Flowergraphy

Kora délután hazaérve munkából nincs is jobb, mint a természetben fotózgatni. Íme pár kép anyu kertjéből.

Olvass tovább

Május? Május!

Amikor ma reggel megláttam, hogy ma igenis május 1-je van, három gondolat futott végig rajtam.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Olvass tovább

Tavaszi meggyfa-virágzás

Általában véve eléggé butuska vagyok a képeim tálalásához, ugyanis nem igazán tudom szépen elrendezgetni őket a blogon, se puccos kis szövegeket tálalni hozzá. Viszont úgy gondolom, egy kép éppen azért kép, és a fotózás is azért fotózás, mert nem is díszesen dobigált szavakon, hanem a látványon van a hangsúly. Egy képből mindenki azt vesz ki, amit akar, és olyan érzéseket vált ki, amiket egyénenként kivált, vagy éppen semmit, ezért úgy vélem, minden egyéb csak üres fecsegés lenne, sőt, el is venné magának a fotónak az értelmét.

Ezért nem is húzom tovább a szót, jöjjön pár friss képem a kertünkből, amihez csak annyit fűznék, hogy I heart cherry trees!

/Nagyobb méretért katt a képre. A portfólióm megtalálható photoblogon./

Olvass tovább

Ki a kertbe!

Ha pár éve azt mondták volna nekem, hogy én élvezni fogok a kertben gazokkal – értsd: növények Piper-nyelven – piszmogni, akkor tuti biztos, hogy képen röhögöm... Ne tessék félreérteni, szeretem a virágokat, a fákat, meg a mindent, de hogy én gondját tudjam viselni egyetlen élőlénynek is, az teljesen kizárt, így teljesen hirtelen ért, amikor két éve elkapott a láz: én igenis borsókat fogok ültetni.

Az ötlet onnan jött, hogy az első vetés zöld bogyócskáink ritkán keltek ki. A szüleim feltépkedték és újravetették a nagyját, ám én megsajnáltam a kis palántákat, ezért újra elültettem őket magamnak – ekkor jöttem rá, mennyire békés a kertben foglalatoskodni, és mégis milyen jó törődni növényekkel, sőt: nem is olyan nehéz.

Nem mondanám magamnak igazi, vérbeli kertésznek, és tavaly ki is maradt az életemből az ültetés, de szeretnék idén valamit elültetni megint, mert egyszerűen jó buli. Addig is a kertben foglalatoskodtam ma a szabadnapomon szüleimmel; segítettem kapálni meg kipucolni a kertet veteményezés előtt, és rettentő jól esett a szabadban a családommal lenni, szóval tömören: IMÁDLAK, TAVASZ!!!

Olvass tovább

Aequinoctium

Ezt a szót egészen úgy két.., három..., négy... – nemfolytatomtovább... – másodperce ismerem, amikor is egy kis memóriafrissítésként rákerestem a tavaszi napéjegyenlőségre, ami latinul hangzik így.

S hogy miért is fontos ez most? Nos, csupán azért, mert eme neves jelenség napja a kedvenc napom egész évben, ugyanis ez jelzi a csillagászati tavasz kezdetét, amikor már tényleg tavasz van, nem csak naptárilag. *nagyon-nagyon örül, mert kedvenc évszaka a tavaaaaasz*

Lényegében ez egy olyan különleges nap, amikor az egész bolygón egyforma hosszúságú az éjszakai és nappali órák száma, mert a napsugarak 90°-ban érik az Egyenlítőt, ami azért ritka, mert a Föld nem szögegyenesen állva kering a nap körül, hanem 23,5°-kal el van dőlve a keringés síkjára – Na ha ezt a földrajz tanárom hallaná, fogná a fejét... –, lényegében ezért vannak azok az izgalmas dolgok, mint amilyen a napéjegyenlőség és a napforduló, na meg az évszakok.

A tudományosságot félretéve a tavaszi napéjegyenlőség két dolog miatt fontos: egyrészt mert TAVAAAAAAASZ!!!, másrészt mert nemt'om, olyan mágikus és izgalmas.

Mivel azonban ez egészen pontosan három napja esett meg idén március 20-án, én meg teljesen elmulasztottam eme szentséges napot, ami csak egyszer van az évben – az őszi nem számít, mert akkor ősz kezdődik, és csak fúj –, most utólag szeretném valamelyest bepótolni, és úgy döntöttem, ide is kibiggyesztem egy posztba a napokban lőtt pár virágos macro képeckéimet. Tessék szejetni.

Olvass tovább