31 nap után: Így jártam életem első blogos kihívásával

Amikor először láttam a Parajunkee blogos kihívását Olíviánál, eldöntöttem, hogy részt fogok benne venni, mert:

• piszkosul elhanyagoltam a blogom, és egyszerűen ideális löketnek gondoltam ezt, hogy visszarázódjak a rendszeres íráshoz, blogoláshoz;


• hajlamos vagyok tervezni, elkezdeni dolgokat, de gyakrabban megesik, hogy nem fejezem be, így önmagamat is próbára tehettem ezzel, hogy feszegessem kicsit a saját határaimat, és végre igenis végigvigyek valamit, amit nem csupán 1-2 óra alatt végzek el. 

Ha novellát, egyéb szösszenetet írok, egy nap vagy egy óra, rövid időn belül elkészül az egész, de semmi komolyabb vagy hosszabb projektet nem fejeztem be, ezek többnyire csak elvannak a saját mappáikban a gépemen vagy egyéb tárhelyeken, esetleg minden egyéb vázlat, jegyzet nélkül csak keringenek az elmémben, noha az sem kizárt, hogy elfelejtem az egészet...

Egy perces néma megemlékezés az összes meg nem valósított és teljesen elveszett ötletemről, amik tudom, hogy annyira pöpecek és zseniálisak lehettek volna, ha nem vagyok lusta megírni, megvalósítani őket.

Rengeteg időt, energiát, kreativitást, ihletet pazaroltam el az elmúlt években, és csak remélem, hogy egyszer talán még eszembe jutnak, mert megtörtént már, hogy később csak úgy bevillant, de nem akarok erre adni, hiszen túl nagy rizikó, teljesen spontán, vagy sikerül, és tudok rá emlékezni, vagy nem. Eldöntöttem, hogy sokkal aktívabb akarok lenni, persze a hobbijaim se szeretném elhanyagolni, de idén mindenképpen egy magasabbra szintre akarom vinni az írói képességeim, legalábbis egy ötletet kiválasztani a sok közül, és végre nekiülni annak a förtelmes regényírásnak. Hiszen a fejemben lévő sztorik olyan szuperek, mindig is annyira élveztem őket végigpörgetni magam előtt, és olyan önző dolog, hogy csak én szórakozzak rajtuk, meg akarom osztani másokkal is!

Tegnap egész nap egy fanfictiont olvastam, életem egyik legszebb élményével gazdagított, amiért rendkívül hálás vagyok. Abba belegondolni, hogy én megalkotok valamit, és valaki más ugyanígy érezhet a saját művem kapcsán, valami leírhatatlan, megfoghatatlan csodálattal tölt el, ha képes vagyok megérinteni őket. Ehhez pedig az kell, hogy letegyem a kis fenekem az íróeszközöm elé, és igenis mozgassam a pici ujjaimat, ne csak lustálkodjak egyik sarokból a másikba.

A Parajunkee kihívása véget ért, egyszerre mondom, hogy Hál' Istennek! és hogy Sajnos:(, bár hadd legyek őszinte, hogy kikotyogom, javarészt örülök, hogy végre vége, és kevésbé bánom. A következőkben összeszedem a gondolataimat erről a 31 napos programról, amit olykor a fenébe tudtam volna küldeni, abbahagyni, mégis érzem, hogy nem csináltam hiába, és rendkívül hálás vagyok, hogy részt vettem benne, mert nem csupán tippeket és trükköket adott számomra, magamról is tanultam közben egy s mást.

Emellett végre befejeztem valami komolyabbat is, há!!

Pozitívumok, negatívumok, benyomások

Ami a leginkább szemet szúrt, az a rengeteg módszer és javaslat arra, miként jegyezzem fel a blogos ötleteim, egészen odáig menően, hogyan osszam be jobban az időm, és írjak meg előre, ütemezzek be bejegyzéseket, stb., de azt hiszem, magát a katarzist az a felvetés okozta, hogy minden hónap végén üljek le, és táblázzam be, mit akarok a következő egy hónapban kezdeni a bloggal. Mert most honnan tudjam??

Teljesen spontán vagyok, soha nem szerettem megtervezni semmit, így azt sem, hogy miről írok és mikor, és nem is akarom, nem is fogom, ahogy azon se akarok görcsölni, hányadiknak listázza a kereső a blogom, ha valaki adott szavakra keres a gugliban.
Amikor szerettem volna követőket magamnak, mindig azon kaptam magam, hogy kezdek átmenni hatásvadászba, ezt pedig egyenesen utálom, mert rettentő átlátszó, nem is igazán eredményes, és nem is illik az egész blogos mentalitásomhoz. Mondhatják nyugodtan, hogy szervezetlen, rendezetlen, kelekótya és szétszórt vagyok pocsék időbeosztással, 60 kihívással se fogok változni. Talán csak a hatvanegyedikkel.

Továbbra is szeretnék írni – akkor, amikor kedvem van, amikor beszélhetnékem van, amikor akad mondanivalóm, mert végtére is személyes blog volnék. Kötetlenül teszem közzé a kuszán összeállított betűim, mert nem szeretem, ha valami monoton, ha valami kötelező, ha valamit kell. Annyi, de annyi muszáj van életben, ezen az egy helyen szeretnék önmagam lenni, és úgy csinálni, ahogy az nekem a legmegfelelőbb: tervezet nélkül, a magam szájíze szerint – ahogy esik, úgy puffan. Csak hadd vigyenek a szavak, hadd adjam ki magamból, ami nyomaszt, ami bánt. Hadd legyek őszinte.

Legtöbb esetben mindig csak agyalok, hogy miről írjak és hogyan, ha valami ötletem támad, aztán rendre abba a problematikába ütközöm, hogy "Na ezt és ezt már úgyis megcsinálta más, hiába akarom én is, ha semmi újat nem tudnék mutatni vele", ha pedig engedem, hogy ez a feleslegesség-érzet maga alá temessen, akkor sose csinálnék az ég adta világon semmit. 

A másik nagy bajom, hogy túl előre gondolkodom, és egyszerűen van, hogy egy nap harminc bejegyzést tudnék írni, ha tömérdek ötlet merül fel bennem, máskor pedig semmi kedvem online jönni, és bár a(z előre) tervezés talán nem is rossz, mert tényleg örültem, mikor beütemeztem valamit egy napra előre, és nyugodtan nézhettem a drága sorozataimat, általánosságban sose sül ki belőle semmi jó: a jegyzeteim szépen csak gyűlnek, én pedig azon kapom magam, hogy a napok múlnak, és már hány bejegyzésem lehetne azóta, ha vettem volna a fáradságot...

És néha nem is tudom, miről akarok egyáltalán írni, mert annyi minden kering a fejemben, hogy egyszerűen képtelenség összekapcsolnom a saját gondolataim... Ez a kis mondatom beillik ide, de nem lenne érdemesebb egy külön bejegyzés az egész téma köré? De, de ahhoz meg nincs elég mondanivalóm, hogy... – ilyenkor inkább félreteszem az írást, és szentelem az időt egy-egy hobbimnak. Erre mindenképpen igyekszem odafigyelni, hogy ne gondolkodjak annyira túl, ne agyaljak folyton mindenen, mert hiszem, hogy a sikerhez idő kell, és különösen akkor érhetünk el valamit, ha szívvel-lélekkel űzzük, amit szeretünk – igen, fontos, hogy szeressük. Ha nem szeretnék írni, nem tenném. Ha nem szeretném megosztani az írásaim, nem vezetnék blogot.

Olykor azonban érzem a közösségi oldalak nyomását, hogy az ember minőségét és értékét a lájkokhoz kötik, ekkor picit elmegy a kedvem az egésztől, mert tisztában vagyok azzal, hogy képes megrendíteni az önbizalmam, mellette egyáltalán nem akarok egy ismertséghajhász, követőkre éhes kirakati író lenni. Bár az elismerés fontos, attól nem leszek jobb író, ha több szám van a blogom mellett, alatt vagy fölött, és ugyanígy nem leszek pocsék sem, csak mert jelenleg alig foglalkoznak velem. A visszajelzések egyszerre fontosak és utálatosak, mert egyrészt szuper, ha kapsz valami megerősítést, hogy amit csinálsz, jó, de ha olyan kritikát kapsz, amivel nem értesz egyet, vagy amivel nem tudsz mit kezdeni, csak sértő, azzal nehéz mit kezdeni. Lehetne is erről merengeni, hogy a semmi hozzászólás a jobb, vagy egy olyan, ami ellentmondásos, amitől csak úgy nézel magad elé, és azon merengsz, erre most mit kéne válaszolnom? Igyekszem szem előtt tartani azért ezt a lelkifröccsöt:

Tisztában vagyok az értékeimmel, és nem számít mások véleménye.

Az írásra lefordítva ezt: persze, hogy kell a vélemény, a komment és az nyavalyás like. Mindannyiunkban ott rejlik az éhség a figyelemre, azonban a kapott kritikát tudni kell önmagunk számára is szortírozni és értékelni, és nem szabad hagyni, hogy egy negatív hozzászólás, egy személyes vélemény megsértsen annyira, hogy kételkedjünk magunkban. Nehéz munka ez, mert valahol önbizalommal telve kell lenni, hogy tudom, a munkám jó, nekem megfelel, de mégis szerénynek kell maradnunk, hogy be tudjuk ismerni, ha valami mégis nem stimmel, és elsősorban tudnunk kell elvonatkoztatni magunktól kicsit, hogy beláthassuk a hibáinkat, de ne is legyünk gőgösek, hogy tudjunk fejlődni, alakítani, változtatni.

Ezek után akar még valaki író lenni??

Soraimat zárva...

Sok dologra fényt derített nekem ez a kihívás, többek között arra is rájöttem, hogy butaság csak azért a trendek után menni, mert valami manapság "menő". Idén csatlakoztam a Bloglovinhoz, mert sok blogon láttam, hogy kinn van, és bár napjainkban fontos, hogy különböző közösségi oldalakon elérhetők legyünk, mert sok az igény, úgy gondolom, ez is olyan, mintha megpróbálnánk mindenki kedvére tenni: lehetetlen. Tudom, részben buta hozzáállás, hogy nincs kinn az RSS izévalami a blogomon, mert én nem használom, sőt, nem is tudom, mire való, és őszintén szólva nem is éppen érdekel, de valakinek talán pont az a fontos, és sehogy máshogy nem tudna feliratkozni a blogomra, vagy nyomon követni, mikor van friss tartalom... Mindazonáltal úgy gondolom, hogy kell húzni egy határt, meg kell állni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy mi illik egyáltalán hozzánk, mi az, amit biztos használunk, ami tényleg szükséges.

Egy közösségi oldal vezetése rengeteg időbe, energiába telik, és a mindennapi teendők mellett nagyon nehéz úgy intézni, hogy az online kapcsolattartás mellett végezzük a házimunkát, menjünk ide-oda, és még az a napi bejegyzés is meglegyen.
Jelenleg nem járok iskolába, és nincs állásom – ne tessék hinni a reklámnak a tévében, mert nem igazán csökkent annyira az a csúnya munkanélküliség, mint ott beéneklik –, most bizonyára sokan gondolják, hogy enyém a világ, és időm, lehetőségem mint a tenger... Sajnálom, ha csalódást okozom, de nem éppen. Számtalanszor azon kapom magam, hogy felkelek, teszem a dolgom, múlik az idő, aztán megint este van, én pedig alig haladtam valamit, hiába terveztem el.
Amikor volt egy rövidtávú munkahelyem, reggel nyolctól délután négyig dolgoztam, hazaérve szusszantam egyet és ettem, kicsit kikapcsolódtam, aztán fekhettem le – nem igazán volt időm írni, sorozatokat is inkább hétvégén, ha néztem, többnyire csak bámultam magam elé, és azon merengtem, hogy képesek ezt mások húszéveken át csinálni, mert nekem nem megy. Tudok dolgozni, ha kell, vagyis pontosítok: dolgozok, mert muszáj, de elképzelni se tudom, hogy vajon az ember ebbe belejön, és idővel jobban be tudja osztani az idejét, vagy ez olyasmi, amire én képtelen vagyok, vagyis szívni fogok nyugdíjas koromig, és majd csak akkor jutok el oda, hogy meg tudjak írni egy könyvet? Pech, mások könyvet írnak iskola, munka mellett, szóval mégis az én hibám? Inkompatibilis vagyok az időbeosztással és azzal, hogy el tudjak valamit végezni??


A kihívás kapcsán gyakran elkapott a hiszti, és inkább tűnt tehernek, hogy napi szinten posztolnom kell, ó, de még a téma is meg van adva, na de ehhez nekem pont nincs kedvem, engem ne irányítson senki. Az utolsó előtti kihívásos bejegyzésben éreztem jól magam igazán, és bevallom, kicsit fel is támadt bennem az önkritika, hogy valahogy így kellett volna 31 napon át, mert nem vagyok teljesen elégedett minden Parajunkee-s bejegyzésemmel.

Előfordult, hogy fogalmam se volt, mit kezdjek az egésszel, mindazonáltal szeretem terhelni magam, feszíteni a határaimat, és örülök, hogy véghez vittem valamit. Nem akarok bort inni és vizet prédikálni, hogy a negatív meglátásaim ellenére is teljes mértékben ajánlom, hogy vessetek egy pillantást erre az egészre, de mindenből származik valami pozitív, mindenből nyerünk valamit és gazdagabbak leszünk tapasztalattal, praktikákkal, ahogy rutint is szerezhetünk, illetőleg arra is rájöhetünk, hogy mivel értünk egyet, mi való nekünk, mi fontos, és mi az, ami nem.

Arra emlékeztetett, hogy ki vagyok és mi végre blogolok, ennek pedig nagyon örülök, mert a mindennapi katyvaszban és a magánéleti drámákban kicsit elfelejtettem, és kicsit olyan akartam lenni, ami nem vagyok, pedig én most is és mindörökre szeretnék megmaradni az sajátos, egyedi, kötetlen, szabadszájú személyes blog, amiként kezdtem.

Olvass tovább

A név kötelez

Avagy gondolatok a művésznévről

Szeretek másvalaki lenni. Általában van egy-két név amire "rákattanok", és azokat kezdem nyüstölni az egyéb közösségi oldalakon; mindegyik tetszik, mindegyiket máshol használom és nem is igazán tudok dönteni. Az is felmerült bennem, hogyha egyszer publikálásra kerülne sor, valóban a Piper Collin név szerepelne azon a borítón, vagy esetleg válasszak mást? Annyi a lehetőség, annyi minden jön be, én meg hatvanfelé sem szakadhatok... 

Ilyenkor leszögezem magamban, hogy miért választottam ezt a nevet, mit jelent számomra, viszont ettől még nem kell lemondanom arról sem, hogy más legyek, hiszen az írás pont erre való.

Ott ugyanis bárkivé válhatok: anélkül lehet más színű hajam, hogy festékkel károsítanám a fejemen a szőrt, emellett még teljesen ingyenes is, és anélkül lehetek pilóta, kaszkadőr, hogy éveken át kéne tanulnom a szakmát – noha a kutatómunka íráshoz se éppen leányálom –, de még egy teljesen más személyiséggé is válhatok anélkül, hogy skizofrénnek nyilvánítsanak, sőt még éhen sem kell halnom, mire kapnék valami szerepet egy tévésorozatban. 

Itt, ezekben a kis kreált világokban nyugodtan ki tudom élni a névmániám, ha én transzformálom magam egy karakterbe, vagy egy tőlem külön karaktert nevezek csak el, végtelen lehetőségek állnak előttem, míg ha a valóéletben egyszer Alejandra Jimena Gonzáles vagyok, utána meg Rosalinda McDonalds, akkor senki nem fogja tudni hogy most ki kivel van. 

Néha jó névtelennek maradni, olyan álnevet használni amiből nem ismernek fel, viszont ha túlzásba viszi az ember, jelentős olvasókat veszíthet. Mondjuk pont én beszélek, aki minden egyes érdeklődési körömben más nevet használok; így van egy "rajzos nevem", amit mindig odafirkantok a rajzaimra aláírásként, de más néven vagyok Twitteren és itt is, és más személlyel teszem közzé a fanficeim. Nem tudom, mikor is jött ez pontosan, hogy különválasszam az érdeklődési köreimnek megfelelően a "személyiségem", de kicsit bánom, hogy így tettem, és nem ismertem fel azt a belső késztetést és okot, amiért szeretek más lenni. Ha tudtam volna ezt sok-sok évvel ezelőtt, sokkal szabadabban jártam volna színjátszó csoportba, és talán sokkal hamarabb elkezdek írni, így viszont rengeteg plusz munkát okozok saját magamnak mindazzal, hogy kiagyaljam, akkor most maradjon így elválasztva az egész, hiszen rajzolni olyan komolyan nem szoktam, és teljesen amatőr vagyok benne, a fotózás is hobbi jelenleg, illetve melyik egyetlen nevet fixáljam le és tegyem ki a blogom mellé, meg úgy általánosan, hogy ne legyen kavarc? Ki tudja, mert én nem. 

Viszont ugyanúgy szeretek anonim maradni, szeretem, hogy "elbújhatok", ha kell, és néha frászt tudok kapni, ha az ismerőseim rájönnek, hogy én vagyok az, mert olykor kicsit terhesnek érzem ezt, amikor rám jön a közösségi fóbia... Éppen ezért töröm még most a fejem, hogy melyik fiókjaimat társítsam a bloghoz, mert hiába szeretném a képeim vagy a rajzaim is a világ elé tárni, még mindig szeretem, ha van egy hely, ahol ismeretlen maradhatok, ahol csak a magam örömére létezhetek anélkül, hogy bárki megtalálna, bírálna, vagy gúnyolódna azon, amit csinálok, ami az Arckönyvön éppenséggel elég gyakori és bosszantó, többek között ezért is használom ritkán, és érzem magam sokkalta jobban a sorok között, amiket papírra vetek, ahol szeretek más lenni, és lehetek is.

* ** *

Ezt a bejegyzést egy 2011-es, inkább személyesebb hangvételű posztom ihlette, egyben a visszatekintő  rovatom része, amit a régebbi bejegyzések újrahasznosítása végett kezdtem el. És ha már nevek, muszáj megemlítenem a Behind the Name oldalt. Egy valóságos paradicsom, ha a karaktereidnek keresel nevet, viszont ha ugyanúgy érdekel a névtörténet, mint engem, akkor garantálom, hogy duplán jól szórakozol itt a tartalmat böngészve.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Újrahasznosítani a régebbi bejegyzéseket

Forrás és tippek a kihíváshoz

Ahogy újabb és újabb tartalommal színesítjük a blogunkat, a régebbi bejegyzések egyre csak eltemetődnek az archívumunk sűrűjében, nehezítve ezzel, hogy a közönség elé kerüljenek. Ennek kivédésére ad tippeket a Parajunkee arra fókuszálva, miképpen is hasznosíthatjuk fel a korábbi posztjainkat.

Végtelen számú lehetőség adódik arra, hogyan is hozhatnánk elő valamit a múltból, onnantól kezdve, hogy előveszünk egy előző témát, gondolatot, megnézzük, mit írtunk róla akkor, és levezetjük, mennyire változott a vélekedésünk most – ha egyáltalán változott –, csinálhatunk egy külön oldalt, ahol hivatkozhatunk azokra a kiemelkedőbb/kiemeltebb írásainkra, amiket szeretnénk, ha mindenképpen az olvasóink elé kerüljenek, vagy akár kipróbálhatunk készíteni egy infografikát is, amely egy olyan ábra, amiben szöveget, képet és rajzot használunk együttesen az adott mondanivaló kifejezésére.
Ez utóbbit személyesen én nem próbáltam még, nem is tudtam magáról a fogalomról, úgyhogy ezért mindenképpen hasznosnak tartom a kihívást, amiért megismertet egyéb trükkökkel, praktikákkal és módszerekkel. Azonban egyelőre nincs kreativitásom egy ilyen illusztráció elkészítéséhez, úgyhogy maradok a jó öreg írásnál. :)

* ** *

Több ötletem is támadt erre a feladatra, így majd egy külön posztban fogom megoldani, és a visszatekintő címke alatt lesz elérhető. Felírtam pár témát, úgyhogy lesz miről szövegelnem...

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Bemutatkozás

Forrás és tippek a kihíváshoz

Napi tennivaló, hogy a bemutatkozónkat frissítsük, ha szükségeltetik, és ez az enyémre különösen ráfér, lévén, hogy csak egy – egyébként rólam elég sokat elmondó – idézet van kinn Orwell Légszomjából. Pont aktuális, nemrég vetettem pillantást egy oldalon a biómra, és pár gondolatot felvetett bennem, amiről szerettem volna egy külön bejegyzést írni. Most végül úgy döntöttem, inkább megteszem itt az erre vonatkozó kihívásban.

Amikor 2011-ben regisztráltam a Napvilágon (verseinket, prózáinkat és egyéb írásainkat, akár recepteket és esszéket oszthatunk meg, visszajelzéseket kaphatunk, és mi is hozzászólhatunk mások munkásságához), így írtam magamról:

Azt be kell valljam, javarészt nehezemre esik bemutatkozót írni, mondani, elrappelni, igazság szerint azt se tudom, mit adhatnék elő, mert írónak nem mondanám magam, se profi fotósnak, mindemellett az írás-fotózás mintha afféle divattá nőtte volna ki magát mára, és ahogy olvasom más emberek bióját, gyakorta találkozom ugyanazzal a (sablonos) szöveggel, én pedig elég különcnek tartom magam, hogy ne álljak be a sorba és ne ismételjem el ugyanazokat a szavakat századszorra.
Amikor csak úgy random megnéztem a profilom, és láttam, miként verseltem magamról, őszintén szólva meglepődtem, hogy ezt írtam, mert nem is emlékeztem rá, illetve irányt mutatott nekem csekély 4 év elteltével: eszembe juttatta, miért is regisztráltam elsősorban, és mi volt az a tűz, ami az írás felé terelt, illetve hogyan is ébredtem rá, hogy én ezt nem csak hogy szeretem csinálni, de csinálnom is kell, mert hangozzon bármilyen nyálasnak is, csinálnom muszáj, mert lételemem.

Valahányszor rosszul éreztem magam, bármilyen problémám adódott, az írás volt az egyetlen, ahol megnyugvásra leltem; mint a legigazabb barát, kisírhattam a bánatom "a vállain", elmondhattam egy mesét, akár olyasmit, ami a való életben is megtörtént velem, és még olyan dolgokat is megcsinálhattam, amiket valójában nem állna módomban, pl. vezethetek egy űrcirkálót, vagy lehetek szinkronúszó, táncos, akár egy hírhedt detektív, esetleg vérszomjas bérgyilkos.

Az írás egy olyan varázslatos lehetőség számomra, ahol kifejezhetem magam, regélhetek a vágyaimról és kipróbálhatok dolgokat, anélkül, hogy ténylegesen bajba kerülnék. Hogy ezt kifejtsem: mindig is szimpatizáltam a gonoszabb karakterekkel, nem tudom igazán megfogalmazni, miért, különösen azok tudnak megfogni, akiknek valami tragikus múltjuk van, akiknek "oka van", hogy olyanok, amilyenek, de az is izgalommal tölt el, hogy akár egy olyan személyiséget is megalkothatok, aki pusztán azért cselekszik rosszat, mert élvezi. Ezzel most nem azt állítom, hogy sorozatgyilkosi hajlamaim vannak, de egy részem mindig is "unalmasnak" találta, hogy a filmekben, könyvekben, legtöbb helyen folyton a jó győz, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát. Nem állítom, hogy nem szeretem a happy endet, mert eléggé szentimentalista vagyok, ugyanakkor gyakran eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha a jó ezúttal nem győzne, mi lenne ha a világ nem menekülne meg, hanem áldozatul esne? (És most nem csak arra célzok, de jó lenne letérdelni Loki előtt...)

Eszembe jutott, hogy előveszem ezt a pár sort és kiteszem ide a bemutatkozáshoz, mert személyes számomra, hiszen első ízben fogalmaztam meg, miért is írok, mit akarok csinálni, és ennél őszintébben, ha akarnám, se tudnám elzengeni, egyáltalán mi a fenét akarok itt magammal kezdeni. Ugyanakkor úgy gondolom, némi újítás-kiegészítés is ráférne, és bár a Photoblogom linkje szerepel az oldalsávban, még vannak kételyeim, hogy mennyi mindent osszak meg magamból, ezért egyelőre nem csinálok olyan nagy változtatásokat a blogon, mert még szeretném kreatívan kitalálni, miként tehetném az én About Me-mert teljesen egyedivé.

A profilképre kitérve: mindig is ez a rajz volt, voltaképpen "hozzánőtt az írói énemhez", és bár van pár előnyös fotóm, nem tudom, hogy leváltom-e, mert kicsit fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy csak úgy kitárjam magam mindenestül az online világba, ezért is gondolkodom még, milyen módon és milyen mennyiségben adjam hozzá a bloghoz a többi fiókom. Nevezzenek beszarinak vagy üldözési mániásnak, az internetnek megvannak a maga veszélyei, én pedig nem könnyen veszem rá magam arra, hogy feltöltsek személyes adatokat, különösen egy olyan világban, ahol a munkaadók is könnyűszerrel rákereshetnek egy pályázóra, mielőtt döntenének arról, hogy egyáltalán visszahívják-e interjúra, vagy látatlanban, előre leírják az embert, és ahogy egy smink is lehet túl sok, nem akarom felesleges giccsel terhelni a blogomat, és problémát se akarok belőle a valós életben. Ilyenkor mindig elmerengek azon, egyáltalán jó ötlet-e a gondolataimat a nagyérdemű elé tárni, de mindennek vannak előnyei és hátrányai, úgyhogy talán csakis az a legfontosabb, hogy azt a bizonyos arany középutat megtaláljuk.

Olvass tovább