Flowergraphy

Kora délután hazaérve munkából nincs is jobb, mint a természetben fotózgatni. Íme pár kép anyu kertjéből.

Olvass tovább

Eláztam...

2015. szeptember 25.

...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*

Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

A fotó története

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.

Olvass tovább

Nyűgöske

Nem tudom, hogy a kettős fronthatás, az eső vagy a hétfőség miatt volt ma semmi kedvem a naphoz, az új héthez meg úgy általában az élethez, de a nap végére már jobban nyavalyogtam, mint máskor menstruáció előtt, és már saját magam idegesítettem, lol...

Őszintén szólva fogalmam nincs, mire is lenne szükségem; egy hét szabira, egy hónap nyaralásra a francia Riviérán, pár év nyugalomra egy lakatlan szigeten, vagy csak simán a szemléletemen és a hozzáállásomon kellene változtatni – esetleg tényleg elkezdek magnéziumot szedni, mert azt mondják, az jó, de hogy rettentően utálok ennyire nyűgös, hisztis kínkupac lenni, az biztos.

Blogos berkekben:

Mostanában enyhén elkezdtem nagyon majrézni, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy kifogyok a mondanivalóból, mert vagy fogalmam nincs, mit írjak, vagy simán nincs kedvem komolyabban belemerülni a témába, amiről írni szerettem volna, így nem csak elmaradozok a bejegyzésekkel, de még dunsztom sincsen, hogy miről koptassam az ujjaim... És ez igazán piszkál, mert szerettem volna kreatívan végigcsinálni a 366 bejegyzést idén, de hát most írjak arról, mennyire sajog a nagylábujjam, vagy hogy mekkora trauma, hogy a pár hónapja vásárolt bakancsom orra finoman elkezdett leválni, illetőleg hogy mennyire irigy vagyok a barátaimra, akiknek jobb munkahelyet sikerült találni, mint nekem?

Jó, tudom: én vagyok az örökös elégedetlenke, de hát na. Nem lehet mindig jó képet vágni mindenhez, olykor kiborul az ember lánya és fia, mondjuk azzal se lesz jobb, ha citromba harapott ábrázattal járok-kelek a világban, de nem is tudom... Talán semmi nem hozná meg a kedvem most, még a legfavoritabb film se.

Szó, mi szó, hisztis vagyok, de fotóztam ma is egy szépet, és megint lélegzetelállító volt a naplemente, kár, hogy a szomszédos placc kitakarja a panorámát, mondjuk nincs messze a rét, de hát egyedül nincs kedvem lemenni fényképezni, mert rossz a környék.

Olvass tovább

Május? Május!

Amikor ma reggel megláttam, hogy ma igenis május 1-je van, három gondolat futott végig rajtam.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Olvass tovább

Bye bye, április!

Nem tudom, mi a meghökkentőbb, hogy már a tavasz végéhez közeledünk lassan, vagy hogy három hónap elillant február óta, én pedig azóta is dolgozó néni vagyok... Júj!

Igazság szerint valamennyire fáj a szívem, hogy április így elillant, mert alig volt tavasz szinte, gyorsan kinyíltak a virágok, aztán lefagytak a hirtelen jött hideg miatt... Pár hét, és május is hirtelen átfordul majd nyárba, s az időjárás is olyan pocsék, hogy szinte csak két „évszak” van: oltári hőség és rohadt hideg...

Nem igazán tudok viszont mi mást mondani, ehhez a naphoz nagyon nem volt kedvem, mert éreztem a zsigereimben, hogy afféle szívós nap lesz, ami valamennyire be is igazolódott, így alig vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a buszmegállóba, hogy az egész napos mizéria után vasárnapot csaphassak.

És ha fáradt is vagyok, ha az az egy nap pihi irtó kevés sokszor, és rettentően hiányzik a szabad hétvége, akkor is szép a világ, csak észre kell venni a mindennapos rohanásban.

Olvass tovább

Nosztalgia

Valahol mindig elragad egy gondolat; egy emlék, egy érzés – úgy visszamennék! De nem lehet, s ez az én nagy, végtelen bajom.

Edit done by me.
Image credits to the owner.

Olvass tovább

Tavaszi meggyfa-virágzás

Általában véve eléggé butuska vagyok a képeim tálalásához, ugyanis nem igazán tudom szépen elrendezgetni őket a blogon, se puccos kis szövegeket tálalni hozzá. Viszont úgy gondolom, egy kép éppen azért kép, és a fotózás is azért fotózás, mert nem is díszesen dobigált szavakon, hanem a látványon van a hangsúly. Egy képből mindenki azt vesz ki, amit akar, és olyan érzéseket vált ki, amiket egyénenként kivált, vagy éppen semmit, ezért úgy vélem, minden egyéb csak üres fecsegés lenne, sőt, el is venné magának a fotónak az értelmét.

Ezért nem is húzom tovább a szót, jöjjön pár friss képem a kertünkből, amihez csak annyit fűznék, hogy I heart cherry trees!

/Nagyobb méretért katt a képre. A portfólióm megtalálható photoblogon./

Olvass tovább

Jelenlét

Talán az a legnagyobb bajunk, hogy mindig várunk. Várunk valamire, valakire, az egész energiánkat és figyelmünket az köti le, amire éppenséggel áhítozunk, legyen az egy válasz egy baráttól, egy filmpremier a moziban, fizetés, a műszak vége, vagy hogy mikor jön már végre szembe velünk életünk párja.

Ha tömören kéne megfogalmaznom a problémát, így hangzana: nem vagyunk jelen. A jelen pillanat nem jó, csak teher, csak kényszer, így viszont nem lehet élni, hogy az egész életünk várakozással teljen, s a jobb után ácsingózzunk, hiszen az talán sose jön el, vagy ha ide is ér a péntek, a hosszú hétvége, a fizetés, vagy a műszak vége, hamarabb el is múlik, mint szeretnénk, onnantól kezdve megint csak óhajtozunk a jövőbe, és sose leszünk jelen.

Jelen lenni pedig nehéz, hiszen az agyunk is folyamatosan elkalandozik – el a múltba vagy a jövőbe, nem figyelünk a madarak tavaszi trillájára, vagy arra a helyes kis felhőre az égen, és a fenséges szép naplementére. Nem vesszük észre szüleink szerető mosolyát, a helyes fagyi árust, aki csillogó szemmel tekint ránk, azt remélve, mikor mosolygunk végre rá. Nem vesszük észre, s a tükörképünk változik, megnyúlik az arcunk, belefásulunk a várakozásba testestül-lelkestül, mindenestül.

Nincs olyan, hogy jobb. Nem lehet mindig elvágyakozni valamerre. A mában kell lennünk, hiszen ott vagyunk, élveznünk kell az adott pillanatot, hiszen ha nem tesszük, egyszer majd egy sajgó emlék lesz, egy hasonló vágyakozás, egy megbánás a jövőben.

Maradj jelen!

Olvass tovább

Sárga korong

A felhőknél és a csillagoknál talán csak a napkelte-naplementét imádom jobban, amikor az az aranyos-narancsos diszk a horizontot karcolja... Mindig fintorogtam a kamerámra, mert nem elég profi ahhoz, hogy élethűen és teljes pompázatosságával adja vissza a színeket meg a látványt, bár azért ez a vacak iPhone 5s se éppen annyira ócska, olykor egész tűrhető felvételeket lehet vele lencsevégre kapni, mint éppen ma is.

 

Olvass tovább

Ki a kertbe!

Ha pár éve azt mondták volna nekem, hogy én élvezni fogok a kertben gazokkal – értsd: növények Piper-nyelven – piszmogni, akkor tuti biztos, hogy képen röhögöm... Ne tessék félreérteni, szeretem a virágokat, a fákat, meg a mindent, de hogy én gondját tudjam viselni egyetlen élőlénynek is, az teljesen kizárt, így teljesen hirtelen ért, amikor két éve elkapott a láz: én igenis borsókat fogok ültetni.

Az ötlet onnan jött, hogy az első vetés zöld bogyócskáink ritkán keltek ki. A szüleim feltépkedték és újravetették a nagyját, ám én megsajnáltam a kis palántákat, ezért újra elültettem őket magamnak – ekkor jöttem rá, mennyire békés a kertben foglalatoskodni, és mégis milyen jó törődni növényekkel, sőt: nem is olyan nehéz.

Nem mondanám magamnak igazi, vérbeli kertésznek, és tavaly ki is maradt az életemből az ültetés, de szeretnék idén valamit elültetni megint, mert egyszerűen jó buli. Addig is a kertben foglalatoskodtam ma a szabadnapomon szüleimmel; segítettem kapálni meg kipucolni a kertet veteményezés előtt, és rettentő jól esett a szabadban a családommal lenni, szóval tömören: IMÁDLAK, TAVASZ!!!

Olvass tovább

Aequinoctium

Ezt a szót egészen úgy két.., három..., négy... – nemfolytatomtovább... – másodperce ismerem, amikor is egy kis memóriafrissítésként rákerestem a tavaszi napéjegyenlőségre, ami latinul hangzik így.

S hogy miért is fontos ez most? Nos, csupán azért, mert eme neves jelenség napja a kedvenc napom egész évben, ugyanis ez jelzi a csillagászati tavasz kezdetét, amikor már tényleg tavasz van, nem csak naptárilag. *nagyon-nagyon örül, mert kedvenc évszaka a tavaaaaasz*

Lényegében ez egy olyan különleges nap, amikor az egész bolygón egyforma hosszúságú az éjszakai és nappali órák száma, mert a napsugarak 90°-ban érik az Egyenlítőt, ami azért ritka, mert a Föld nem szögegyenesen állva kering a nap körül, hanem 23,5°-kal el van dőlve a keringés síkjára – Na ha ezt a földrajz tanárom hallaná, fogná a fejét... –, lényegében ezért vannak azok az izgalmas dolgok, mint amilyen a napéjegyenlőség és a napforduló, na meg az évszakok.

A tudományosságot félretéve a tavaszi napéjegyenlőség két dolog miatt fontos: egyrészt mert TAVAAAAAAASZ!!!, másrészt mert nemt'om, olyan mágikus és izgalmas.

Mivel azonban ez egészen pontosan három napja esett meg idén március 20-án, én meg teljesen elmulasztottam eme szentséges napot, ami csak egyszer van az évben – az őszi nem számít, mert akkor ősz kezdődik, és csak fúj –, most utólag szeretném valamelyest bepótolni, és úgy döntöttem, ide is kibiggyesztem egy posztba a napokban lőtt pár virágos macro képeckéimet. Tessék szejetni.

Olvass tovább

A határidőnapló

Tudni kell rólam, hogy rettenesen bolondulok a határidőnaplókért, mindenféle jegyzetfüzetekért, és úgy általánosságban élek-halok a szép tollakért. Idén azonban úgy döntöttem, nem fizetek újabb csecsebecséért, hanem...

Édesanyám 2012-ben vett egy gyönyörűszép határidőnaplót, amit végül nem használt, így majd' négy évig a  fiókban csücsült, mígnem odaadta nekem, hogy kezdjek vele, amit akarok. Nos, én rettenetesen utálok kidobni dolgokat, az ezeréves sulis füzeteimet is újrahasznosítom, amíg csak van benne üres lap, ezért úgy döntöttem, most ez az ósdi határidőnapló lesz az én mindenes noteszem, és lényegében az egész évi kalendáriumom.

Már írtam bele jegyzeteket, köztük afféle kívánságlistákat is, egyet arról, milyen filmeket muszáj megnéznem ez évben a moziban (Captain America: Civil War, Deadpool, Suicide Squad), egyet pedig arról, hogy miket kellene idén beszereznem – ez utóbbi inkább egy bevásárló lista jellegű felsorolás, mert hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat, így ami kellene, az rendszerint lemarad... (Ejnye!)

Ami leginkább megfogott ebben a határidőnaplóban, az a bőr külső borító, amit le lehet szedni, szóval lényegében akár örök élet plusz három napra is szól, ha találok bele passzoló naptárat, mindazonáltal sosem szeretem kétszer ugyanazt használni – fülhallgatóból is igyekeztem mindig más színűt választani, és lehetőleg olyat, amilyen még nem volt előtte –, ezért nem biztos, hogy jövőre is marad ez a kis szépség, mert szeretek megújulni és új dolgokat kipróbálni.

Ámde nem akarok ennyire előre ugorni, hiszen – bár már januárnak lassan vége – még csak most kezdődött az év, máris rengeteg újdonság történik az életemben, kicsit készen is vagyok már rá, de félek is, mindazonáltal minél több dolgot tudok feljegyezni az egyelőre még név nélküli kis társamba – igen, az a fajta ember vagyok, akinek muszáj elneveznie mindent –, annál boldogabb leszek év végén. 

Gondolkodtam rajta, hogy mire lenne legideálisabb használnom, hiszen sima személyes napló is lehetett volna, de mindig is szerettem különcködni, na meg aztán úgysem tudtam volna mire használni, hiszen általában telefonba írok mindent, ritkábban jegyzetelek kézzel, ámbár mégis jó érzés, hogy van nálam némi papír és toll – ha úgy tartja kedvem, felskiccelhetek akármit, egy notesz pedig bármikor jól jöhet, ha pedig ízléses a kinézete is, az csak egy újabb plusz.

Olvass tovább