Nem akarok se antiszociális, se embergyűlölő lenni, de amikor már szabályos gyomorgörcsben kell élnem a mindennapjaim, csak mert egy habókos fazon rám van állva a munkahelyemen – lásd a Pasik c. bejegyzést –, akkor igazán kellemetlenül telnek a napjaim, értsd: minél jobban rettegek, hogy ne fussak össze az illetővel, annál jobban belé botlok.
Alapvetően barátságos és megközelíthető embernek tartom magam, kivéve, ha okot adnak rá, hogy ne legyek az, de kezd tele lenni a hócipőm, hogy miért kell nekem idegeskedni azon, hogy valami bolond mikor fog megint piszkálni, mint az oviban. Éppen hogy alakul valamerre az élet körülöttem, éppen hogy beilleszkedem a felnőttségbe, szeretnék végre egy nyugodt percet magamnak, nem pedig azon izgulni, hogy kerüljek el nemkívánatos személyeket, de közben ne is legyek egy bunkó paraszt... Mert ugye, ha valaki nemet talál mondani valamire, az egyből böszme.
Lényegében elég gázos ez a hét, de van egy új kedvenc dalom, ami most különösen rezonál velem, ezért úgy gondoltam, meg is osztom:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése