A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Boldogság

Nincs is jobb annál, amikor az ember írni szerető lányának három napos hosszú hétvégéje van – ez szerintem afféle százévente egyszer megeső alkalom –, és más dolga nincs, minthogy önfeledten írjon reggeltől estig.

Tudom, rengetegszer rinyáltam már azért, hogy nem tudom az alkotói énem érvényesíteni, mióta dolgozom, mert a beosztásom pocsék, és már eleve az stresszel, hogyha tudom, hogy x órán belül meló...

Próbálok a jelenben maradni, nem stresszelni, de ez mindig is nehezen ment számomra, mert mindig elkalandozik az elmém, emiatt csomó jelen pillanat elveszik számomra, mert nem használom ki. Nem tudom, mit csináljak mégis, hogy ezt a rossz szokásom leküzdjem, mert próbáltam egyet s mást, de hát ez van. Majd alakul idővel, és jobb leszek ezen a téren. Remélhetőleg...

Visszatérve az írásra, nagyon boldognak érzem magam, és izgatottnak, amiért megint bele tudtam feledkezni egy sztoriba. Igaz, ez csak egy sima fanfiction, amin éppen dolgozgatom, de annyira élvezek vele foglalkozni, még a kutatómunkát is komolyabban veszem, mint szoktam, és úgy pöpec az egész.

Olvass tovább

Teher

Mostanában egyre nagyobb nyűgnek érzem, amiért kitaláltam, hogy naponta egy bejegyzéssel fárasszam a világot, mert sokszor rohadtul nem tudom, mi a francról kéne írnom, az meg hogy mindenféle baromságot idedobáljak, csak azért, hogy ki legyen pipálva a nap eléggé nem tölt el elégedettséggel.

Nem is az, hogy nincs időm vagy témám, amiről írhatnék, hanem az, hogy nincs kedvem. Egyfajta tehernek érzem már, és a motivációm meg szépen lassan eltűnik, de nem is akarom abbahagyni a projektet, mert túl önfejű vagyok, szóval feltehetőleg még kínlódni fogok jó 230 napig, halleluja...

De hogy többet ilyenbe nem lovalom magam, az is biztos.

Olvass tovább

Egy másik lány

Az egyik legnehezebb feladat számomra az, hogy találjam meg a helyem a való világban. Mert sajnos a saját világomban sokkal jobban szeretek ellenni, de nem gubózhatok be, nem élhetek a rózsaszín felhők fölött, hiszen már nem vagyok gyerek. Vannak dolgok azonban, amik – mindegy, milyen szám villog a koromat jelezvén – nem látszanak változni évről-évre, s talán soha nem is fognak.

Példának okáért ott van az, amikor is nekem csúcskomolyan melózni kellene a munkahelyemen, elvégre felnőtt, pénzkereső nő volnék, de akkor betoppan hozzám egy srác Amerika kapitányos pólóban, és ne akarjam lemarni róla, mert hát a bennem élő fangirl sosem hal meg. (Jegyzet: Most tényleg nem értem, miért olyan érthetetlen egy pár ismerősömnek, hogy tényleg a pólóra gerjedtem rá, és nem magára a gyerekre.)

Vagy amikor legszívesebben elbújnék az asztal alá, mert odajön hozzám 4-6 tipikus tapló hímnemű, akik vagy valami idióta és eléggé zavaró szöveggel kezdenek el "flörtölni", vagy minden egyéb lenéző megjegyzéssel élvezkednek azon, hogy most fölényben érezhetik magukat velem szemben.

Nem akarom eldramatizálni, hogy de rossz nekem, mert különc vagyok, és az emberek többsége úgy viselkedik, hogy így vagy úgy, de mindig ugyanide lyukadunk ki, hogy rohadtul nem vagyok idevaló, és rohadtul nem tudok beilleszkedni. Az interneten annyi meg annyi zseniális rokonlélekkel lehet találkozni, de mindegyik mérföldekre lakik, ha éppen nem terül közén több óceán, ellenben a körülöttem lévőkkel valahogy sose tudom megtalálni az igazi hangot, és lehet, hogy ez az én hibám, mert túl félénk vagyok kijönni a csigaházamból, de egyrészt minek akarnám elhagyni a komfortzónám, hogy egy kétszínű, hamis csoport tagja legyek, ahol sehogy se érzem jól magam?

Talán az a bajom, hogy nem tudok játszani úgy, mint mások. Én nem tudok manipulálni olyan szinten, vagy hogy csellel érjem el, amit akarok. Talán naív vagyok, és túl őszinte, talán mindig eltaposnak majd és én húzom a rövidebbet, de akkor is örülök, hogy létezik még az a másik lány, aki lehetek zárt falak között, aki úgy igazán én vagyok, nem az a publikus verzió, akit fenn kell tartani mások előtt, aki lehet az az ártatlan, rajongó lélek, aki örömöt tud találni a legapróbb dolgokban, mint hogy elvesszek a társadalomban, miközben azt űzöm, hogy fogadjanak be és szeressenek mindenhol.

Olvass tovább

Kelni a kakasokkal

Nem tudom, miért, de egész héten 6-7 óra körül felébredtem minden reggel, akkor is, ha későn értem haza és későn kerültem ágyba, vagy éppen hullafáradt voltam.

Részben jó, mert korán kelve több időm van egy nap – mármint amíg nem esek össze holtan a kimerültségtől, mondjuk a poén az, hogy nem is érzem magam fáradtnak, pedig a héten nem aludtam valami sokat...

Mindazonáltal hiába nyitom ki a csipás szemem a korai órákban, hogyha voltaképpen nem használom ki az időt, és semmivel se érzem magam előrébb, mintha éppenséggel délben keltem volna ki az ágyból...

Bár igaz, ami igaz, tegnap este és ma egész délelőtt végre le tudtam ülni rajzolni egy picikét, és bár nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, valamennyire helyreállt a lelki békém, mert a rajz mindig is megnyugtatott, ellenben idejét se tudom, mikor vettem a kezembe bármilyen rajzeszközt tényleg azért, hogy rajzoljak is valamit, s ne csak egy-egy jegyzetet skicceljek fel.

És a műről? Nos, amiről korábban már órákat zengtem, a Lifeline telefonos játék megihletett egy képre, és azon ügyeskedtem most, bár konkrétan hetek óta vártam, hogy végre tudjak foglalkozni vele, mert az ötlet hiába volt meg, ha kedvem vagy időm nem volt leülni rajzolgatni.
Nem mondanám, hogy be is fejeztem, bár szerettem volna, azért mégis csak olyan félkésznek érzem, így most nem igazán merem közzétenni, bármennyire is vágyok mutogatni, mert úgy gondolom, inkább kerüljön kicsit később a közönség elé egy alkotás, mint hogy csiszolatlanul ki legyen állítva, aztán a sok profi kritikus is csak a fogát fenje rajta...

Bár amilyen izgága vagyok, egy kis „teasert” mutathatok belőle, mert úgyse bírom ki:

És most nemsokára a nyakamba veszem a várost, és VÉGRE MEGNÉZEM AZ ÚJ AMERIKA KAPITÁNY FILMET, NYÁHH!

Olvass tovább

Ragyogás

Hatalmas nagy space nerd vagyok, szóval amikor megláttam a boltban ezt a fluoreszkáló bolygó és csillag szettet, nem volt kérdés, hogy megint könnyebb lesz a virtuális pénztárcám pár fillérrel...

Nem a legjobb képem,
de azonnal feltéptem a csomagolást, amint ez elkészült,
így most esélytelen egy művészibbet lőnöm ezután...

A probléma ott kezdődik, hogy semmi útmutatás nem volt mellékelve, és az a pár kis kütyü, ami a csomagban található, nem igazán ad egyetlen támpontot sem, hogy most mit is kellene velük csinálnom, hogy a kis égitestecskék a plafonon is maradjanak...

Kaptam úgy fél méter damilt, pár műanyag dugót, amik a csillagok és bolygók hátoldalán lévő lyukakba passzolnak, illetőleg van még kétoldalt ragadós szivacs is – ezzel próbálkoztam, kérdés, mennyire is maradnak majd fenn a csillagok a gerendán.

Tény, hogy nem igazán mondhatom magam DIY királynőnek, és nem éppen a legügyesebb vagyok kézimunka terén. Először megpróbáltam felfüggeszteni az elemeket egy régi babajátékra, hogy lógjanak a plafonról, de nem igazán tudom mihez rögzíteni az égitesteket, hiába a mellékelt damilszál, szóval ha valaki profi az ilyesmiben, örömmel várok mindenféle jótanácsot, hogy mégis mi a francot kezdjek a csomagban található „segítséggel”.

Mondjuk nem mintha nem lennének már ilyen sötétben világítós csillagok az ágyam fölött, de hát aki space nerd, az forever space nerd, így eggyel több űrös cucc sosem árt, kivéve a bankszámlámnak.

Olvass tovább

Eláztam...

2015. szeptember 25.

...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*

Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

A fotó története

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.

Olvass tovább

Nyűgöske

Nem tudom, hogy a kettős fronthatás, az eső vagy a hétfőség miatt volt ma semmi kedvem a naphoz, az új héthez meg úgy általában az élethez, de a nap végére már jobban nyavalyogtam, mint máskor menstruáció előtt, és már saját magam idegesítettem, lol...

Őszintén szólva fogalmam nincs, mire is lenne szükségem; egy hét szabira, egy hónap nyaralásra a francia Riviérán, pár év nyugalomra egy lakatlan szigeten, vagy csak simán a szemléletemen és a hozzáállásomon kellene változtatni – esetleg tényleg elkezdek magnéziumot szedni, mert azt mondják, az jó, de hogy rettentően utálok ennyire nyűgös, hisztis kínkupac lenni, az biztos.

Blogos berkekben:

Mostanában enyhén elkezdtem nagyon majrézni, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy kifogyok a mondanivalóból, mert vagy fogalmam nincs, mit írjak, vagy simán nincs kedvem komolyabban belemerülni a témába, amiről írni szerettem volna, így nem csak elmaradozok a bejegyzésekkel, de még dunsztom sincsen, hogy miről koptassam az ujjaim... És ez igazán piszkál, mert szerettem volna kreatívan végigcsinálni a 366 bejegyzést idén, de hát most írjak arról, mennyire sajog a nagylábujjam, vagy hogy mekkora trauma, hogy a pár hónapja vásárolt bakancsom orra finoman elkezdett leválni, illetőleg hogy mennyire irigy vagyok a barátaimra, akiknek jobb munkahelyet sikerült találni, mint nekem?

Jó, tudom: én vagyok az örökös elégedetlenke, de hát na. Nem lehet mindig jó képet vágni mindenhez, olykor kiborul az ember lánya és fia, mondjuk azzal se lesz jobb, ha citromba harapott ábrázattal járok-kelek a világban, de nem is tudom... Talán semmi nem hozná meg a kedvem most, még a legfavoritabb film se.

Szó, mi szó, hisztis vagyok, de fotóztam ma is egy szépet, és megint lélegzetelállító volt a naplemente, kár, hogy a szomszédos placc kitakarja a panorámát, mondjuk nincs messze a rét, de hát egyedül nincs kedvem lemenni fényképezni, mert rossz a környék.

Olvass tovább

Május? Május!

Amikor ma reggel megláttam, hogy ma igenis május 1-je van, három gondolat futott végig rajtam.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Olvass tovább

Bye bye, április!

Nem tudom, mi a meghökkentőbb, hogy már a tavasz végéhez közeledünk lassan, vagy hogy három hónap elillant február óta, én pedig azóta is dolgozó néni vagyok... Júj!

Igazság szerint valamennyire fáj a szívem, hogy április így elillant, mert alig volt tavasz szinte, gyorsan kinyíltak a virágok, aztán lefagytak a hirtelen jött hideg miatt... Pár hét, és május is hirtelen átfordul majd nyárba, s az időjárás is olyan pocsék, hogy szinte csak két „évszak” van: oltári hőség és rohadt hideg...

Nem igazán tudok viszont mi mást mondani, ehhez a naphoz nagyon nem volt kedvem, mert éreztem a zsigereimben, hogy afféle szívós nap lesz, ami valamennyire be is igazolódott, így alig vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a buszmegállóba, hogy az egész napos mizéria után vasárnapot csaphassak.

És ha fáradt is vagyok, ha az az egy nap pihi irtó kevés sokszor, és rettentően hiányzik a szabad hétvége, akkor is szép a világ, csak észre kell venni a mindennapos rohanásban.

Olvass tovább

Jó képet vágni

Nem vagyok a legszociálisabb lény a világon – értsd: nem szeretek olyan emberek között lenni, akik mellett nem érzem jól magam – ez sajnos a populáció zöme... –, és nehezen is tudom kezelni az embereket, illetve a különböző helyzeteket. Hazudtam az önéletrajzomban, amikor azt írtam, jó kommunikációs készségem van, emberekkel foglalkozni pedig pláne nem szeretek, ha őszinte akarok lenni, így kb. napi szinten saját magam ellen vétek, amikor bemegyek dolgozni.

Ott ugyanis ki vagyok biggyesztve mindenféle emberi lény elé, emellett ki vagyok téve az összes létező hülyeségnek, amivel csak elő tudnak állni, nekem mégis szerződésből jó képet kell vágnom, és mosolyogni, akkor is, ha minden apró baromsággal nekem esnek, meg belém kötnek, csak mert fölöttem valónak képzelik magukat, és jól esik a kifejletlen, ego vezérelte lelkületüknek, ha olyanba tipornak, aki tisztességes munkát végez.

Napi szinten egyre nehezebb kedvesen mosolyognom és úgy csinálni, mint aki nem hallotta meg az elejtett megjegyzéseket, mint aki nem akarná zúzógépbe küldeni az összes agyatlan idiótát, aki csak be tud tévedni. Mégis elvállaltam ezt a feladatot, mint valami mártír, aki így akar vezekelni a sok-sok rossz döntésért, amit hozott.

Forrás

Nem tudom megérteni, miért nehezítem meg a saját sorsom mindig, vagy miért nem jövök rá, mégis mi a fenét kellene csinálnom vagy megtanulnom. Mondják, hogy az ember életében azért történnek hasonló dolgok, és azért ismétlődnek bizonyos esetek, mert abból nekünk valami módon okulni kéne, és talán én vagyok túl buta, vagy ennyire nm tudok barátságos lenni saját magamhoz se, amiért képtelen vagyok megvilágosodni, és elkerülni az olyan helyzeteket, amik nem valami kedvesek a számomra, sőt, egyáltalán nem nekem valók.

De ez van, másoknak sem könnyű... Ők is csak jó képet vágnak, csak igyekeznek palástolni a saját gyötrelmüket – akkor is, ha mindezt úgy teszik, hogy közben a másikba tipornak bele. Egyrészt szomorú is, hogy csak így tudják jobban érezni magukat, de mindenki úgy igyekszik enyhíteni a személyes sérelmeit, ahogy csak tudja. Azzal már nem foglalkoznak, hogy mennyire káros és ártalmas az a módszer másokra, vagy éppen saját magukra.

Olvass tovább

Papucs

Furcsa dolog történt velem. Egyik délután, munkából hazaérve láttam, hogy a kedvenc napszemüvegemnek, ami még az egyetemi éveimből való az egyik kedvenc magyar városomból, letört az egyik kis műanyag izéje, ami az orrnál található...

Nos, annak az izénak a neve papucs, bármelyik optikus megcsinálja, bár gondolom, amilyen picike kis micsodáról is van szó, biztos annál borsosabb is az ára a javításnak...

Igazán meglepett, hogy mikor történt ez a kis baleset a napszemcsimmel, mert általában tokban tárolom, pont azért, mennyire szeretem, és jóformán az egyetlen normális védelmem a vakító fényár ellen, ami jól is néz ki. Anyu szerint pilótaszemüveg, de én csak annál jobban érzem magam, amikor viselem, repülésmániás lévén, és mert mindig is szerettem volna pilóta lenni.

Ha egy furcsaság azonban nem elég egy hétre, rövid időn belül felfedeztem, hogy a szemüvegemmel is hibádzik valami: egészen pontosan mindkét papucs elillant róla, fogalmam nincs, egyáltalán mikor meg hogyan...

Szóval nem tudom, egyszerűen rejtély, ami történt, mert bár igaz, hogy eléggé figyelmetlen és trehány rendetlen vagyok, de hogy az összes létező szemrevalómnak nyomtalanul eltűnjenek a papucskái, az már felettébb érdekes, és mondhatni bizarr.

Talán van egy jóakaróm, és akkor történt a baleset a szemüvegemmel, amikor otthagytam az asztalomon, mikor kimentem mosdóba a munkahelyemen, bár a napszemcsim egyáltalán nem hagytam ott, és másra se akarom fogni – mondjuk tény, hogy vannak jóakaróim a munkahelyemen –, mert az a valószínűbb, hogy valamikor mégis én törtem le őket egy alkalommal, amikor felelőtlenül ledobtam őket a táskám egyik zsebébe, még ha fél percre is történt.

Olvass tovább

Fair Play

Őszinte embernek tartom magam, ami annyit jelent, hogy nem kenyerem az álszentség, ahogy az sem, hogy puncsolással érjek el valamit. Így tőlem azt kapja mindenki, amit érzek és gondolok. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fordult elő egyszer sem, hogy füllentettem volna, és az is igaz, hogy általában szűrőt teszek a szám elé, mielőtt meggondolatlanul kihánynék minden őszinte véleményt, ami éppen eszembe jut, mert nem vagyok egy érzéketlen Terminátor, és igyekszem szem előtt tartani mások érzéseit.

Tőlem, mint őszinte embertől azt kapja a világ, hogyha én valakit kedvelek, akkor teljes szívemből kedvelem és támogatom, és ha valakit nem kedvelek – különösen azután, ha átvág és megsért az az a személy ilyen-olyan formában –, nos, akkor én őszintén rühellni fogom az illetőt: nem fogom megjátszani, hogy szeretem, és sajnos a saját lelki érettségem rovására őszintén szólva tolerálni se nagyon tudom...

Ha jófej vagyok valakihez, akkor lehet bármilyen naív attitűd is, elvárom, hogy viszont jófejek legyenek hozzám is, ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a jófejség nem működik oda-vissza, csak tőlem várnak el mindent olyan alapon, hogy nekem kötelességem, és azt hiszik, hogy teljesen kiszipolyozhatnak és visszaélhetnek a jóindulatommal, akkor egy idő után eljutok arra a pontra, hogy nemes egyszerűséggel leszarom az egészet, és nem leszek többé se jóindulatú, se naív, se jófej – akkor se, ha ez a saját káromra megy.

Ez inkább hátrány, mert ami a szívemen, az a számon, és hazudni se tudok jól, arról nem beszélve, hogy az őszinte embereket általában nem is szeretik sehol. Talán valóban csak egy naív bolond vagyok, mert elvárom, sőt, nekem az (lenne) a normális, hogyha én tisztességesen játszom, akkor másnak is úgy kéne, és talán álomvilágban élek, mert igazán nagyon szarul tud esni, ha pofon csap valami, és rájövök, hogy igenis nem az én képzelt utópiámban élek, és igenis mások nem játszanak tisztességesen, csak azért, mert én igen.

Lehet, hogy bolond vagyok, és megeshet, hogy gyenge, amiért nem tudok én is úgy játszani, ahogy mások: csalón, manipulálva, igazságtalanul; de ha legyek is, inkább legyek naív bolond, mint egy önmagát is áltató, gerinctelen segg, aki még arra se képes, hogy emberséges legyen.

Olvass tovább

Miért olyan nehéz helytállni az életben a művészlelkűeknek?

Nehéz a sorsa a művészlelkeknek. Meg nem értés, sok pofon és kudarc a társuk az életben, hiszen egy olyan világban kell érvényesülniük, ahol a művészet szinte nulla jelentőséggel bír. Persze vannak múzeumok, kiállított fotósok és festők, létezik a grafikus és fotográfus szakma is, néhányan szeretik is elnézegetni a reflektorfénybe állított műveket, de nem minden művésznek adatik meg ez a kiváltság. Sok az összetört álom, sok a felfedezetlenül maradt és fel nem karolt tehetség.

Főhősünk, Művészke küszködik. Küszködik, mert nehezen boldogul ebben az ego és anyagi javak hajtotta világban. Küszködik, mert boldogtalan az életével, a lehetőségekkel, amiket elszalasztott, a rossz döntésekkel, amiket hozott. Művészke magányos, hiszen senki nem érti őt meg talán, nem látják át fájdalmát, nem értik meg, miért potyognak könnyei.

Művészke elkeseredett és indulatos, amiért egy olyan világba született, ahol a művészetet nem fizetik meg, ahol a művésznek kell fizetni, hogy tanulhasson, hogy elindulhasson a szakma létráján. Művészke szegény családba született, ambícióit támogatni nem tudta senki, így szépen lassan felhagyott vágyálmaival, hogy papíron is, a közösség szemében is MŰVÉSZ lehessen. 

Azt hitte, majd boldog lesz, ha simán laikusként, hobbiból űzi, amit szeret, ám ahogy peregnek az évek, s ahogy az élet is egyre komolyabbá válik, Művészke belátja, hogy elkésett, hogy igenis harcolnia kellett volna, hogy az lehessen, aki, s igenis akkor is boldogtalan lesz, mindegy, milyen jól fizető munkahelyet is találjon, s hol legyen, mert valami mindig hiányozni fog: hogy testestül-lelkestül művész lehessen, hogy kiélhesse lelkének legbelsőbb vágyait. 

Hogy hagyják őt békében, hadd alkothasson zavartalanul, kedvére.

Olvass tovább

Nosztalgia

Valahol mindig elragad egy gondolat; egy emlék, egy érzés – úgy visszamennék! De nem lehet, s ez az én nagy, végtelen bajom.

Edit done by me.
Image credits to the owner.

Olvass tovább

Ide most képzeljen mindenki egy jó és hangzatos címet...

Ajjaj... A pár napos elmaradozásaimból egyhetesek lettek, most pedig már kettő heti bejegyzéssel lógok magamnak. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz.

Kérdezhetnék tőlem, hogy minek erőltettem magamra egy puccos kihívást – 366, avagy minden napra egy poszt –, ha tisztában voltam azzal, munka mellett majd nem lesz időm írni – nos, hát éppen azért. A mindennapos melózás mellett sem akarok a társadalom gépezetében elmorzsolódni, igenis akarom, hogy legyen percem írásra, rajzolásra, mozizásra és sorozatozásra, meg mindenre, ami kell az általános működésemhez. Azt gondoltam, csak lesz valahogy pillanatom napi egy nyamvadt bejegyzést összehozni, s ezzel legalább elmondhatom, hogy igenis írtam valamit, ha nem is novellát, vagy újabb pár száz szót egy projektemhez.

Erre mi lett? A nap nagy részében nyavalygok ahelyett, hogy hasznosan tölteném az időt... Idő – olyan bűvös-gonosz szó ez. Hatalma van az életünk fölött, megszabja, korlátozza, hogy mit tehetünk, és mit nem, és ezt rohadtul utálom. Mert értem én, hogy nem játszótér az élet díszes cirkusza, de hadd csináljam már azt (is), amit én szeretnék, ne csak mindig űzzek valamit: pénzt, elismerést, jobb munkahelyet, ami talán nem is létezik, hiszen mindenhol ugyanúgy gürizni kell, mindenhol lesznek utálatos munkatársak és mindenhol le fognak cseszni, pláne akkor, ha éppenséggel semmi rosszat nem csináltál, a dicséret aztán meg szépen elfelejtődik mondatni.

Mintha mindig lenne valami a radaromon, amit el kéne érni, de azt se tudom, mi az igazán, viszont a most sose jó, ezt pedig szeretném magam mögött hagyni. A legtöbbet akarom kihozni a jelenből, írni akarok többet, és haladni végre azon az úton, amit mindig el akartam érni, de sose tudom, merre is van.

Tömören ennyit a mai napi merengősdiből, és az összes létező mindenhatónak hálás vagyok a szabad és gondtalan vasárnapokért; a 24 óráért, amibe mindent bele kellene sűrítenem, amire hét közben nem adódik alkalom.

Olvass tovább

Nem vagyok százas...

...vagyis tulajdonképpen de, lévén, hogy ez a századik bejegyzés – immár 100 napja evickélek az interneten azzal a szándékkal, hogy végigblogolom az évet. Minden egyes napját. 

Az elképzelés nem is tudom, honnan jött, igazság szerint a szökőéveket mindig szerettem, na meg a konokságom gyakran belevisz minden hülyeségbe. Ha azt vesszük, sosem a mennyiség számít, hanem a minőség, én pedig most gyakran esek abba a hibába, hogy fogalmam nincs, miről írjak, de valamit ide kell biggyesztenem, mert nem akarom feladni, noha úgy kezdtem a negyedik hónapot, hogy szépen elmaradoztam.

Néha bánom, hogy belekezdtem, mert egyre terhesebb tartani a mindennapos posztírást, másrészt kell, hogy legalább ennyit is írjak, ha másra nem telik perpillanat. Mondjuk sokszor nem is az a gond, hogy időm ne lenne bejegyzést írni, hanem inkább az, hogy fogalmam nincs, miről is ejtsek szót.

Na de azért 100 nap-100 poszt mégis csak 100 nap és 100 poszt, szóval most megengedek magamnak egy csipetnyi ujjongást és ünneplést.

Olvass tovább

Füles

Az ember zenekedvelő lánya és fia nem egyszerűen választ magának új fülhallgatót. Fontos, szem előtt tartandó tények ugyanis a következők.

1. Megfelelő szín

Talán hóbort, de egyfajta szabályom, hogy mindig olyan színt választok, amilyen azelőtt nem volt, mondjuk ettől eléggé eltértem, lévén, hogyha van rá lehetőség, általában a türkizféle árnyalatokat választom egy ideje, bár nem egyszer pórul jártam a szín miatt: egyszer olyat választottam, aminek eleve nem szólt az egyik fele, és másnap mehettem is vissza kicseréltetni, máskor pedig cirka pár hét alatt bedöglött.

2. Megfelelő forma

Mások talán azt mondják, csak egy vacak fülhallgatóról van szó, nekem azonban fontos a design is a szín mellett: nem mondom, hogy legyen divatos, mert nem követem a divatot, de ha valami nem tetszik, vagy nem gondolom magamhoz illőnek, azért nem fogom a fülembe dugni, csak mert a célnak megfelelő.

3. Megfelelő hangzás

Ez az, amit talán a legnehezebb kifogni. Bár botfülű vagyok, és a volt zenetanárom egyébként nagyon is utált szavaival élve: nincs zenei hallásom, mégis piszkosul érzékeny a fülem a hangokra, és rohadtul zavar, ha az új füles egyszerűen máshogy szól. Nem vagyok hozzáértő, ezért nem tudok a megfelelő szakszavakkal dobálózni, csak egyszerűen piszkál, amikor nem úgy szól, ahogy az a kényes fülemnek jó lenne. Sokszor hiába a leírás, mégsem olyan a hangzás, mint azt szerettem volna, így legutóbb is befürödtem vele.

És nem utolsó sorban: megfelelő ár

Most rest voltam az olcsóbbat választani, lévén, hogy egyszer már pórul jártam vele, viszont most szín után is mentem, mikor egy drágább mellett döntöttem, ami azonban pech, hiszen pocsékul szól... A magas hangok nagyon sértőek, hiába állítgatom a hangerő szabályozóval, sehogy se akar jól szólni, ilyen kifogással meg azért mégse vihettem vissza, úgyhogy most addig használom, amíg be nem döglik, bár lehet, végül rásegítek kicsit...

Egy szó, mint száz, a helyes füles kiválasztása nem egy könnyű feladat, s ha van egy már ár-minőség arányban korábban jól bevált darab, ne legyünk restek amellett maradni, mert az újdonság bármennyire is csábító, sokszor nem válik be úgy, mint azt szerettük volna.

Olvass tovább

A népszerűségről

Sosem tartoztam a közkedvelt emberek közé. Amikor próbáltam elérni mások szimpátiáját és elismerését, nem is igazán jött be, vagy ha meg is kaptam, amire vágytam, rájöttem, hogy egyáltalán nem fontos, sőt igazán nem is jelentett semmit. Így valamelyest fel is hagytam azzal, hogy mások dicsérete és szeretete után fussak, persze azért még érdekel mások véleménye akkor is, viszont úgy gondolom, némileg egészségesebben állok a dolgokhoz, mert inkább csak magamnak akarok megfelelni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyok a figyelemre, de egyikünk sem tökéletes, nem?

Visszatérve a népszerűségről ejtett gondolataimra, a munkásságomra is igaz, amit fentebb már említettem. Van, aki szerint jól írok, van, aki szerint nem. Mindenesetre a legnagyobb kritikusom saját magam vagyok, és nem tagadom, hogy ne esne jól vagy rosszul, amikor kritikával illetnek mások, vagy azt látom, kinek hány követője, támogatója van hozzám képest.

Az ember író lányának és fiának azonban tudni kell szem előtt tartani, hogy miért is csinálja, amit csinál. Népszerűségért dolgozni lehet, azonban ha csak ez minden célunk, s kicsit sem magunk miatt csináljuk, amit, nem biztos, hogy révbe érve olyan boldogak leszünk, mint azt képzeltük.

Olvass tovább

Ellenszenv

Van az a mondás, hogy lehetsz te a legkívánatosabb, legszebb kis eperszem a világon, ha valaki nem szereti az epret... 

Nos, ez rettentő igaz, és mostanában egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egyes emberkék csak úgy... – mondjuk úgy, barátságtalanok velem. Hogy miért, azt nem tudom, mert a szobámon kívül kb. egy zabszem nem menne fel a popsimba, olyan félős vagyok, hogy örülök, ha behúzhatom a nyakam, és békén hagynak a csúnya emberek.

Nem tartom magam szentnek, se nebáncsvirágnak, de amikor tudom, hogy nem követtem el semmit, mégis fujjognak rám illetők, az nem csak elszomorít, de kibaszottul fel is dühít. Mert most oké, hogyha hibázok, megérdemlem, hogy leszidjanak, de egy: mindenki hibázik, kettő: én a magam maximalista és tökéletesség-mániás módján éppen eléggé utálom magam, amikor elrontok valamit, vagy nem sikerül valami jól, így rohadtul nincs szükségem arra, hogy napi szinten cseszegessen egy-két munkatárs, csak mert neki éppenséggel rossz napja van (vagy mert valamiért irigy, gondolom).

Tudom, hogy nem csupa szeretet és világbéke a felnőtt lét, de így is éppen eléggé nem szeretem a munkám – nem érdekel, már nyíltan ki merem mondani, eddig tűrtem, „jobb, mint a semmi alapon” –, nincs szükségem rá, hogy még (ok nélkül) piszkáljanak is, mikor így sincs valami sok kedvem napi szinten bemenni.

Nem akarom se ártatlannak beállítani magam, és tisztában vagyok vele, hogy hálás lehetek, amiért van munkám végre, de a saját lelki békém és jólétem sokkal fontosabb, mint az, hogy ne legyek megint munkanélküli. Mindemellett úgy gondolom, az ember egyszerűen nem nyelhet le mindig mindent és nem bólogathat mindenre, mint egy bólogatós kutya egy autóban, és igenis merni kell nemet mondani, merni kell lépni – és kilépni –, ha úgy érezzük szükségét, mert nem szakadhatunk szét azon az alapon, hogy „örüljünk, hogy van munkánk” és „igenis tartozol XY-nak, amiért téged alkalmaztak”.

Nem, NEM, NEM!

Békeszerető ember vagyok, és gyűlölök konfrontálódni másokkal, de hogy ez így nem fog sokáig menni tovább, az is hótziher...

Olvass tovább