Megérkezett a nyelvvizsga bizonyítványom, így most már egy díszes papír tanúsítja, hogy egyéb ismerettel rendelkezem angol nyelvből – azonban mintha ez valahogy alapból a homlokomra lenne írva, mert az összes külföldi engem céloz meg a munkahelyemen még mindig, pedig semmi tábla nincs kitéve, hogy nálam lehet angolul tolni a showdert...
Ma például két, amerikainak hangzó hapsi jött oda hozzám, akik olyanannyira dörmögtek az orruk alatt, hogy azt nem értettem, ők ketten hogy értették egymást; akartam is volna nekik válaszolni angolul meg nem is, aztán végül bölcsen maradtam buta, idegen nyelvet nem ismerő mádzsár.
Egyrészt rohadtul lámpalázas vagyok angolul beszélni – írásban tökéletesen el tudok kommunikálni, párszor britnek is lettem nézve, mondjuk nem tudom, hogyan, de okéééé –, na de hogy szóban??! Köszönöm, nem.
Az a fránya helyzet, hogy piszkosul szégyenlős vagyok, nagyon szarnak gondolom alapból a kiejtésem, és nem akarok beégni. Az egy dolog, hogy az ember lánya idegen nyelven gondolkodik és irkál olykor, de hogy beszéljek is élőben, az viszont teljesen más helyzet. Amikor szóra nyitom a számat, valahogy sose az jön ki, amit kigondoltam, ráadásul a mai napig a legnagyobb gyengém az angolul számolás, nekem meg pont azt kellett (volna) csinálnom, úgyhogy inkább nagy kuka módjára szépen kihagytam.
Többször megesett velem, hogy az élet próbára kívánta tenni az angolom, én meg szépen becsődöltem mindegyik alkalommal – ami azt illeti, eléggé magam is alatt vagyok és megviselt, mekkora bénán reagáltam le a helyzetet minden egyes alkalommal, és ezek az esetek elgondolkodásra késztettek, hogy akkor most talán mégis vissza kéne mennem a virtuális iskolapadba, legalábbis beszélnem nagyon kéne gyakorolni, hogy éles helyzetben ne némuljak el, és az cseppet sem elég, ha eredeti nyelven nézek filmeket, sorozatokat, mert ha arról van szó, kb. elégtelen szintet produkálok mindig, ami azért igencsak ciki, pláne hogy mindig is elég beképzelt voltam az angolomra.
De hát mindig szembesül saját magával az ember lánya és fia, aztán a pofonok és a nagy rádöbbenések is sorra jönnek, én pedig most igazán szembesültem azzal, hogy igenis egy nagy béna vagyok angolból, és inkább fogjam be a számat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése