A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Tűzpróbás útvesztő

Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Dióhéjban

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...

Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...

A nem teljesen hardcore fangirl szemszögéből

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

Olvass tovább

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.

A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.

Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

Olvass tovább

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...

Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 

Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...

Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.

De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 

Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

Olvass tovább

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 

Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.

Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

Olvass tovább

A hiba az olvasóban (is) van

Rengetegszer ejtettem szót már a kritizálókról és a kapott hozzászólásokról, azonban úgy érzem, sosem fogom egészen megszokni, amikor magukat irodalmi hozzáértőnek beállító (...) emberkék olyan horribilis véleményt hagynak ott valamelyik írásom alatt, amiből nem az jön le, hogy az a novella vagy szösszenet "rossz" vagy "gyenge" lenne, hanem inkább az, hogy az illető mennyire csőlátásos és képtelen felfogni a lényeget.

Nem arról van szó, hogy tökéletes lenne minden egymás mellé ragasztott szavam, de amikor a kedves olvasó egyszer azt mondja, hogy túl részletes, és emiatt rossz, utána meg az van, hogy túl csonka és sablonos, és emiatt rossz, akkor már igazán nem tudok elmenni emellett mosolyogva, és tojok rá, hogy hálásnak kéne lennem, mert elolvasott és vette a fáradságot, hogy kommenteljen is, ki fogok állni magam mellett, és burkoltan elküldöm pár méterrel arrébb a legelőre bocivirágot szedni.

Igen, tudom, hogy nem vagyok egy jó író. Igen, szeretném, ha véleményeznék, amit írok. Igen, megköszönök minden hozzászólást és észrevételt, és igyekszem tanulni az építő jellegű kritikából. Viszont nem, nem fogom lenyelni, hogy röhejes és totálisan abszurd értelmetlenségeket habogva állandóan odalibbenjen egy bunkó az oldalamra, és teljesen nonszensz dolgokba kössön bele, miközben öt másik embernek is megmutatva egyazon véleményen vannak, hogy nincs az adott írással semmi baj, és a kritizáló csak szamárságokat beszél.

Úgy vélem, hogy az emberek csakis a saját "szintjüknek" megfelelően tudják felfogni és megérteni a dolgokat, ezért sem szeretek térítgetni másokat, vagy elmagyarázni, hogyha másképp látok valamit, mert teljesen Jézus-szituációba esnék csak: ha valaki, már bocsánat, de agyilag és lelkileg szegény, és képtelen látni, észrevenni, megérteni, átérezni és stb. valamit, akkor akkor se fogja meglátni, észrevenni, megérteni, átérezni, és stb. azt a valamit, ha fejre állítom, vagy én fejre állok, arról nem beszélve, hogy ugye, amit nem ismerünk, nem tudunk és nem értünk, az gyakorta frusztrál minket, az csakis rossz, azt csakis le kell szólni, még véletlenül se bennem van a hiba, hogy talán én értem félre, vagy nem úgy, ahogy kéne.

Igen, én töltöm fel az írásaim, és igen, tisztában vagyok vele, hogy kaphatok hideget-meleget, mindazonáltal akkor is vicces, amikor olyan emberek állnak neki pampogni nyelvtanról és egyebekről, akiknek egy épkézláb, helyesen központozott és tagolt mondata NINCS.

* ** *

Bővebben a témáról: Önkritikát a kritikusnak!

Olvass tovább

Karakterek, akik a barátaink

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával

Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 

Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.

Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.

Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.

Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *

Hasznos linkek:

• Lifeline az App Store-on (ingyenes 2016.01.21., csütörtökig)
• Lifeline a Google Play Store-on Androidra (fizetős, durván 360 HUF)
• A jákékfejlesztő 3 Minute Games (Háromperces játékok) hivatalos honlapja

Olvass tovább

Mozisarok: A múmia

Nem mondanám magam profi kritika írónak, és inkább hébe-hóba fordul elő, hogyha valamiről ilyen jellegű bejegyzést írok. Tegnap azonban elcsíptem a tévében A múmiát, és annyira elcsordult tőle a szívem, hogy muszáj nekem pár szót ejteni róla.

Dióhéjban

Egyiptomban járunk. Imhotep főpapot a legsúlyosabb átokkal sújtják, amiért ő és szeretője, Anck-Su-Namun megölték Seti fáraót. A nő, hogy szerelmét mentse és feltartóztassa az őrséget, a fáraó megölése után rögtön öngyilkos lesz, tudván, hogy Imhotep majd feltámasztja a Holtak Könyvének segítségével. Később Imhotep majdnem sikerrel is jár, ám a procedúra befejezése előtt azonban a fáraó testőrei elkapják a főpapot és tanítványait, majd bűneik miatt élve mumifikálják őket. Imhotep elátkozott teteme három évezreden át hever Hamunaptrában, mígnem egy csapat leleményes kincsvadász feltámasztja az ókori főpapot, A múmia pedig addig szedi áldozatait és sújtja a 20. század eleji Egyiptomot a hírhedt és rettegett tíz csapással, amíg vissza nem nyeri emberi alakját és teljes erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodva visszaszerezhesse szerelmét, és megállíthatatlanul uralkodhassanak együtt ketten az idők végezetéig...

A hardcore fangirl szemszögéből

Teljesen ledöbbentett, mikor tegnap utána számoltam, hogy ezt a filmet vagy 15 éve láttam először... Annak idején emlékszem, rongyosra néztem, mégsem tudtam megunni több mint egy évtized után sem – a cselekmény ugyanúgy lenyűgöz, magába szippant és szinte gyerekként izgulok, a poénok ugyanolyan viccesek, a horror-szerű jeleneteken ugyanúgy megrettenek; teszem hozzá, a mai napig kiráz a hideg azoktól a részektől, amikor a szkarabeuszok bekebeleznek egy-egy szerencsétlent.

Nem vagyok igazán a horror híve, legyen az lightos ijesztgetős vagy művéresen cafrangos, egyszerűen nem az én idegzetemnek találták ki, ezt a filmet azonban bármikor meg tudom nézni. A humor tökéletesen egyensúlyozza a félelmetesebb jeleneteket, mégsem csinál komplett bohócot magából a film ezáltal. Úgy vélem, ehhez a sikeresen eltalált vegyes-vágotthoz nagyban hozzájárulnak a színészek: ahogy édesanyámmal szoktuk megvitatni, Rachel Weisz a lelke a filmnek, és ha nem ő keltette volna életre a karaktert, nem is lehetett volna ennyire magával ragadó személyiség ebben a moziban. (Személyes jegyzet: teljesen fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy a harmadik részben nem ő fogja eljátszani Evelynt, úgyhogy gyerekes tiltakozással a mai napig nem voltam hajlandó a szemeimet sérteni a 2008-ban mozikba került folytatással, bár így, lassan 8 évvel később, lehet beadom a derekam, mert hiába borzalmas a film – legalábbis az én szememben, és speciel leforgatni se kellett volna –, mégis egyre kíváncsibb vagyok, ahogy feléledt bennem a nosztalgia a filmek iránt, ámbár nem hiszem, hogy tényleg meg kéne néznem, mert csak elrontaná a szájízemet úgyis.)

Igazság szerint miközben a reklámokkal teleszabdalt, a még 2000-ből ismert szinkronnal levetített mesterművet néztem, fejben közben már írtam is ezt a bejegyzést, mindazonáltal mostanra teljesen elillant minden jól csengő mondat, amit lepörgettem magamban, és fogalmam sincs, mivel húzhatnám a szót tovább... 

Vannak azok a filmek, amik az életünk része, együtt nőttünk fel velük, és emiatt különös helyet foglalnak el a szívünkben, megunhatatlanok, és örökké szeretni fogjuk őket, akár a legrégebbi barátunkat az oviból. Ez nem jelenti azt, hogy vakok vagyunk a film esetleges hibáira, és bár ezerszer láttam A múmiát, mégis totálisan úgy hallom, hogy az Oded Fehr által életre keltett Ardeth Bay, az Imhotep sírjáért felelős őrzőcsapat vezetője ugyanazt a sort szajkózza jóformán az egész film alatt, mégis mindig mást jelent. Azt hiszem, ha egy filmet ennyiszer láttunk már, minden egyes nézéssel észreveszünk egy-egy bakit, ugyanakkor újabb és újabb apróságokat szúrhatunk ki, amitől csak jobban értelmét nyeri az egész történet.

Olvass tovább

Csillagközi Robinson Crusoe MacGyverrel megspékelve

Napjaink egyik leghíresebb sci-fi regénye az Andy Weir tollából íródott The Martian, avagy hazai közönség számára A marsi. A könyv világszerte sikert aratott az utóbbi években (2011-ben jelent meg, holott én teljesen azt hittem, hogy ez valami tuti friss dolog), ezerszám imádják, mint a hosszú hétvégét, ez a felkapottság pedig hogyisne lett volna elég a megfilmesítéshez - erről azonban kicsit később.

S hogy mi lehet a siker titka? Egyszerű: ez a könyv ugyanis zseniális, mindjárt el is mondom, miért.

A sztori

Mark Watney botanikus és gépészmérnök, a NASA űrhajósa, aki az Ares 3 program keretében egy, marsi időszámítás szerint 31 napos küldetésen vesz részt öt másik társával együtt. Minden zökkenőmentesen halad egészen a hatodik szoláris napig, amikor is nem várt homokvihar támad a bázisukra. Félve az esetleges katasztrófától, a csapat vezetője, Lewis parancsnok az evakuálás mellett dönt, ám az űrhajóhoz vezető út során Watney-t elsodorja egy letört antenna darab, s mivel a csapat többi tagja halottnak hiszi, nélküle menekülnek el a bolygóról. Watney azonban csodával határos módon túléli a balesetet, ezután folytonosan meg kell küzdenie a marsi viszonyokkal, illetve saját baklövéseivel, aminek következtében majdnem mindig élet-halál helyzetbe kerül.

Mennyire elcsépelt az elcsépelt?

Tömérdek sci-fi boncolgatta már az űr sivárságát, és csupán a Marsról is rengeteg film készült (A Mars mentőakció, A vörös bolygó), ezért az első gondolatom nagy szkeptikusan az volt: 

"Kell egyáltalán nekünk egy újabb ebből a témából? Tudnak valóban valami újat mutatni?" 

Nem hittem volna, de a válasz egy egyöntetű IGEN!

Azt mondanám, a könyv sikere Watney karakterében rejlik. A humora valami eszméletlen, hála neki, napi szinten hülyének nézhettek a buszon, amikor magamban röhögtem olvasás közben, de akinek egyetlen arcizma se rándul az egymás hegyén-hátán előforduló aranyköpésektől, annak vagy a humorérzéke vagy az agya halott, vagy nagy valószínűséggel mindkettő. 

Szerettem volna kiemelni mondatokat, de egy idő után - kb 1-2 oldal - rájöttem, hogy komplett fejezetnyi szövegeket ki tudtam volna gyűjteni, és őszintén szólva az elejétől a végéig imádtam minden betűjét, olyan maradandó élményt okozott nekem maga az olvasás, hogy ilyet régen éltem át, ezért úgy ítélem, nem lehetek teljesen elfogult, hiszen átlagos könyvek ritkán szórakoztatnak ennyire, én pedig olvastam már egyet s mást.

Az alapötletben voltaképpen nincsen semmi új, tulajdonképpen sok-sok más helyeken megtalálható eseményekből épül fel. Emberünk ezúttal nem hajótörést szenvedett, hanem egy véletlen folytán hátrahagyták, a lakatlan szigetből pedig egy emberi életet fenntartani képtelen, szép piros és homokos bolygó lett. Ami mégis egyedivé teszi, az Mark stílusa, illetve ahogy a könyvet felépítette a szerző: a történéseket a marsi bejegyzései és a mindent tudó kívülállóként leírt elbeszélések mesteri módon összevegyített elegyéből tudjuk meg, ez pedig egyáltalán nem zavart, mindkettőt élveztem, noha kétségtelen, hogy Watney elszólásai viszik a prímet.

Na de azért...

Ami kicsit az idegeimre ment, hogy amikor Marknak végre valami sikerült és kecsegtetőnek tűnt, hogy valóban hazajut a Földre, akkor tuti mindig elromlott valami. A Trónok harca után teljesen levedlettem magamról azt a téveszmét, miszerint a főhősnek soha nem lehet semmi súlyos baja, mindig életben marad és győz, blabla, ott ugyanis az alkotó George R. R. Martin egy interjúban ki is fejtette, regényével az volt a célja, hogy az olvasók féltsék a kedvenc karaktereiket, és ne bújjanak amögé, hogy úgysem lesz semmi komolyabb bajuk, hiszen főszereplők.

Watney-nek mindig beütött valami gikszer, ami egyenesen szorongóvá tett; szabályosan rettegve anticipáltam, ugyan mi lesz majd a következő agyrém. Nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire volt jó vagy nem, hiszen a hangsúly azon volt, hogy Watney mindig feltalálta magát, és folyvást felülkerekedett a nehézségeken, az ebben lévő üzenet pedig igencsak sokat jelentett számomra. Sose add fel, csak küzdj tovább.

Ugyanakkor kicsit feleslegesnek érzem a rengeteg gikszert és mennykőt, ami rendre beütött, hiszen a végkifejlet ugyanaz maradt, és kicsit túlspilázottnak érzem, amin Marknak keresztül kellett mennie. Ezt nem mondanám súlyos negatívumnak, csak elgondolkodtatott, hogy mi értelme a happy endnek, ha minden csak cukormázas, és nem történik semmi halálos, illetve mi értelme az apró katasztrófáknak, ha a végén úgyis megúszik mindent a főhős? Olyannak tűntek Watney megpróbáltatásai, mint az utolsó tanítási vagy munkanap karácsony előtt.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, az is az angol miatt, hogy telis-tele van a sztori matekkal, biosszal, kémiával és minden más nyalánksággal, amikből még magyarul is totál hülye vagyok, angolul olvasva a könyvet pedig csak azt tudtam felfogni, hogy az oxigén és a szén-dioxid képlete még azután is ugyanaz, hogy évmilliók óta utoljára hallottam a suliban. (Nagyon öregnek érzem magam tényleg, pedig csak 24 vagyok...)

A következő, ami kicsit nehézséget okozott, hogy az egyes NASA cuccokat megjegyezzem, hogy mi micsoda a mozaikszavak alapján. Többről egyelőre nem nyilatkozok, ugyanis még magyarul is el akarom majd olvasni egy kicsivel később, ezért előfordulhat, hogy úgy mégis jobban fogok érteni bizonyos dolgokat.

A szerelmi szálról nem tudom eldönteni, hogy felesleges húzás volt bele, mindenesetre iszonyúan cuki Johanssen és Beck, úgyhogy azt mondanám, kellemes kontraszt volt Watney folytonos haldoklásával szemben. 

Összességében, ez egy rohadt jó könyv, és ezer csók és hála a szerzőnek érte, mert életem egyik legnagyobb olvasási élményét nyújtotta, és a borítókat egyenesen imádom, és a karakterek is nagyon szerethetők, főleg az Ares 3 legénység és Mitch Henderson. Ha osztályoznám... hát szó mi szó, nem tudom, mert bármilyen skálát hoznék össze, nincs az az érték, ami kifejezi, mennyire jó ez a regény, a végtelen meg mégiscsak hülyén nézne ki, vagy ha azt írnám, hogy 7944563971142/10.

Még a filmről...

Ezúttal nem égtem véres felháborodásban, amiért egy újabb könyvet akar elrontani Hollywood, ugyanis most a filmről halottam előbb, és csak azután tudtam meg, hogy ezt is egy bestsellerből gyártják. Nem hazudok, amikor megtudtam, hogy Matt Damon játssza Watney-t, eléggé morci lettem (Na meg egyebek közt csalódott, mert informálatlanság miatt beleéltem magam, hogy biztos a kis kedvencem, Sebastian Stan viszi a főszerepet.), és a trailerek alapján se győzött meg úgy igazán... egészen addig, amíg nem láttam a trailer 2-t. Ez utóbbi ugyanis sokkal jobb, mint az 1. és a nemzetközi, szóval ha a végleges filmváltozat ahhoz hasonló lesz, én szerintem nagyon boldog leszek a végkifejlettel. Az eddig látott videók alapján a Gravity-hez hasonló szorongós hangulatúnak tűnik, viszont remélem, a vizuális effekteket nem fogják túlzásba vinni, azt ugyanis rettenetesen utálom és kizökkent, ha a képről kirí, hogy csak oda van ügyködve olcsó Photoshop munkával, remélem, egész élethűen tudják majd visszaadni a marsi körülményeket és Watney izoláltságát.

Röviden: október 1., gyere már!!

Olvass tovább

Olvasókuckó: Sarah E. Boucher – Becoming Beauty

Amikor először hallottam az átdolgozás fogalmáról az irodalomban, őszintén szólva elég szkeptikusan álltam hozzá. Mi vesz rá valakit arra, hogy fogjon egy másik, kész művet, változtasson rajta egyet s mást, aztán valami hangzatos, az eredetihez csengő névvel publikálásra küldje? Minek, miért? Nem tetszett neki az eredeti történet egy-egy cselekménye, amin felbuzdulva azt gondolta, nosza, majd én megmutatom, hogy kell ezt, és megalkotta a saját verzióját? Esetleg – bocsánat, hogy ilyet közzétenni merek – nincs elég kreativitása, hogy egy saját sztorival álljon elő, egyszerűbb a másét szétcincálni? Egyáltalán mik ezek az “újra-, át-, meg-, agyonírók”? Zsenik vagy átlagemberek kicsikét más nézőponttal?

Sarah Elizabeth Boucher Becoming Beauty-ját elolvasva úgy érzem, némileg kicsinyes és előítéletes voltam a műfajjal kapcsolatban, és még tévképzetek is voltak bennem az átdolgozások kapcsán.

* ** *

Forrás: http://www.saraheboucher.com/

Karmok. Hosszúak, koszosak és veszélyesen élesek.

Maga mögött tudva élete legrosszabb napját, ez a következő dolog, ami Bellára vár.

Ha a lány maga volna a tökéletes értelemben vett Szépség – gyönyörű, melegszívű és önfeláldozó –, talán mesés férfivá tudná változtatni ezt a szörnyet, ám ő sosem volt az a varangycsókolgatós típus. Minden vágya ugyanis, hogy egy gazdag nemessel házasságot kötve elmenekülhessen élete sivárságából, és semmi sem állíthatja meg, hogy ezt a hőn áhított célt el is érje. Tulajdonképpen ezért került most ide a Szörnyhöz is.

A Szépség és a Szörnyeteg eme  fantáziadús újramesélésében Bella  érdekházasság iránti eltökéltsége mind a család anyagi forrásait és szerettei türelmét is felőrli. Mérhetetlen önzése miatt a Szörnyhöz küldik őt szolgálni,  ahol Bella komoly választás elé kényszerül: követi-e az álmait, és éli azt az életet, amire mindig is vágyott, vagy képes mindent  kockára tenni valami sokkal  többért?

* ** *

A mű – ahogy a címből is látszik – angolul íródott, én magam is úgy olvastam, illetőleg a fenti fülszöveg saját fordítás (Azért is olyan satnya, mert nem tudok fordítani.), az eredeti Goodreads-en található.  Idegennyelvű irodalom kapcsán mindig félve állok neki az olvasásnak, mert bár mindenki ezt mondja, én egyszerűen nem vagyok képes továbbhaladni, ha egy ismeretlen szóba futok, mert irritál, és elveszi a kedvem az, hogy nem értem. Van, hogy az előzetes javaslat ellenére csak azért is megállok és kiszótárazom az adott részt, ez pedig jelentősen ront magán az olvasói-befogadói élményen.
A Becoming Beauty kapcsán nagyon izgatott voltam, mert tetszett az írónő blogján olvasott ismertető és részletek, a borítóba pedig első látásra beleszerettem – a legtömörebben fogalmazva is muszáj volt elolvasnom, ám a fentiek miatt kicsit nehezen álltam neki. Virtuálisan kézhez kapva cirka egy hónapot váratott magára, mire nekiültem, és egy nap alatt kivégeztem. Nem bántam meg, és örülök, hogy az átdolgozás gondolata – és hogy Bella Bella (Igen, mert az Alkonyat után ez a név nálam automata ideggörcsöt eredményez, és nem azt láttam, hogy Bella=Belle, hanem hogy Bella=be-akarom-zúzni-a-tátott-szájas-fejét-egy-csillogó-sziklával.) – nem vette el a kedvem, ugyanis a kedvenc könyveim közé lépett elő.

A történetről nem tudom, mi mást mondhatnék spoiler nélkül a fenti ismertető mellé, adott egy elkényeztetett, rengeteg hibával megáldott főhősnő, aki a családi helyzetére és a ház körüli tennivalókra fittyet hányva minden idejét arról ábrándozva tölti, hogy egyszer majd sikerül jól házasodnia – már amikor éppen nem az idős apját sanyargatja, hogy vegyen neki egy új ruhát, amivel hódíthat a következő bálon. Manipulatív, önző személyiség, aki mindent elkövet azért, amit akar, és még akkor sem lankad a kapzsisága, amikor a tulajdon édesapja bajba kerül miatta. Bella nem az a tipikus jótétlélek főhősnő, és ezt imádtam! Sokkal könnyebben tudtam azonosulni vele, talán azért is, mert osztozom vele társadalmi helyzeten és egy-két személyiségjegyen, például nagyon mulatságos volt a nagyszájúsága, és hogy nem hagyja magát, a büszkesége miatt csak azért is megmutatja, hogy ő meg tudja csinálni, amit maga elé kitűz.

A többi szereplőre kitérve 

A kedvencem kétségkívül a Szörnyeteg szolgálója, Jack volt. Eleinte nem sok vizet zavart, se nem szimpatikus, de nem is utált figuraként csak úgy eltűrtem, a végére azonban nagyon a szívemhez nőt (Öhm, mert emlékeztetett is valakire?). Imádtam a humorát, noha nem értettem egyet minden tettével, a legtöbb nevetést kétségkívül ő okozta számomra, engem pedig egy jó humorérzékkel pillanatok alatt le lehet venni a lábamról.

Maga a Szörnyeteg kicsit nehezebb dió, ugyanis amikor átesett a nagy "átváltozáson", azt kicsit nem tudtam hova tenni. Ahogy fent is olvasható, megjelenik egyfajta módon, ami engem minimum farkasemberekre emlékeztetett, de levágja a körmeit meg a haját, vesz egy igencsak esedékes fürdőt, és máris Prince Charminggá válik. Hogy? Most én nem figyeltem, esetleg rossz az angolom, és azt ott pont nem értettem, de ez a része egy kicsit hiteltelen volt számomra.

És hogy Bella családjára is kitérjek, együtt tudtam érezni velük, hogy az apjukra vészt hozva egyszer csak elegük lett Bellából, de ahogy végső soron kidobták a házból és száműzték a Szörnyeteghez, az nekem kicsit... erős volt? Nem tetszett? Ez persze lehet, csupán személyes ellenérzés, hiszen én alapvetően nehezen bocsátok meg embereknek teljesen, és egy ilyen tettet nem éppen tudnék tolerálni a saját családommal szemben, úgyhogy ennyiben kicsit unszimpatikusak voltak a szememben, akkor is, ha Bella megérdemelte, amit kapott.

Végeredményben

Nehéz spoiler nélkül beszélnem róla, de kövezzetek meg, kimondom: a szerelmi háromszög nagyon nem tetszett. Követve az írónő közösségi oldalait, azelőtt értesültem erről a szálról, hogy a könyvet elolvastam volna, és picit ez is vett el a kedvemből, mert annyira szétrágott, elmállott elem, hogy már reakciót se tudok rá létrehozni, mert valahogy pofákat vágok, forgatom a szemem, de le is fagy az egész arcmimikám, hogy neeee, mossst koommolyan, mááár meeggiiiinnt??? 

Ellenben imádtam, ahogy megoldotta az egészet a váratlan fordulatokkal és a rengeteg csavarral, így ha pontoznék, mindenképpen maximális pontszámot plecsniznék rá. Külön kedvencem volt még a cselekménybe épített misztikus szál, ami összekötötte Bellát az egyik mellékszereplő Rose-zal. Nem tudtam eldönteni, hogy most reinkarnációról van szó, vagy mi a csuda zajlik itt, pedig javarészt ki szoktam mindent silabizálni... Tetszett a történetvezetés, ahogy az események előrehaladtával a helyére került minden apró részlet, és kész puzzle képet alkotott. 

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is olvasok egy Szépség és a Szörnyeteg átdolgozást, mégis hihetetlenül örülök, hogy erre sor került, és hogy kifejezetten ez a példány keresztezte az utamat. Imádtam minden percét, egyenesen rajongtam érte, és bár magyarul még nem láttam sehol, hogy megjelenne, bár tárt karokkal várom, mert Amerikából talán sose tudom könyv formájában beszerezni, melegen ajánlom bárkinek, aki elboldogul az angollal.

* ** *

Ha a Becoming Beauty felkeltette az érdeklődésed, hozzájuthatsz Amazonon és Goodreads-en, utóbbin rengeteg vételi opciót felsorol, így azokat külön nem linkelem be. Egyéb infóért nézz be Sarah blogjára, imádnivaló stílusával rengeteg szórakoztató bejegyzéssel gazdagítja a végtelen internet világát, és a többi elérhetőségét is ott találod.

Zárásként pedig egy kedvenc idézet a könyvből:

"You're the type that assumes your charms are sufficient to ensure that everything in life will be handed to you. You're the kind that is happy to watch others slave and sacrifice without offering anything in return."

 

"Az a típus vagy, aki azt hiszi, a bájaival mindent elérhet magának. Olyan, aki örömmel néz másokat, amint gürcölnek és feláldoznak neki mindent, míg te semmit nem teszel viszonzásképp."

Olvass tovább

31 nap után: Így jártam életem első blogos kihívásával

Amikor először láttam a Parajunkee blogos kihívását Olíviánál, eldöntöttem, hogy részt fogok benne venni, mert:

• piszkosul elhanyagoltam a blogom, és egyszerűen ideális löketnek gondoltam ezt, hogy visszarázódjak a rendszeres íráshoz, blogoláshoz;


• hajlamos vagyok tervezni, elkezdeni dolgokat, de gyakrabban megesik, hogy nem fejezem be, így önmagamat is próbára tehettem ezzel, hogy feszegessem kicsit a saját határaimat, és végre igenis végigvigyek valamit, amit nem csupán 1-2 óra alatt végzek el. 

Ha novellát, egyéb szösszenetet írok, egy nap vagy egy óra, rövid időn belül elkészül az egész, de semmi komolyabb vagy hosszabb projektet nem fejeztem be, ezek többnyire csak elvannak a saját mappáikban a gépemen vagy egyéb tárhelyeken, esetleg minden egyéb vázlat, jegyzet nélkül csak keringenek az elmémben, noha az sem kizárt, hogy elfelejtem az egészet...

Egy perces néma megemlékezés az összes meg nem valósított és teljesen elveszett ötletemről, amik tudom, hogy annyira pöpecek és zseniálisak lehettek volna, ha nem vagyok lusta megírni, megvalósítani őket.

Rengeteg időt, energiát, kreativitást, ihletet pazaroltam el az elmúlt években, és csak remélem, hogy egyszer talán még eszembe jutnak, mert megtörtént már, hogy később csak úgy bevillant, de nem akarok erre adni, hiszen túl nagy rizikó, teljesen spontán, vagy sikerül, és tudok rá emlékezni, vagy nem. Eldöntöttem, hogy sokkal aktívabb akarok lenni, persze a hobbijaim se szeretném elhanyagolni, de idén mindenképpen egy magasabbra szintre akarom vinni az írói képességeim, legalábbis egy ötletet kiválasztani a sok közül, és végre nekiülni annak a förtelmes regényírásnak. Hiszen a fejemben lévő sztorik olyan szuperek, mindig is annyira élveztem őket végigpörgetni magam előtt, és olyan önző dolog, hogy csak én szórakozzak rajtuk, meg akarom osztani másokkal is!

Tegnap egész nap egy fanfictiont olvastam, életem egyik legszebb élményével gazdagított, amiért rendkívül hálás vagyok. Abba belegondolni, hogy én megalkotok valamit, és valaki más ugyanígy érezhet a saját művem kapcsán, valami leírhatatlan, megfoghatatlan csodálattal tölt el, ha képes vagyok megérinteni őket. Ehhez pedig az kell, hogy letegyem a kis fenekem az íróeszközöm elé, és igenis mozgassam a pici ujjaimat, ne csak lustálkodjak egyik sarokból a másikba.

A Parajunkee kihívása véget ért, egyszerre mondom, hogy Hál' Istennek! és hogy Sajnos:(, bár hadd legyek őszinte, hogy kikotyogom, javarészt örülök, hogy végre vége, és kevésbé bánom. A következőkben összeszedem a gondolataimat erről a 31 napos programról, amit olykor a fenébe tudtam volna küldeni, abbahagyni, mégis érzem, hogy nem csináltam hiába, és rendkívül hálás vagyok, hogy részt vettem benne, mert nem csupán tippeket és trükköket adott számomra, magamról is tanultam közben egy s mást.

Emellett végre befejeztem valami komolyabbat is, há!!

Pozitívumok, negatívumok, benyomások

Ami a leginkább szemet szúrt, az a rengeteg módszer és javaslat arra, miként jegyezzem fel a blogos ötleteim, egészen odáig menően, hogyan osszam be jobban az időm, és írjak meg előre, ütemezzek be bejegyzéseket, stb., de azt hiszem, magát a katarzist az a felvetés okozta, hogy minden hónap végén üljek le, és táblázzam be, mit akarok a következő egy hónapban kezdeni a bloggal. Mert most honnan tudjam??

Teljesen spontán vagyok, soha nem szerettem megtervezni semmit, így azt sem, hogy miről írok és mikor, és nem is akarom, nem is fogom, ahogy azon se akarok görcsölni, hányadiknak listázza a kereső a blogom, ha valaki adott szavakra keres a gugliban.
Amikor szerettem volna követőket magamnak, mindig azon kaptam magam, hogy kezdek átmenni hatásvadászba, ezt pedig egyenesen utálom, mert rettentő átlátszó, nem is igazán eredményes, és nem is illik az egész blogos mentalitásomhoz. Mondhatják nyugodtan, hogy szervezetlen, rendezetlen, kelekótya és szétszórt vagyok pocsék időbeosztással, 60 kihívással se fogok változni. Talán csak a hatvanegyedikkel.

Továbbra is szeretnék írni – akkor, amikor kedvem van, amikor beszélhetnékem van, amikor akad mondanivalóm, mert végtére is személyes blog volnék. Kötetlenül teszem közzé a kuszán összeállított betűim, mert nem szeretem, ha valami monoton, ha valami kötelező, ha valamit kell. Annyi, de annyi muszáj van életben, ezen az egy helyen szeretnék önmagam lenni, és úgy csinálni, ahogy az nekem a legmegfelelőbb: tervezet nélkül, a magam szájíze szerint – ahogy esik, úgy puffan. Csak hadd vigyenek a szavak, hadd adjam ki magamból, ami nyomaszt, ami bánt. Hadd legyek őszinte.

Legtöbb esetben mindig csak agyalok, hogy miről írjak és hogyan, ha valami ötletem támad, aztán rendre abba a problematikába ütközöm, hogy "Na ezt és ezt már úgyis megcsinálta más, hiába akarom én is, ha semmi újat nem tudnék mutatni vele", ha pedig engedem, hogy ez a feleslegesség-érzet maga alá temessen, akkor sose csinálnék az ég adta világon semmit. 

A másik nagy bajom, hogy túl előre gondolkodom, és egyszerűen van, hogy egy nap harminc bejegyzést tudnék írni, ha tömérdek ötlet merül fel bennem, máskor pedig semmi kedvem online jönni, és bár a(z előre) tervezés talán nem is rossz, mert tényleg örültem, mikor beütemeztem valamit egy napra előre, és nyugodtan nézhettem a drága sorozataimat, általánosságban sose sül ki belőle semmi jó: a jegyzeteim szépen csak gyűlnek, én pedig azon kapom magam, hogy a napok múlnak, és már hány bejegyzésem lehetne azóta, ha vettem volna a fáradságot...

És néha nem is tudom, miről akarok egyáltalán írni, mert annyi minden kering a fejemben, hogy egyszerűen képtelenség összekapcsolnom a saját gondolataim... Ez a kis mondatom beillik ide, de nem lenne érdemesebb egy külön bejegyzés az egész téma köré? De, de ahhoz meg nincs elég mondanivalóm, hogy... – ilyenkor inkább félreteszem az írást, és szentelem az időt egy-egy hobbimnak. Erre mindenképpen igyekszem odafigyelni, hogy ne gondolkodjak annyira túl, ne agyaljak folyton mindenen, mert hiszem, hogy a sikerhez idő kell, és különösen akkor érhetünk el valamit, ha szívvel-lélekkel űzzük, amit szeretünk – igen, fontos, hogy szeressük. Ha nem szeretnék írni, nem tenném. Ha nem szeretném megosztani az írásaim, nem vezetnék blogot.

Olykor azonban érzem a közösségi oldalak nyomását, hogy az ember minőségét és értékét a lájkokhoz kötik, ekkor picit elmegy a kedvem az egésztől, mert tisztában vagyok azzal, hogy képes megrendíteni az önbizalmam, mellette egyáltalán nem akarok egy ismertséghajhász, követőkre éhes kirakati író lenni. Bár az elismerés fontos, attól nem leszek jobb író, ha több szám van a blogom mellett, alatt vagy fölött, és ugyanígy nem leszek pocsék sem, csak mert jelenleg alig foglalkoznak velem. A visszajelzések egyszerre fontosak és utálatosak, mert egyrészt szuper, ha kapsz valami megerősítést, hogy amit csinálsz, jó, de ha olyan kritikát kapsz, amivel nem értesz egyet, vagy amivel nem tudsz mit kezdeni, csak sértő, azzal nehéz mit kezdeni. Lehetne is erről merengeni, hogy a semmi hozzászólás a jobb, vagy egy olyan, ami ellentmondásos, amitől csak úgy nézel magad elé, és azon merengsz, erre most mit kéne válaszolnom? Igyekszem szem előtt tartani azért ezt a lelkifröccsöt:

Tisztában vagyok az értékeimmel, és nem számít mások véleménye.

Az írásra lefordítva ezt: persze, hogy kell a vélemény, a komment és az nyavalyás like. Mindannyiunkban ott rejlik az éhség a figyelemre, azonban a kapott kritikát tudni kell önmagunk számára is szortírozni és értékelni, és nem szabad hagyni, hogy egy negatív hozzászólás, egy személyes vélemény megsértsen annyira, hogy kételkedjünk magunkban. Nehéz munka ez, mert valahol önbizalommal telve kell lenni, hogy tudom, a munkám jó, nekem megfelel, de mégis szerénynek kell maradnunk, hogy be tudjuk ismerni, ha valami mégis nem stimmel, és elsősorban tudnunk kell elvonatkoztatni magunktól kicsit, hogy beláthassuk a hibáinkat, de ne is legyünk gőgösek, hogy tudjunk fejlődni, alakítani, változtatni.

Ezek után akar még valaki író lenni??

Soraimat zárva...

Sok dologra fényt derített nekem ez a kihívás, többek között arra is rájöttem, hogy butaság csak azért a trendek után menni, mert valami manapság "menő". Idén csatlakoztam a Bloglovinhoz, mert sok blogon láttam, hogy kinn van, és bár napjainkban fontos, hogy különböző közösségi oldalakon elérhetők legyünk, mert sok az igény, úgy gondolom, ez is olyan, mintha megpróbálnánk mindenki kedvére tenni: lehetetlen. Tudom, részben buta hozzáállás, hogy nincs kinn az RSS izévalami a blogomon, mert én nem használom, sőt, nem is tudom, mire való, és őszintén szólva nem is éppen érdekel, de valakinek talán pont az a fontos, és sehogy máshogy nem tudna feliratkozni a blogomra, vagy nyomon követni, mikor van friss tartalom... Mindazonáltal úgy gondolom, hogy kell húzni egy határt, meg kell állni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy mi illik egyáltalán hozzánk, mi az, amit biztos használunk, ami tényleg szükséges.

Egy közösségi oldal vezetése rengeteg időbe, energiába telik, és a mindennapi teendők mellett nagyon nehéz úgy intézni, hogy az online kapcsolattartás mellett végezzük a házimunkát, menjünk ide-oda, és még az a napi bejegyzés is meglegyen.
Jelenleg nem járok iskolába, és nincs állásom – ne tessék hinni a reklámnak a tévében, mert nem igazán csökkent annyira az a csúnya munkanélküliség, mint ott beéneklik –, most bizonyára sokan gondolják, hogy enyém a világ, és időm, lehetőségem mint a tenger... Sajnálom, ha csalódást okozom, de nem éppen. Számtalanszor azon kapom magam, hogy felkelek, teszem a dolgom, múlik az idő, aztán megint este van, én pedig alig haladtam valamit, hiába terveztem el.
Amikor volt egy rövidtávú munkahelyem, reggel nyolctól délután négyig dolgoztam, hazaérve szusszantam egyet és ettem, kicsit kikapcsolódtam, aztán fekhettem le – nem igazán volt időm írni, sorozatokat is inkább hétvégén, ha néztem, többnyire csak bámultam magam elé, és azon merengtem, hogy képesek ezt mások húszéveken át csinálni, mert nekem nem megy. Tudok dolgozni, ha kell, vagyis pontosítok: dolgozok, mert muszáj, de elképzelni se tudom, hogy vajon az ember ebbe belejön, és idővel jobban be tudja osztani az idejét, vagy ez olyasmi, amire én képtelen vagyok, vagyis szívni fogok nyugdíjas koromig, és majd csak akkor jutok el oda, hogy meg tudjak írni egy könyvet? Pech, mások könyvet írnak iskola, munka mellett, szóval mégis az én hibám? Inkompatibilis vagyok az időbeosztással és azzal, hogy el tudjak valamit végezni??


A kihívás kapcsán gyakran elkapott a hiszti, és inkább tűnt tehernek, hogy napi szinten posztolnom kell, ó, de még a téma is meg van adva, na de ehhez nekem pont nincs kedvem, engem ne irányítson senki. Az utolsó előtti kihívásos bejegyzésben éreztem jól magam igazán, és bevallom, kicsit fel is támadt bennem az önkritika, hogy valahogy így kellett volna 31 napon át, mert nem vagyok teljesen elégedett minden Parajunkee-s bejegyzésemmel.

Előfordult, hogy fogalmam se volt, mit kezdjek az egésszel, mindazonáltal szeretem terhelni magam, feszíteni a határaimat, és örülök, hogy véghez vittem valamit. Nem akarok bort inni és vizet prédikálni, hogy a negatív meglátásaim ellenére is teljes mértékben ajánlom, hogy vessetek egy pillantást erre az egészre, de mindenből származik valami pozitív, mindenből nyerünk valamit és gazdagabbak leszünk tapasztalattal, praktikákkal, ahogy rutint is szerezhetünk, illetőleg arra is rájöhetünk, hogy mivel értünk egyet, mi való nekünk, mi fontos, és mi az, ami nem.

Arra emlékeztetett, hogy ki vagyok és mi végre blogolok, ennek pedig nagyon örülök, mert a mindennapi katyvaszban és a magánéleti drámákban kicsit elfelejtettem, és kicsit olyan akartam lenni, ami nem vagyok, pedig én most is és mindörökre szeretnék megmaradni az sajátos, egyedi, kötetlen, szabadszájú személyes blog, amiként kezdtem.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Közösségi oldalakra fel!

Forrás és tippek a kihíváshoz

Naponta beleütközhetünk egy újabb agyszüleménybe, egy olyan közösségi oldalba, ami teljesen egyéni és van benne potenciál, illetőleg akad olyan is, ami csak sokadik kaptafára mímeli a Facebookot. A mai feladatunk, hogy válasszunk egy (számunkra) újat és csatlakozzunk!

A közösködés útvesztőjében, avagy min is tegyek közzé?

Parajunkee maga is említette a tsu-t, és nekem is megragadta a figyelmem napokkal ezelőtt, ezért most regisztráltam, viszont azt kívánom, bár ne tettem volna, mert nem igazán nyerte el a tetszésem – pár extra ellenére is csak egy másik Pofakönyvnek tűnik, ha őszinte akarok lenni –, de most még fiókot törölni se tudok, azt pedig nem szeretem, ha mindenhol ott maradnak az adataim, mert simán érgörcsöt kapok tőle, ezért manapság megválogatom, hova iratkozom fel. 

Általában szeretek kipróbálni dolgokat, viszont amennyire tetszetősnek tűnt a tsu, most annyira csalódtam benne, hiszen alapból csak úgy enged regisztrálni, ha már egy meglévő felhasználó oldalára lépsz, és ott egyből felajánlja, illetve a főoldalon beírod egy felhasználó nevét, amit cselesen "egy tag kódja"-ként kér, hogy add meg... Lehet, hogy csak a bolygóállások miatt vagyok éppen értetlen, de ez nekem már jajveszékeléssel kezdődik – ha már egyszer eldöntöm, hogy regisztrálok valahol, legyen sokkal átláthatóbb és egyszerűbb, és bár nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy van affinitásom a modern kütyükhöz, elég sok helyütt ütközöm falba, hogy akkor most mit is kell csinálni...

Közösségi oldalakat kipróbálni rettentő hasznos tud lenni, hiszen sose tudod, mi hozza a legújabb olvasódat vagy éppen öribaridat, viszont oktalanság fejest ugrani és feliratkozni mindenre, ahogy most én is tettem, mert a nap 24 órájában képtelenség mind a tíz közösségi helyen aktívan részt venni, ha nem csak automata mindenhol megosztást akarsz, amivel egy tartalmat több másik helyre is kiposztolhatsz egyszerre, ezért úgy gondolom, sokkal inkább érdemesebb először tájékozódni, és ha kevés közösségi oldalt is használunk, még mindig jobb azokon rendszeresen ténykedni, mint mindenhová betenni a lábunkat, aztán elveszni a virtuális közösködés sűrűjében.

Az én kedvencem a Twitter, a Path és a Kik, ez utóbbi elsősorban egy üzenetküldő alkalmazás, szórakozás és kikapcsolódás végett pedig a Tumblr, Pinterest, illetőleg a képmegosztós Instagram, ami nem csak kimondottan fotósoknak van. "Újnak" pedig ott van számomra a Bloglovin, hiszen csak nemrég regisztráltam, és még mindig ismerkedek vele, viszont akkor is kitartok a véleményem mellett, és a jövőben nem akarok egyéb nyomás vagy külső hatások végett csatlakozni sehova, még olvasókért sem, mert egyáltalán nem akarom az összes szabadidőm posztolással eltölteni. 

* ** *

Nem vagyok a tsu ellen, attól, hogy nekem személyesen nem vált be, másoknak még bejöhet. Nem az a problémám vele, hogy a Parajunkee belevitt, hogy regisztráljak, mert én magam is szemeztem már vele, lévén, hogy felfedező és kísérletező típus vagyok, hanem az tesz durcissá, hogyha valamiről úgy döntök, nem az én műfajom, de megszüntetni a fiókom képtelen vagyok – noha értem a fejlesztők politikáját, hogy kellenek a felhasználók, és ha nincs meg az a Delete Account gombocska, mindenképpen megmarad az a bizonyos felhasználói szám akkor is, ha voltaképpen 10-ből csak öt használja ténylegesen az oldalt vagy appot.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Visszajelzések

Forrás és tippek a kihíváshoz

Vélemény, kritika, értékelés, bírálat, minősítés, pontozás, reakció, visszacsatolás – nevezzem bárminek, a lényeg ugyanaz: minden alkotását közzétevő leghőbb vágya és legrettegettebb rémálma egyben, az olvasói visszajelzések.

Amikor először megnyomtam a publish gombot 2011-ben, arról álmodtam, hogy majd több százan fognak követni, valósággal csüngeni fognak a szavaimon, lesz pártíz hozzászólóm bejegyzésenként, dicsérni fognak és elájulni tőlem... Közben eltelt négy év, én meg el is hanyagoltam a blogolást, de ami fontosabb, megtanultam egyet s mást, és némely fiatalkori naivitásomon ma már inkább csak mosolygok. 

Talán nem túlzok, ha azt mondom, mindenki vágyik elismerésre, dicséretre, pár jó szóra. Ki könnyen kap, ki nehezebben, s van, aki alig-alig, vagy talán soha. Mindig puffogtam magamban, hogyha nem ismerték el a munkásságom, holott én minden egyéb elvakult önimádat mellett tisztában voltam azzal, hogy igenis valami jót hoztam létre. Éheztem a szép szóra, azonban amikor legutóbb közzétettem egy írásom, amire nagyon büszke voltam, egyetlen kritikát kaptam, ami puszta belekötésekből állt, én pedig belátom, hogy nehezen viselem a negatív hozzászólást, de akkor se tudtam egyetérteni egy olyan véleményezővel, aki az egy darab helyesírási hibámat rója fel, miközben az ő biójában egy normális mondat nincs. (Már bocsánat...)

Egy kedves, szintén író barátom nem egy jó tanáccsal látott már el ismertségünk során, ezek közül az egyik, ami leginkább megmaradt bennem, pont a kritikáról szól:

"Meg kell tanulnod bekategorizálni, hogy a kapott hozzászólás hasznos-e számodra, avagy nem, és aszerint nézni őket." 

Nem azt mondom, hogy ne értékeld az olyat, hogy "Jó volt", "Tetszik", és társai, legyél hálás minden véleménynyilvánításért, de ha valaki csupán elrontott helyesírásra tud kitérni – azaz egy éjjel-nappal kötözködő, álmában is Helyesírási szótárt citáló, mindenkit azonnal kijavítgató agytröszt –, vagy olyasmit mond, ami téged sért, esetleg felidegesít, olvasd el, hallgasd meg, aztán engedd ki a másik füleden/szemeden. Szűrd ki, ami építő jelegű, amiből fejlődni tudsz, a többivel pedig ne foglalkozz. 

Hálás vagyok, amiért egy nálamnál sokkal érettebb, tapasztaltabb, már kiadott író látott el ezzel a tanáccsal, mert így már kevesebb arányban robban el a fejem, ha valaki "leszól", illetve azt is igyekszem szem előtt tartani, hogy nemcsak azt kell nézni, mit mondanak, hanem ki mondja.

Ne értsetek félre, nem áll szándékomban ítélkezni senki fölött, de tudni kell, hogy az internet egy szabad hely, ha megosztasz valamit, az onnantól kezdve sokak számára elérhető, nem vagy védve, hogy csakis kedves emberekkel találkozz, csakis szívélyes fogadtatásban részesülj. Azt nem akarom kielemezni, hogy ki miért találhat örömet abban, hogy mindenbe beleköt, amit csak lát, de ilyen is előfordul, ahogy az is megeshet, hogy valakinek nem tetszik, amit csinálsz, az viszont nem jelenti azt, hogy az teljesen rossz, hiszen ízlés dolga is, hogy kinek mi jön be és mi nem. 

A visszajelzés fontos, de a nap végére csakis az számít, hogy elégedett légy magaddal, ha jó kritikát kapsz, ha rosszat.

* * *

A mai napi feladat keretében szeretném kérni az idetévedőket, nyugodtan mondják el a véleményüket a bloggal, bármivel kapcsolatban! Még akad itt csiszolnivaló a kinézeten, úgy mint a stílusomon, különös tekintettel a korábbi, gyakran hirtelen felindulásból írt bejegyzéseimre – igen, gyakran fogom a fejem és értetlenkedve pirulok önmagamat olvasva –, de örülni fogok, ha  kifejtitek, mit gondoltok.

Olvass tovább

Olvasókuckó: Tessa de Loo – Ikrek

Nem szeretem a háborút. Már történelem órákon se értettem, miért kell az embereknek folyton hadakozni egymással, pláne ilyen durva módszerrel. Mi jó nekik benne, egyáltalán hogyan képesek nyugodtan aludni, hogy ártatlan ifjakat, akár még gyerekeket is szólítanak csatasorba, miközben a nagy emberek, a fejesek, az egész dolog kiötlői sokszor kényelemben és biztonságban maradva figyelnek csupán a távolból. Úgy se volt értelme, mikor a nagy hódítók a hadseregük élén állva vívták a csatáikat földterületért, hatalomért, de legalább tettek valamit – még ha ugyanúgy hiábavaló öldöklés is az egész –, nem csupán a háttérben mozgatták a szálakat.

Mikor angol órán egyszer a tanárom elhozta nekünk megnézni a Hideghegy c. filmet, először, mint minden újdonságot és alapjában véve úgy az összesféle mozgóképet,  érdeklődve, izgatottan figyeltem, hiszen szeretem a kosztümös filmeket, és Nicole Kidman nevével körülbelül bármit meg lehet velem nézetni. Aztán ahogy szépen lassan felfestette az amerikai polgárháborút, az egész hangulatot a maga sajátos, zord valóságábrázolásával, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet, majd inkább a padomra borultam a fülemet befogva, hogy ne is halljam az egészet, annyira nem bírom elviselni az erőszakot. Nem könnyű túlérzékenynek lenni, nem is vagyok rá büszke, hogy nem voltam képes kezelni a helyzetet, aztán az osztálytársaimnak is adtam egy napra csámcsognivalót, és ment a talány, hogy mert én miért sírtam.

A barátnőm szerencsére elhajtotta őket, a filmet nézzék, ne engem, mondjuk az eseménykor nem is érdekelt, ki veszi észre és bámul, ki mit gondol, csak legyen már vége, és legkedvesebb angol tanárom se csinált belőle ügyet, hogy igenis nézzem akkor is, de egy dolgot igazán megtanultam: önszándékból sose fogok kimondottan háborús filmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni róla. Nagyvonalakban az órákon elviselem, de egyébként engem semmivel rá nem lehet többé venni, még egy kedvenc színésszel se, ahogy egyszer Colin Farrell miatt tettem a Nagy Sándorral, az is kín volt éjjel kettőkor, a Watchment meg egy határozott mozdulattal állítottam meg és töröltem ki aztán a médiatáramból egyhuzamban, pedig abból majdnem egy órát elviseltem.

Tessa de Loo írását talán azért vettem a kezembe mégis, mert megtévesztett a cím: Ikrek. Mindig is közel állt a szívemhez ez a szó, a fogalom maga, mindig is szerettem volna egy ikertestvért, és feléledt bennem a gondolat, hogy én is ikreket szeretnék szülni majd egyszer. Ezért hát nem tehettem ellene, mikor a könyvre pillantottam, egyszerűen vonzott és ki kellett hoznom a könyvtárból, akkor is, ha a hátlapon lévő leírásokon látszott, hogy világháború idején játszódik, illetve felvázolta magát a szituációt, na meg hogy nem éppen valami boldogságos egy történet.

Nem olvastam el azonnal. Igazság szerint a Nagy Nyári Olvasmánylistámra felvett tíz könyv közül egyet olvastam ki júniusban, ezt pedig most vettem elő pár napja – Hajrá, maradt még nyolc a visszavételi határidő, október 20-ig! – voltaképpen csakis azért, hogy elfoglaljam magam depis alvatlan éjszakáimon. Nem volt sok kedvem, igazság szerint 2011 óta alig olvastam könyvet, és mivel abban az évben hetente hármat elfogyasztottam, kicsit olvasási undorom is lett. Inkább a dac vezérelt, hogy elkezdtem most az Ikreket, na meg olyan csakazértis alapon, hogy ellent mondjak annak, hogy sose olvasok ki semmit újabban, csak megjáratom a nehéz lapokat a lakóhelyem meg a könyvtár között. 

Aztán a betűk erdejébe merülve, és ott vergődve valahogy rájöttem: olvasni jó. 

Ezt eddig is tudtam persze, de valahogy elfelejtettem, és egy majdnem egy egész nappal a könyv letétele után is ámulok, micsoda pozitív élmény volt, akkor is, ha a téma háború, a sztori fájó és szomorú, a cselekmény szívsajdító és a hangulat sem éppen azét a tipikus ponyvaregényét idézi. Mégis valahogy tetszett, valahogy nagyon NAGYON tetszett, úgy is, hogy második világháború, meg nácik és minden, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is  ennyire tudok élvezni egy ilyen korszakról szóló művet, de elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam.

A tartalomból nem igazán tudom, mit és mennyit ismertessek – a borító egyre inkább tetszik, mert szerintem igazán találó –, nem is akartam sose full epic könyvkritikákat írni, ahogy legalábbis azt manapság illik, mert mindenki rá tud keresni, el tudja olvasni, hogy miről szól komolyabban az adott dolog. Az sem világos, hogy most milyen díszbeszéddel kéne meghozzam hozzá mások kedvét, mert nekem speciel még ha maga az általam legjobban szeretett személy is mondja, akkor se vettem volna rá magam, hogy a kezembe vegyem és nekiugorjak egy háborús, szenvedős könyvnek. Mégis azt tudom mondani, hogy én melegen ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik olyanok, mint én, és nem kedvencük a háborúról szóló alkotások, mert nekem egy rettentő  pozitív élmény, kellemes csalódás, akkor is ha nem éppen happy end. 

Amíg beállítottam Moly.hu-n az "Elvastam"-ot – kedvencnek jelölésre nem jöttem rá, azzal esetleg valaki felvilágosíthatna –, akaratlanul is ráláttam egy-két véleményre, és bár kerülöm ezeket, mert a kritika is teljesen szubjektív, és nem szeretem olvasni őket, no meg amik nekem bejönnek, általában általános fujjogást, utálatot és leszólást kap, aztán az egész nézetkülönbségen csak felesleges vitába keveredhet az ember, úgyhogy most is igyekeztem ellesni a látottak mellett, de páron megragadt a figyelmem, és mégis muszáj kitérnem rá: 

Volt, aki azt írta, hogy rossz a stílusa, kevés a párbeszéd és sok a leirás – viszont ez nekem különösen tetszett, mert bírtam azt a fajta rendszert, ahogy felépül a könyv – egy apróbb jelenbeli történés, több visszaemlékezés a múltra –, és ez is teljesen egyéni, kinek mi jön be, csak megint elcsodálkoztam azon, hogy ami nekem annyira zseniális, másnak élvezhetetlen. A világ már csak ilyen...

Másvalaki a végkifejletet nehezményezte, hogy igazságtalan, én azonban már az utolsó fejezet előtt ráéreztem, hogy az lesz, ami, és úgy törvényszerűen végigzokogtam onnantól kezdve az utolsó pár oldalt, mégis jobb volt így, a hangulathoz is, meg úgy az egész szituációhoz is egyszerűen szerintem jobban illett, mint egy boldogabb zárás, bár elárulom, amikor sajátos szertartásomhoz híven az első pár oldal után felkerestem az utolsó mondatot a könyv végén, egész végig a boldog végben reménykedtem, és azt hittem, az is lesz.

Amin még inkább néztem, hogy egy harmadik személy szerint "lopkodás" az egész könyv, és a Két Lottihoz hasonlították, ami kapcsán én nyilatkozni nem tudok, mert azt nem olvastam; vagy hogy miért nem nevezte az egyik ikert legalább másnak, és erre a névproblematikára pedig muszáj vicsorognom: most nem tudom, kedves véleményező, hogyha valakinek ugyanaz a neve, mint neked, azon is felháborodsz? 

Tudom, hogy az illető ezt nem fogja látni, de merőben röhögtem egyet ezen a hozzászóláson, mert most van több tízezer név, író, meg miegyéb, és ha vannak is hasonló témájú írások, vagy különböző karakterek neve különböző sztorikból ne adj isten, egyezik, hát én tökön tudnám magam szúrni, hogy valaki ezen fennakad, mert az még nem éppen lopás. A plágium egy megint másik posztot követel magának, és minden molekulámmal megvetem, de ha két ember ugyanarra tud gondolni, akkor most nem kizárt, hogy ugyanaz az ötlete is támad – nekem legalábbis egy blogger írótársam majdnem minden vele megosztott regényötletemet bekatalogizálta, hogy mire hasonlít, melyik könyvben van arról szó, noha egyikről se volt tudomásom éppen –, hiszen amennyire hatalmas a világ, olyan korlátolt maga az emberiség, megvan egyfajta halmazunk, amiből szellemileg, fizikalilag táplálkozunk, amiben élünk, és csak úgy lopkodással minősiteni valamit meg valakiket igazán oktondi dolog valamelyest, pláne, ha nevek kapcsán. Persze bevallom, én is a hajamat tépem, mikor egy másik írótársam sorra azokat az elemeket, egyéb dolgokat szövi bele a saját írásaiba, amik nekem különösen fontosak, és magamnak akartam felhasználni őket, ezért direkt nem is említettem neki, de most az utcában sem egy Manyika van, ezen túl kell lépni. Kelep Elek és kelepelek közt is van különbség, és a valóéletbeli Harry Potter sem tud varázsolni.

Ha meg Két Lotti újradolgozás for real, akkor üsse kő, nem fog kevésbé tetszeni, és a neveken pláne nem akadnék fenn, mert az akkor is banális.

Egy szó, mint száz, talán a magánéletemhez elég szorosan köthető párhuzam és aktualitás miatt is ragadhatott meg ennyire ez a mű, és nem biztos, lehet, ha más időszakban, más sorssal veszem a kezembe, köpködve dobom el, hogy ez igenis egy szar, és kiolvasatlanul teszem félre egy hanyag mozdulattal, de most egy virtuális cuppantósat küldök az írónőnek, amiért megajándékozott életem egyik nagy élményével. 

Mintha azt láttam volna, hogy megfilmesítették a könyvet, azt viszont nem hiszem, hogy meg fogom nézni, mert ebből a mindenkönyvetmegfilmesítünkmost nevezetű lázból kicsit elegem van, amolyan modern klisé, de már csak azért se akarnám, mert olvasni és vizuálisan, valóban látni más, és volt egypár eléggé "brutális" és megrázó jelenet a cselekményben, és mozgó formában nem igazán szeretném azt látni. Legalábbis ma nem.

Bejegyzésem vége előtt még egy dologra szeretnék kitérni, amit majdnem el is felejtettem: a fordító, illetve a kiadás maga. Tudom, mert valahogy törvényszerű is, hogy nincs olyan nyomtatott könyv, megjelenített cikk vagy sajtó, akár online az interneten, amiben ne lenne valami hiba. Bár afféle szentségtörés is, hogy egy könyv, egy KÖNYV ne lenne tökéletes, velem is megesik, hogy hatvanszori átolvasás után is csak százegyedszerre akad meg a tekintetem egy elíráson, egy rosszul begépelt szón, vesszőn vagy ragon. Ennek ellenére mindig felbőszít, hogy mégis milyen kiadó az olyan, vagy akármilyen szervezet, ami csak úgy pontatlan dolgokat tesz közzé, miért nem lehet igényesen világra bocsátani valamit, és még sokszor tankönyvekben is van ilyen. Az Ikrek sem volt kivétel, és néha van, hogy kukacoskodásból számolom, mennyi hibára lelek egy könyvben, itt is volt a fentiek közül jó pár, és szerintem rossz fordítás is volt helyenként, ha szőrszálhasogatás, ha nem, ezt mindenképp muszáj volt megemlítenem, milyen kiábrándító, kizökkentő tud lenni, mikor ilyenbe botlik az ember. Lehet, csak én vagyok túl szigorú, de számomra az írás szent dolog, és szerintem egy írónak is roppantul igényesnek kéne lennie, pláne egy olyan szakembernek, aki eleve azért kapja a fizetését, hogy javítsa ki ezeket az esetleges bakikat. 

Nem dobálózom kavicsokkal, nekem is elő szokott fordulni nem egyetlen hibám, de egy könyv számomra akkor is egyfajta mágikus, szent tárgy, egy ereklye, és mindig felzaklat, hogyha azt látom, hogy igenis hibás. Talán túl perfekcionista vagyok, de nem önelégült, és nekem is vannak ilyen mulasztásaim, vagy csak a szemem gyenge, de azért valahogy jó lenne, ha ki tudnának adni valamit egyszer, amiben nincs semmi kifogásolható.

Olvass tovább