Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk.
De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.
Dióhéjban
Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.
A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből
Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.
Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.
Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.
Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése