31 nap után: Így jártam életem első blogos kihívásával

Amikor először láttam a Parajunkee blogos kihívását Olíviánál, eldöntöttem, hogy részt fogok benne venni, mert:

• piszkosul elhanyagoltam a blogom, és egyszerűen ideális löketnek gondoltam ezt, hogy visszarázódjak a rendszeres íráshoz, blogoláshoz;


• hajlamos vagyok tervezni, elkezdeni dolgokat, de gyakrabban megesik, hogy nem fejezem be, így önmagamat is próbára tehettem ezzel, hogy feszegessem kicsit a saját határaimat, és végre igenis végigvigyek valamit, amit nem csupán 1-2 óra alatt végzek el. 

Ha novellát, egyéb szösszenetet írok, egy nap vagy egy óra, rövid időn belül elkészül az egész, de semmi komolyabb vagy hosszabb projektet nem fejeztem be, ezek többnyire csak elvannak a saját mappáikban a gépemen vagy egyéb tárhelyeken, esetleg minden egyéb vázlat, jegyzet nélkül csak keringenek az elmémben, noha az sem kizárt, hogy elfelejtem az egészet...

Egy perces néma megemlékezés az összes meg nem valósított és teljesen elveszett ötletemről, amik tudom, hogy annyira pöpecek és zseniálisak lehettek volna, ha nem vagyok lusta megírni, megvalósítani őket.

Rengeteg időt, energiát, kreativitást, ihletet pazaroltam el az elmúlt években, és csak remélem, hogy egyszer talán még eszembe jutnak, mert megtörtént már, hogy később csak úgy bevillant, de nem akarok erre adni, hiszen túl nagy rizikó, teljesen spontán, vagy sikerül, és tudok rá emlékezni, vagy nem. Eldöntöttem, hogy sokkal aktívabb akarok lenni, persze a hobbijaim se szeretném elhanyagolni, de idén mindenképpen egy magasabbra szintre akarom vinni az írói képességeim, legalábbis egy ötletet kiválasztani a sok közül, és végre nekiülni annak a förtelmes regényírásnak. Hiszen a fejemben lévő sztorik olyan szuperek, mindig is annyira élveztem őket végigpörgetni magam előtt, és olyan önző dolog, hogy csak én szórakozzak rajtuk, meg akarom osztani másokkal is!

Tegnap egész nap egy fanfictiont olvastam, életem egyik legszebb élményével gazdagított, amiért rendkívül hálás vagyok. Abba belegondolni, hogy én megalkotok valamit, és valaki más ugyanígy érezhet a saját művem kapcsán, valami leírhatatlan, megfoghatatlan csodálattal tölt el, ha képes vagyok megérinteni őket. Ehhez pedig az kell, hogy letegyem a kis fenekem az íróeszközöm elé, és igenis mozgassam a pici ujjaimat, ne csak lustálkodjak egyik sarokból a másikba.

A Parajunkee kihívása véget ért, egyszerre mondom, hogy Hál' Istennek! és hogy Sajnos:(, bár hadd legyek őszinte, hogy kikotyogom, javarészt örülök, hogy végre vége, és kevésbé bánom. A következőkben összeszedem a gondolataimat erről a 31 napos programról, amit olykor a fenébe tudtam volna küldeni, abbahagyni, mégis érzem, hogy nem csináltam hiába, és rendkívül hálás vagyok, hogy részt vettem benne, mert nem csupán tippeket és trükköket adott számomra, magamról is tanultam közben egy s mást.

Emellett végre befejeztem valami komolyabbat is, há!!

Pozitívumok, negatívumok, benyomások

Ami a leginkább szemet szúrt, az a rengeteg módszer és javaslat arra, miként jegyezzem fel a blogos ötleteim, egészen odáig menően, hogyan osszam be jobban az időm, és írjak meg előre, ütemezzek be bejegyzéseket, stb., de azt hiszem, magát a katarzist az a felvetés okozta, hogy minden hónap végén üljek le, és táblázzam be, mit akarok a következő egy hónapban kezdeni a bloggal. Mert most honnan tudjam??

Teljesen spontán vagyok, soha nem szerettem megtervezni semmit, így azt sem, hogy miről írok és mikor, és nem is akarom, nem is fogom, ahogy azon se akarok görcsölni, hányadiknak listázza a kereső a blogom, ha valaki adott szavakra keres a gugliban.
Amikor szerettem volna követőket magamnak, mindig azon kaptam magam, hogy kezdek átmenni hatásvadászba, ezt pedig egyenesen utálom, mert rettentő átlátszó, nem is igazán eredményes, és nem is illik az egész blogos mentalitásomhoz. Mondhatják nyugodtan, hogy szervezetlen, rendezetlen, kelekótya és szétszórt vagyok pocsék időbeosztással, 60 kihívással se fogok változni. Talán csak a hatvanegyedikkel.

Továbbra is szeretnék írni – akkor, amikor kedvem van, amikor beszélhetnékem van, amikor akad mondanivalóm, mert végtére is személyes blog volnék. Kötetlenül teszem közzé a kuszán összeállított betűim, mert nem szeretem, ha valami monoton, ha valami kötelező, ha valamit kell. Annyi, de annyi muszáj van életben, ezen az egy helyen szeretnék önmagam lenni, és úgy csinálni, ahogy az nekem a legmegfelelőbb: tervezet nélkül, a magam szájíze szerint – ahogy esik, úgy puffan. Csak hadd vigyenek a szavak, hadd adjam ki magamból, ami nyomaszt, ami bánt. Hadd legyek őszinte.

Legtöbb esetben mindig csak agyalok, hogy miről írjak és hogyan, ha valami ötletem támad, aztán rendre abba a problematikába ütközöm, hogy "Na ezt és ezt már úgyis megcsinálta más, hiába akarom én is, ha semmi újat nem tudnék mutatni vele", ha pedig engedem, hogy ez a feleslegesség-érzet maga alá temessen, akkor sose csinálnék az ég adta világon semmit. 

A másik nagy bajom, hogy túl előre gondolkodom, és egyszerűen van, hogy egy nap harminc bejegyzést tudnék írni, ha tömérdek ötlet merül fel bennem, máskor pedig semmi kedvem online jönni, és bár a(z előre) tervezés talán nem is rossz, mert tényleg örültem, mikor beütemeztem valamit egy napra előre, és nyugodtan nézhettem a drága sorozataimat, általánosságban sose sül ki belőle semmi jó: a jegyzeteim szépen csak gyűlnek, én pedig azon kapom magam, hogy a napok múlnak, és már hány bejegyzésem lehetne azóta, ha vettem volna a fáradságot...

És néha nem is tudom, miről akarok egyáltalán írni, mert annyi minden kering a fejemben, hogy egyszerűen képtelenség összekapcsolnom a saját gondolataim... Ez a kis mondatom beillik ide, de nem lenne érdemesebb egy külön bejegyzés az egész téma köré? De, de ahhoz meg nincs elég mondanivalóm, hogy... – ilyenkor inkább félreteszem az írást, és szentelem az időt egy-egy hobbimnak. Erre mindenképpen igyekszem odafigyelni, hogy ne gondolkodjak annyira túl, ne agyaljak folyton mindenen, mert hiszem, hogy a sikerhez idő kell, és különösen akkor érhetünk el valamit, ha szívvel-lélekkel űzzük, amit szeretünk – igen, fontos, hogy szeressük. Ha nem szeretnék írni, nem tenném. Ha nem szeretném megosztani az írásaim, nem vezetnék blogot.

Olykor azonban érzem a közösségi oldalak nyomását, hogy az ember minőségét és értékét a lájkokhoz kötik, ekkor picit elmegy a kedvem az egésztől, mert tisztában vagyok azzal, hogy képes megrendíteni az önbizalmam, mellette egyáltalán nem akarok egy ismertséghajhász, követőkre éhes kirakati író lenni. Bár az elismerés fontos, attól nem leszek jobb író, ha több szám van a blogom mellett, alatt vagy fölött, és ugyanígy nem leszek pocsék sem, csak mert jelenleg alig foglalkoznak velem. A visszajelzések egyszerre fontosak és utálatosak, mert egyrészt szuper, ha kapsz valami megerősítést, hogy amit csinálsz, jó, de ha olyan kritikát kapsz, amivel nem értesz egyet, vagy amivel nem tudsz mit kezdeni, csak sértő, azzal nehéz mit kezdeni. Lehetne is erről merengeni, hogy a semmi hozzászólás a jobb, vagy egy olyan, ami ellentmondásos, amitől csak úgy nézel magad elé, és azon merengsz, erre most mit kéne válaszolnom? Igyekszem szem előtt tartani azért ezt a lelkifröccsöt:

Tisztában vagyok az értékeimmel, és nem számít mások véleménye.

Az írásra lefordítva ezt: persze, hogy kell a vélemény, a komment és az nyavalyás like. Mindannyiunkban ott rejlik az éhség a figyelemre, azonban a kapott kritikát tudni kell önmagunk számára is szortírozni és értékelni, és nem szabad hagyni, hogy egy negatív hozzászólás, egy személyes vélemény megsértsen annyira, hogy kételkedjünk magunkban. Nehéz munka ez, mert valahol önbizalommal telve kell lenni, hogy tudom, a munkám jó, nekem megfelel, de mégis szerénynek kell maradnunk, hogy be tudjuk ismerni, ha valami mégis nem stimmel, és elsősorban tudnunk kell elvonatkoztatni magunktól kicsit, hogy beláthassuk a hibáinkat, de ne is legyünk gőgösek, hogy tudjunk fejlődni, alakítani, változtatni.

Ezek után akar még valaki író lenni??

Soraimat zárva...

Sok dologra fényt derített nekem ez a kihívás, többek között arra is rájöttem, hogy butaság csak azért a trendek után menni, mert valami manapság "menő". Idén csatlakoztam a Bloglovinhoz, mert sok blogon láttam, hogy kinn van, és bár napjainkban fontos, hogy különböző közösségi oldalakon elérhetők legyünk, mert sok az igény, úgy gondolom, ez is olyan, mintha megpróbálnánk mindenki kedvére tenni: lehetetlen. Tudom, részben buta hozzáállás, hogy nincs kinn az RSS izévalami a blogomon, mert én nem használom, sőt, nem is tudom, mire való, és őszintén szólva nem is éppen érdekel, de valakinek talán pont az a fontos, és sehogy máshogy nem tudna feliratkozni a blogomra, vagy nyomon követni, mikor van friss tartalom... Mindazonáltal úgy gondolom, hogy kell húzni egy határt, meg kell állni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy mi illik egyáltalán hozzánk, mi az, amit biztos használunk, ami tényleg szükséges.

Egy közösségi oldal vezetése rengeteg időbe, energiába telik, és a mindennapi teendők mellett nagyon nehéz úgy intézni, hogy az online kapcsolattartás mellett végezzük a házimunkát, menjünk ide-oda, és még az a napi bejegyzés is meglegyen.
Jelenleg nem járok iskolába, és nincs állásom – ne tessék hinni a reklámnak a tévében, mert nem igazán csökkent annyira az a csúnya munkanélküliség, mint ott beéneklik –, most bizonyára sokan gondolják, hogy enyém a világ, és időm, lehetőségem mint a tenger... Sajnálom, ha csalódást okozom, de nem éppen. Számtalanszor azon kapom magam, hogy felkelek, teszem a dolgom, múlik az idő, aztán megint este van, én pedig alig haladtam valamit, hiába terveztem el.
Amikor volt egy rövidtávú munkahelyem, reggel nyolctól délután négyig dolgoztam, hazaérve szusszantam egyet és ettem, kicsit kikapcsolódtam, aztán fekhettem le – nem igazán volt időm írni, sorozatokat is inkább hétvégén, ha néztem, többnyire csak bámultam magam elé, és azon merengtem, hogy képesek ezt mások húszéveken át csinálni, mert nekem nem megy. Tudok dolgozni, ha kell, vagyis pontosítok: dolgozok, mert muszáj, de elképzelni se tudom, hogy vajon az ember ebbe belejön, és idővel jobban be tudja osztani az idejét, vagy ez olyasmi, amire én képtelen vagyok, vagyis szívni fogok nyugdíjas koromig, és majd csak akkor jutok el oda, hogy meg tudjak írni egy könyvet? Pech, mások könyvet írnak iskola, munka mellett, szóval mégis az én hibám? Inkompatibilis vagyok az időbeosztással és azzal, hogy el tudjak valamit végezni??


A kihívás kapcsán gyakran elkapott a hiszti, és inkább tűnt tehernek, hogy napi szinten posztolnom kell, ó, de még a téma is meg van adva, na de ehhez nekem pont nincs kedvem, engem ne irányítson senki. Az utolsó előtti kihívásos bejegyzésben éreztem jól magam igazán, és bevallom, kicsit fel is támadt bennem az önkritika, hogy valahogy így kellett volna 31 napon át, mert nem vagyok teljesen elégedett minden Parajunkee-s bejegyzésemmel.

Előfordult, hogy fogalmam se volt, mit kezdjek az egésszel, mindazonáltal szeretem terhelni magam, feszíteni a határaimat, és örülök, hogy véghez vittem valamit. Nem akarok bort inni és vizet prédikálni, hogy a negatív meglátásaim ellenére is teljes mértékben ajánlom, hogy vessetek egy pillantást erre az egészre, de mindenből származik valami pozitív, mindenből nyerünk valamit és gazdagabbak leszünk tapasztalattal, praktikákkal, ahogy rutint is szerezhetünk, illetőleg arra is rájöhetünk, hogy mivel értünk egyet, mi való nekünk, mi fontos, és mi az, ami nem.

Arra emlékeztetett, hogy ki vagyok és mi végre blogolok, ennek pedig nagyon örülök, mert a mindennapi katyvaszban és a magánéleti drámákban kicsit elfelejtettem, és kicsit olyan akartam lenni, ami nem vagyok, pedig én most is és mindörökre szeretnék megmaradni az sajátos, egyedi, kötetlen, szabadszájú személyes blog, amiként kezdtem.