Három dolog van, amit nem szeretek – általánosítás, pletyka és bírálat –, mégis űzöm mindegyiket, bármennyire is igyekszem odafigyelni. Próbálok "semleges" maradni, mindig analizálok mindent és reflektálok mindenre, ezért tudom, mennyire képes befolyásolni egy véleményt, vagy ahogy megközelítünk és kezelünk dolgokat, egy rossz nap, egy negatív tapasztalat, vagy éppen az elvakult jókedv. Kicsit nem is tudom... Létezik egyáltalán valóság, igazság?
Ha valami fekete, lesznek, akik mégis fehéret mondanak, gondolom, valóban fehéret is látnak. Miért?
Úgy gondolom, nincs olyan hogy valóság, nem létezik igazság. A világ torz képek keveréke, a saját érzékelésünk sem belátható, hiszen ami egyszer felháborított, évekkel később totálisan nem bír már jelentőséggel; legalábbis teljesen máshogy látom az egészet, másképp vélekedek, így a helyesből sokszor lesz helytelen, a helytelenből meg helyes. Mindenkinek megvan a maga igazságdarabkája és saját valóságszelete, ezek vezérelnek mindnyájunkat, és ez talán nem is baj... Mindenkinek igaza van, és mindenki téved – ez talán helytálló javaslat, no de mégis ki döntheti el azonban?
Kicsit kusza ez az egész, mert egy vita vagy bármi során mindkét (az összes) fél igazát tudom látni, a tévedésük így elfogathatóvá válik, hiszen az ő realitásuk az ő logikájuk, meg tudom érteni őket akkor is, ha velem ellentétes állásponttal rendelkeznek. Bosszantó ugyan, hiszen amíg valami jogosan sért meg, vagy háborodok fel rajta, a másik nézőpontját tekintve kicsit visszaveszek, mielőtt véresen nekiesnék, így javarészt nem teszem szóvá, ami bánt vagy ami zavar, mert a másik fél álláspontját is meg tudom érteni többnyire. Igaz, kicsit úgy érzem, elnyomom magam, és lehetetlenség az egész, és nem is tudom, mi egyáltalán az abszolút ítélet, ha minden vegyes, lehet minden érthető és belátható.
A nagyobb baj számomra ott kezdődik mégis, amikor általánosít az ember lánya, amikor elítél, bírál.
A véleményünk, a megnyilvánulásunk formája magunkat minősíti, folyvást projektálunk, kivetítjük a saját verziónkat a másikra, aminek következtében felháborító, ha valaki, valami el merészel térni tőlünk.
Amikor valakit nem kedvelek, a jó tőle egyből rossz, a rossz pedig egyenesen szörnyű, ám ha valaki közel áll hozzám, a jó nagyszerű, rossz pedig nem létezik.
Ha őszinte akarok lenni, sose tudom, mi egyáltalán a saját véleményem, hiszen a semlegességemben is tudom, hogy elfogult vagyok, így ha valaki azt mondja, "fekete", fogalmam sincs, hogy a fehérben azt látom, amit én látok, vagy csak azt, amit más láttatni akar velem – végtére is rettentő bonyolult és átláthatatlan az egész, nem?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése