Arról, hogy vonzom a külföldieket

Megérkezett a nyelvvizsga bizonyítványom, így most már egy díszes papír tanúsítja, hogy egyéb ismerettel rendelkezem angol nyelvből – azonban mintha ez valahogy alapból a homlokomra lenne írva, mert az összes külföldi engem céloz meg a munkahelyemen még mindig, pedig semmi tábla nincs kitéve, hogy nálam lehet angolul tolni a showdert...

Ma például két, amerikainak hangzó hapsi jött oda hozzám, akik olyanannyira dörmögtek az orruk alatt, hogy azt nem értettem, ők ketten hogy értették egymást; akartam is volna nekik válaszolni angolul meg nem is, aztán végül bölcsen maradtam buta, idegen nyelvet nem ismerő mádzsár.

Egyrészt rohadtul lámpalázas vagyok angolul beszélni – írásban tökéletesen el tudok kommunikálni, párszor britnek is lettem nézve, mondjuk nem tudom, hogyan, de okéééé –, na de hogy szóban??! Köszönöm, nem.

Az a fránya helyzet, hogy piszkosul szégyenlős vagyok, nagyon szarnak gondolom alapból a kiejtésem, és nem akarok beégni. Az egy dolog, hogy az ember lánya idegen nyelven gondolkodik és irkál olykor, de hogy beszéljek is élőben, az viszont teljesen más helyzet. Amikor szóra nyitom a számat, valahogy sose az jön ki, amit kigondoltam, ráadásul a mai napig a legnagyobb gyengém az angolul számolás, nekem meg pont azt kellett (volna) csinálnom, úgyhogy inkább nagy kuka módjára szépen kihagytam.

Többször megesett velem, hogy az élet próbára kívánta tenni az angolom, én meg szépen becsődöltem mindegyik alkalommal – ami azt illeti, eléggé magam is alatt vagyok és megviselt, mekkora bénán reagáltam le a helyzetet minden egyes alkalommal, és ezek az esetek elgondolkodásra késztettek, hogy akkor most talán mégis vissza kéne mennem a virtuális iskolapadba, legalábbis beszélnem nagyon kéne gyakorolni, hogy éles helyzetben ne némuljak el, és az cseppet sem elég, ha eredeti nyelven nézek filmeket, sorozatokat, mert ha arról van szó, kb. elégtelen szintet produkálok mindig, ami azért igencsak ciki, pláne hogy mindig is elég beképzelt voltam az angolomra.

De hát mindig szembesül saját magával az ember lánya és fia, aztán a pofonok és a nagy rádöbbenések is sorra jönnek, én pedig most igazán szembesültem azzal, hogy igenis egy nagy béna vagyok angolból, és inkább fogjam be a számat.

Olvass tovább

Kétnyelvű

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.

Olvass tovább

English?

Több nyelven beszélni manapság szinte alapkövetelmény – valljuk be, minimum egy nyelv ismeretét több munkahelyen is elvárják, arról nem is beszélve, hogy egy szimpla külföldre tervezett nyaralást se (mindig) bonyolíthatunk le magyarul, ha arról van szó. Többször mondtam már szerintem, mint elégszer, mennyire imádom az angol nyelvet, és kicsit (túl)büszke is voltam a tudásomra, bár a középfokú nyelvvizsgám is lehetett volna jobb 95%-nál. Amikor filmeket, sorozatot nézek, azt többnyire eredeti nyelven szoktam, animét is japánul angol felirattal, mert a magyar szinkronról és fordításokról sokszor jobb nem is beszélni, illetve ritkán sikerülnek jobban, mint az eredeti színészek hangjátéka.

Általában félek azonban kijelenteni, hogy bizton beszélem azt az idegen nyelvet, hiszen korántsem fejlett a szókincsem, mégis nagyra voltam az angolommal, egészen addig, amíg a munkahelyemen immár második alkalommal tévedt oda hozzám egy külföldi, és – ha hiszitek, ha nem – hirtelen megmukkanni se tudtam.
Mindez annyira ledöbbentett, és olyannyira béna baromállatnak éreztem és érzem magam, hogy azt se tudtam merre köpjek; mármint mire az a sok filmezés, a zenehallgatás, a külföldi levélbarátok, ha odalép hozzám egy hús-vér ember, én meg annyit tudok neki makogni, hogy "yes" és "thank you", na meg "goodbye"?

Hát ejnye-bejnye...

A dolog pikantériája, hogy állásinterjún arra a kérdésre, hogy mire vagyok legbüszkébb, azt feleltem, hogy az angolomra, erre három héten belül két külföldi is pont hozzám jön, ami igencsak vicces, de hogyha tényleg a főnököm tesztelt, akkor aztán jól beégtem... Mondjuk ezért aztán csak nem fognak kirúgni, ha már elnézik a többi bénázásomat, viszont ha legközelebb is ennyire megnémulok, ha hozzám lép egy angolul beszélő, nos, akkor már én fogom kirúgni saját magamat!

Olvass tovább

A fordításról

Mióta otthonosabban érzem magam az angol nyelvvel, újra és újra előbukkant a fejemben a gondolat, hogy esetleg kipróbálnám magam, vajon le tudom-e fordítani angolra valamelyik írásom. Ennek részben több értelme van, először is úgy gondolom, angolul több figyelmet kaphat az ember blogoló lánya, hiszen több ember beszéli, ezért szélesebb lehet az olvasóink köre, ez pedig nem egy utolsó dolog. 

Bármennyire is akarom megtartani a függetlenségem az írással – azért is, mert őszintén szólva nem érzem kiemelkedően jónak magam, és ha hirtelen rám vetülne a rivalda, igazán kényelmetlenül érintene, mert egy önfejű, hangulatember picsa, öhm..., művészke vagyok –, nem tagadhatom, mégis fontos az is, hogy hány emberhez kerülnek el a szavaim. 

A több valahogy mindig jobbnak tűnik, akkor is, ha ez totálisan csalóka tévképzet.

No de az eredeti témához visszakanyarodva: mint mondtam, párszor már eljátszogattam a gondolattal, hogy lefordítom például a Káprázatot – azért is, mert az úgymond a „befutó”, legnépszerűbb írásom, másrészt azt hiszem, majdʼ 5 éve írtam, és eléggé ráuntam... Nem mondom, hogy nem vagyok rá büszke, mert az vagyok, de elvesztette a jelentőségét számomra valahogy, mintha csak ültem volna a babérjaimon, hogy oké, van egy jobb novellám, de szupiiiiii – és ennyi. 

Arra gondoltam, ha most elővenném és átírnám angolra, kicsit szabadabban talán, nem puszta fordításként, akkor merőben más hangulata lenne, akár csak a kezdőmondatot hagynám meg, és egy teljesen külön novella kerekedne belőle, ez a kihívás pedig izgat, mert mindig is szerettem azzal a gondolattal játszadozni, hogy meg tudnám-e írni „kétszer ugyanazt”, érdekel, hogy miben lenne más, jobb lenne-e vagy sem, ámbár tudom azt hisz, hogy ilyeneken felesleges agyalnom, hiszen akkor kettő verzió lenne „ugyanabból”, és akkor mit kezdenék vele?

Azonban már ha csak lefordítom, ott lenne egy kisebb újdonság-érzet is, amit most nagyon is kedvemre való. Mindazonáltal egy ideje dédelgetett vágyam egy full angol nyelvű blog, amit eggyel több okom lenne megalkotni végre, ha akad már kész posztolnivaló... Másrészt tudom, milyen lusta vagyok, két írással kapcsolatos blogot nem tudnék rendesen vezetni, mindig elhanyagolok valamit így vagy úgy, ezért nem igazán vagyok magabiztos ebben a tekintetben, hogy pont most kéne túlvállalni magam, amikor egyéb terveim vannak.

Sokadszorra pedig... akkor hadd beszéljek most már ténylegesen is a fordításról.

Más nyelv, más karakter

Úgy gondoltam mindig is, hogy amikor angolra vált az agyam, angolul gondolkodom és angolul írok, részben más ember vagyok. Máshogy fogalmazom a nyelvi különbségeknek köszönhetően, és sokszor átlényegülve érzem magam. Az egyik legnagyobb problémám, amikor úgynevezett „kevert” nyelven bíbelődök – van, ami angolul jön alapból, más pedig az anyanyelvemen. Ezt értsd úgy, hogy például a párbeszédek alkalmanként angolul vannak meg a fejemben, mert jobban kifejezőbbek, viszont a szókincsem nem elég ahhoz, hogy olyan szinten írni tudjak angolul, ahogyan szeretnék, ezért például a leírásokat sokkal jobban szeretem magyarul, mert szebb

Az egyik legnagyobb személyes kínom a fordítással az, hogy szimplán utálom: van, ami magyarul hangzik jobban, és mivel születésem óta ezt beszélem, jobban ismerem, és bármennyire is legyen jó az angolom, egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tudok ugyanúgy kifejezni, sokszor a jelentése átalakul, a hangulat is teljesen másnak tűnik, emiatt nem hangzik jól.

Ugyanakkor vannak kifejezések, amiket angolul írva nagyon találónak érzek, és konkrétabban ki tudom vele fejteni, amit akarok, míg magyarul nem igazán, illetve van, amikor egyáltalán nem tudom visszaadni, mert más stílusban beszél a két nyelv.

Az emberek vegyesen szoktak hozzáállni ahhoz, amikor azt mondom, angolul értem a mondatot, de magyarul nem tudom lefordítani – ezt én sem értem igazán, hogy miért és hogyan, de igaz. Egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, különösen, ha szóban kell azonnal fordítanom – ezért is nem vonz a gondolat, hogy tolmács legyek például. 

Amikor több időm van megrágni a mondatokat, akkor igényesebben, szebben le tudom fordítani, de akkor is ritkán érzem elfogadhatónak – inkább nem vagyok elégedett, mert nem érzem úgy, hogy tükrözné a tényleges jelentést, legyen az szó szerinti vagy elvont, mögöttes tartalom.

Túl száraz, túl költői

Egy másik hatalmas kínom, hogy egyszerűen van, amit nem lehet visszaadni normálisan, mert vagy túl magyartalan, ha szó szerint akarom fordítani, vagy belendülök, és túl költői lesz, amivel viszont az a bajom, hogy némiképp, sokszor teljesen változik maga a jelentés, a mondanivaló és az értelem. Egyszóval a fordítás nehéz.

Nem igazán tudnék választani, hogy a magyar vagy az angol fogalmazásmódom szeretem a legjobban, értem itt most főként a szeretett hasonlataimat, amiket olyan előszeretettel használok mindig. Mindkettő más, nyelvenként eltér, de minden nagyképűség nélkül szeretem, amikor olyanokat írok – egyébként rengetegszer meg is szoktam lepődni visszaolvasáskor, hogy jé. ezt én aztán hogy hoztam össze??!

Viszont néha elgondolkodom, talán túl költői a fogalmazásom, és lehet, ilyet nem is szabadna prózában egyáltalán, emiatt mindig kicsit félek, hogy eltúlzom az egészet, aztán már „túl nyálassá” válik.,,

Egyszer már betettem a Káprázatot gugli fordítóba, mert kíváncsi voltam, mit kezd vele, le is mentettem, és nagyon sokat nevettem rajta, olyan gagyi volt... Azóta nem hagy nyugodni, hogy képes lennék-e rá – igaz, az is inspirált, hogy csomó ismerősöm elkezdte aztán fordítgatni magát –, na meg mi sülne ki belőle, ezért úgy vélem, ha ennyire izgatja a fantáziám, mindenképp meg is csinálom majd egyszer, az eredményt pedig kíváncsian várom.

Olvass tovább