Olvasókuckó: Sarah E. Boucher – Becoming Beauty

Amikor először hallottam az átdolgozás fogalmáról az irodalomban, őszintén szólva elég szkeptikusan álltam hozzá. Mi vesz rá valakit arra, hogy fogjon egy másik, kész művet, változtasson rajta egyet s mást, aztán valami hangzatos, az eredetihez csengő névvel publikálásra küldje? Minek, miért? Nem tetszett neki az eredeti történet egy-egy cselekménye, amin felbuzdulva azt gondolta, nosza, majd én megmutatom, hogy kell ezt, és megalkotta a saját verzióját? Esetleg – bocsánat, hogy ilyet közzétenni merek – nincs elég kreativitása, hogy egy saját sztorival álljon elő, egyszerűbb a másét szétcincálni? Egyáltalán mik ezek az “újra-, át-, meg-, agyonírók”? Zsenik vagy átlagemberek kicsikét más nézőponttal?

Sarah Elizabeth Boucher Becoming Beauty-ját elolvasva úgy érzem, némileg kicsinyes és előítéletes voltam a műfajjal kapcsolatban, és még tévképzetek is voltak bennem az átdolgozások kapcsán.

* ** *

Forrás: http://www.saraheboucher.com/

Karmok. Hosszúak, koszosak és veszélyesen élesek.

Maga mögött tudva élete legrosszabb napját, ez a következő dolog, ami Bellára vár.

Ha a lány maga volna a tökéletes értelemben vett Szépség – gyönyörű, melegszívű és önfeláldozó –, talán mesés férfivá tudná változtatni ezt a szörnyet, ám ő sosem volt az a varangycsókolgatós típus. Minden vágya ugyanis, hogy egy gazdag nemessel házasságot kötve elmenekülhessen élete sivárságából, és semmi sem állíthatja meg, hogy ezt a hőn áhított célt el is érje. Tulajdonképpen ezért került most ide a Szörnyhöz is.

A Szépség és a Szörnyeteg eme  fantáziadús újramesélésében Bella  érdekházasság iránti eltökéltsége mind a család anyagi forrásait és szerettei türelmét is felőrli. Mérhetetlen önzése miatt a Szörnyhöz küldik őt szolgálni,  ahol Bella komoly választás elé kényszerül: követi-e az álmait, és éli azt az életet, amire mindig is vágyott, vagy képes mindent  kockára tenni valami sokkal  többért?

* ** *

A mű – ahogy a címből is látszik – angolul íródott, én magam is úgy olvastam, illetőleg a fenti fülszöveg saját fordítás (Azért is olyan satnya, mert nem tudok fordítani.), az eredeti Goodreads-en található.  Idegennyelvű irodalom kapcsán mindig félve állok neki az olvasásnak, mert bár mindenki ezt mondja, én egyszerűen nem vagyok képes továbbhaladni, ha egy ismeretlen szóba futok, mert irritál, és elveszi a kedvem az, hogy nem értem. Van, hogy az előzetes javaslat ellenére csak azért is megállok és kiszótárazom az adott részt, ez pedig jelentősen ront magán az olvasói-befogadói élményen.
A Becoming Beauty kapcsán nagyon izgatott voltam, mert tetszett az írónő blogján olvasott ismertető és részletek, a borítóba pedig első látásra beleszerettem – a legtömörebben fogalmazva is muszáj volt elolvasnom, ám a fentiek miatt kicsit nehezen álltam neki. Virtuálisan kézhez kapva cirka egy hónapot váratott magára, mire nekiültem, és egy nap alatt kivégeztem. Nem bántam meg, és örülök, hogy az átdolgozás gondolata – és hogy Bella Bella (Igen, mert az Alkonyat után ez a név nálam automata ideggörcsöt eredményez, és nem azt láttam, hogy Bella=Belle, hanem hogy Bella=be-akarom-zúzni-a-tátott-szájas-fejét-egy-csillogó-sziklával.) – nem vette el a kedvem, ugyanis a kedvenc könyveim közé lépett elő.

A történetről nem tudom, mi mást mondhatnék spoiler nélkül a fenti ismertető mellé, adott egy elkényeztetett, rengeteg hibával megáldott főhősnő, aki a családi helyzetére és a ház körüli tennivalókra fittyet hányva minden idejét arról ábrándozva tölti, hogy egyszer majd sikerül jól házasodnia – már amikor éppen nem az idős apját sanyargatja, hogy vegyen neki egy új ruhát, amivel hódíthat a következő bálon. Manipulatív, önző személyiség, aki mindent elkövet azért, amit akar, és még akkor sem lankad a kapzsisága, amikor a tulajdon édesapja bajba kerül miatta. Bella nem az a tipikus jótétlélek főhősnő, és ezt imádtam! Sokkal könnyebben tudtam azonosulni vele, talán azért is, mert osztozom vele társadalmi helyzeten és egy-két személyiségjegyen, például nagyon mulatságos volt a nagyszájúsága, és hogy nem hagyja magát, a büszkesége miatt csak azért is megmutatja, hogy ő meg tudja csinálni, amit maga elé kitűz.

A többi szereplőre kitérve 

A kedvencem kétségkívül a Szörnyeteg szolgálója, Jack volt. Eleinte nem sok vizet zavart, se nem szimpatikus, de nem is utált figuraként csak úgy eltűrtem, a végére azonban nagyon a szívemhez nőt (Öhm, mert emlékeztetett is valakire?). Imádtam a humorát, noha nem értettem egyet minden tettével, a legtöbb nevetést kétségkívül ő okozta számomra, engem pedig egy jó humorérzékkel pillanatok alatt le lehet venni a lábamról.

Maga a Szörnyeteg kicsit nehezebb dió, ugyanis amikor átesett a nagy "átváltozáson", azt kicsit nem tudtam hova tenni. Ahogy fent is olvasható, megjelenik egyfajta módon, ami engem minimum farkasemberekre emlékeztetett, de levágja a körmeit meg a haját, vesz egy igencsak esedékes fürdőt, és máris Prince Charminggá válik. Hogy? Most én nem figyeltem, esetleg rossz az angolom, és azt ott pont nem értettem, de ez a része egy kicsit hiteltelen volt számomra.

És hogy Bella családjára is kitérjek, együtt tudtam érezni velük, hogy az apjukra vészt hozva egyszer csak elegük lett Bellából, de ahogy végső soron kidobták a házból és száműzték a Szörnyeteghez, az nekem kicsit... erős volt? Nem tetszett? Ez persze lehet, csupán személyes ellenérzés, hiszen én alapvetően nehezen bocsátok meg embereknek teljesen, és egy ilyen tettet nem éppen tudnék tolerálni a saját családommal szemben, úgyhogy ennyiben kicsit unszimpatikusak voltak a szememben, akkor is, ha Bella megérdemelte, amit kapott.

Végeredményben

Nehéz spoiler nélkül beszélnem róla, de kövezzetek meg, kimondom: a szerelmi háromszög nagyon nem tetszett. Követve az írónő közösségi oldalait, azelőtt értesültem erről a szálról, hogy a könyvet elolvastam volna, és picit ez is vett el a kedvemből, mert annyira szétrágott, elmállott elem, hogy már reakciót se tudok rá létrehozni, mert valahogy pofákat vágok, forgatom a szemem, de le is fagy az egész arcmimikám, hogy neeee, mossst koommolyan, mááár meeggiiiinnt??? 

Ellenben imádtam, ahogy megoldotta az egészet a váratlan fordulatokkal és a rengeteg csavarral, így ha pontoznék, mindenképpen maximális pontszámot plecsniznék rá. Külön kedvencem volt még a cselekménybe épített misztikus szál, ami összekötötte Bellát az egyik mellékszereplő Rose-zal. Nem tudtam eldönteni, hogy most reinkarnációról van szó, vagy mi a csuda zajlik itt, pedig javarészt ki szoktam mindent silabizálni... Tetszett a történetvezetés, ahogy az események előrehaladtával a helyére került minden apró részlet, és kész puzzle képet alkotott. 

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is olvasok egy Szépség és a Szörnyeteg átdolgozást, mégis hihetetlenül örülök, hogy erre sor került, és hogy kifejezetten ez a példány keresztezte az utamat. Imádtam minden percét, egyenesen rajongtam érte, és bár magyarul még nem láttam sehol, hogy megjelenne, bár tárt karokkal várom, mert Amerikából talán sose tudom könyv formájában beszerezni, melegen ajánlom bárkinek, aki elboldogul az angollal.

* ** *

Ha a Becoming Beauty felkeltette az érdeklődésed, hozzájuthatsz Amazonon és Goodreads-en, utóbbin rengeteg vételi opciót felsorol, így azokat külön nem linkelem be. Egyéb infóért nézz be Sarah blogjára, imádnivaló stílusával rengeteg szórakoztató bejegyzéssel gazdagítja a végtelen internet világát, és a többi elérhetőségét is ott találod.

Zárásként pedig egy kedvenc idézet a könyvből:

"You're the type that assumes your charms are sufficient to ensure that everything in life will be handed to you. You're the kind that is happy to watch others slave and sacrifice without offering anything in return."

 

"Az a típus vagy, aki azt hiszi, a bájaival mindent elérhet magának. Olyan, aki örömmel néz másokat, amint gürcölnek és feláldoznak neki mindent, míg te semmit nem teszel viszonzásképp."

Olvass tovább

Olvasókuckó: Tessa de Loo – Ikrek

Nem szeretem a háborút. Már történelem órákon se értettem, miért kell az embereknek folyton hadakozni egymással, pláne ilyen durva módszerrel. Mi jó nekik benne, egyáltalán hogyan képesek nyugodtan aludni, hogy ártatlan ifjakat, akár még gyerekeket is szólítanak csatasorba, miközben a nagy emberek, a fejesek, az egész dolog kiötlői sokszor kényelemben és biztonságban maradva figyelnek csupán a távolból. Úgy se volt értelme, mikor a nagy hódítók a hadseregük élén állva vívták a csatáikat földterületért, hatalomért, de legalább tettek valamit – még ha ugyanúgy hiábavaló öldöklés is az egész –, nem csupán a háttérben mozgatták a szálakat.

Mikor angol órán egyszer a tanárom elhozta nekünk megnézni a Hideghegy c. filmet, először, mint minden újdonságot és alapjában véve úgy az összesféle mozgóképet,  érdeklődve, izgatottan figyeltem, hiszen szeretem a kosztümös filmeket, és Nicole Kidman nevével körülbelül bármit meg lehet velem nézetni. Aztán ahogy szépen lassan felfestette az amerikai polgárháborút, az egész hangulatot a maga sajátos, zord valóságábrázolásával, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet, majd inkább a padomra borultam a fülemet befogva, hogy ne is halljam az egészet, annyira nem bírom elviselni az erőszakot. Nem könnyű túlérzékenynek lenni, nem is vagyok rá büszke, hogy nem voltam képes kezelni a helyzetet, aztán az osztálytársaimnak is adtam egy napra csámcsognivalót, és ment a talány, hogy mert én miért sírtam.

A barátnőm szerencsére elhajtotta őket, a filmet nézzék, ne engem, mondjuk az eseménykor nem is érdekelt, ki veszi észre és bámul, ki mit gondol, csak legyen már vége, és legkedvesebb angol tanárom se csinált belőle ügyet, hogy igenis nézzem akkor is, de egy dolgot igazán megtanultam: önszándékból sose fogok kimondottan háborús filmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni róla. Nagyvonalakban az órákon elviselem, de egyébként engem semmivel rá nem lehet többé venni, még egy kedvenc színésszel se, ahogy egyszer Colin Farrell miatt tettem a Nagy Sándorral, az is kín volt éjjel kettőkor, a Watchment meg egy határozott mozdulattal állítottam meg és töröltem ki aztán a médiatáramból egyhuzamban, pedig abból majdnem egy órát elviseltem.

Tessa de Loo írását talán azért vettem a kezembe mégis, mert megtévesztett a cím: Ikrek. Mindig is közel állt a szívemhez ez a szó, a fogalom maga, mindig is szerettem volna egy ikertestvért, és feléledt bennem a gondolat, hogy én is ikreket szeretnék szülni majd egyszer. Ezért hát nem tehettem ellene, mikor a könyvre pillantottam, egyszerűen vonzott és ki kellett hoznom a könyvtárból, akkor is, ha a hátlapon lévő leírásokon látszott, hogy világháború idején játszódik, illetve felvázolta magát a szituációt, na meg hogy nem éppen valami boldogságos egy történet.

Nem olvastam el azonnal. Igazság szerint a Nagy Nyári Olvasmánylistámra felvett tíz könyv közül egyet olvastam ki júniusban, ezt pedig most vettem elő pár napja – Hajrá, maradt még nyolc a visszavételi határidő, október 20-ig! – voltaképpen csakis azért, hogy elfoglaljam magam depis alvatlan éjszakáimon. Nem volt sok kedvem, igazság szerint 2011 óta alig olvastam könyvet, és mivel abban az évben hetente hármat elfogyasztottam, kicsit olvasási undorom is lett. Inkább a dac vezérelt, hogy elkezdtem most az Ikreket, na meg olyan csakazértis alapon, hogy ellent mondjak annak, hogy sose olvasok ki semmit újabban, csak megjáratom a nehéz lapokat a lakóhelyem meg a könyvtár között. 

Aztán a betűk erdejébe merülve, és ott vergődve valahogy rájöttem: olvasni jó. 

Ezt eddig is tudtam persze, de valahogy elfelejtettem, és egy majdnem egy egész nappal a könyv letétele után is ámulok, micsoda pozitív élmény volt, akkor is, ha a téma háború, a sztori fájó és szomorú, a cselekmény szívsajdító és a hangulat sem éppen azét a tipikus ponyvaregényét idézi. Mégis valahogy tetszett, valahogy nagyon NAGYON tetszett, úgy is, hogy második világháború, meg nácik és minden, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is  ennyire tudok élvezni egy ilyen korszakról szóló művet, de elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam.

A tartalomból nem igazán tudom, mit és mennyit ismertessek – a borító egyre inkább tetszik, mert szerintem igazán találó –, nem is akartam sose full epic könyvkritikákat írni, ahogy legalábbis azt manapság illik, mert mindenki rá tud keresni, el tudja olvasni, hogy miről szól komolyabban az adott dolog. Az sem világos, hogy most milyen díszbeszéddel kéne meghozzam hozzá mások kedvét, mert nekem speciel még ha maga az általam legjobban szeretett személy is mondja, akkor se vettem volna rá magam, hogy a kezembe vegyem és nekiugorjak egy háborús, szenvedős könyvnek. Mégis azt tudom mondani, hogy én melegen ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik olyanok, mint én, és nem kedvencük a háborúról szóló alkotások, mert nekem egy rettentő  pozitív élmény, kellemes csalódás, akkor is ha nem éppen happy end. 

Amíg beállítottam Moly.hu-n az "Elvastam"-ot – kedvencnek jelölésre nem jöttem rá, azzal esetleg valaki felvilágosíthatna –, akaratlanul is ráláttam egy-két véleményre, és bár kerülöm ezeket, mert a kritika is teljesen szubjektív, és nem szeretem olvasni őket, no meg amik nekem bejönnek, általában általános fujjogást, utálatot és leszólást kap, aztán az egész nézetkülönbségen csak felesleges vitába keveredhet az ember, úgyhogy most is igyekeztem ellesni a látottak mellett, de páron megragadt a figyelmem, és mégis muszáj kitérnem rá: 

Volt, aki azt írta, hogy rossz a stílusa, kevés a párbeszéd és sok a leirás – viszont ez nekem különösen tetszett, mert bírtam azt a fajta rendszert, ahogy felépül a könyv – egy apróbb jelenbeli történés, több visszaemlékezés a múltra –, és ez is teljesen egyéni, kinek mi jön be, csak megint elcsodálkoztam azon, hogy ami nekem annyira zseniális, másnak élvezhetetlen. A világ már csak ilyen...

Másvalaki a végkifejletet nehezményezte, hogy igazságtalan, én azonban már az utolsó fejezet előtt ráéreztem, hogy az lesz, ami, és úgy törvényszerűen végigzokogtam onnantól kezdve az utolsó pár oldalt, mégis jobb volt így, a hangulathoz is, meg úgy az egész szituációhoz is egyszerűen szerintem jobban illett, mint egy boldogabb zárás, bár elárulom, amikor sajátos szertartásomhoz híven az első pár oldal után felkerestem az utolsó mondatot a könyv végén, egész végig a boldog végben reménykedtem, és azt hittem, az is lesz.

Amin még inkább néztem, hogy egy harmadik személy szerint "lopkodás" az egész könyv, és a Két Lottihoz hasonlították, ami kapcsán én nyilatkozni nem tudok, mert azt nem olvastam; vagy hogy miért nem nevezte az egyik ikert legalább másnak, és erre a névproblematikára pedig muszáj vicsorognom: most nem tudom, kedves véleményező, hogyha valakinek ugyanaz a neve, mint neked, azon is felháborodsz? 

Tudom, hogy az illető ezt nem fogja látni, de merőben röhögtem egyet ezen a hozzászóláson, mert most van több tízezer név, író, meg miegyéb, és ha vannak is hasonló témájú írások, vagy különböző karakterek neve különböző sztorikból ne adj isten, egyezik, hát én tökön tudnám magam szúrni, hogy valaki ezen fennakad, mert az még nem éppen lopás. A plágium egy megint másik posztot követel magának, és minden molekulámmal megvetem, de ha két ember ugyanarra tud gondolni, akkor most nem kizárt, hogy ugyanaz az ötlete is támad – nekem legalábbis egy blogger írótársam majdnem minden vele megosztott regényötletemet bekatalogizálta, hogy mire hasonlít, melyik könyvben van arról szó, noha egyikről se volt tudomásom éppen –, hiszen amennyire hatalmas a világ, olyan korlátolt maga az emberiség, megvan egyfajta halmazunk, amiből szellemileg, fizikalilag táplálkozunk, amiben élünk, és csak úgy lopkodással minősiteni valamit meg valakiket igazán oktondi dolog valamelyest, pláne, ha nevek kapcsán. Persze bevallom, én is a hajamat tépem, mikor egy másik írótársam sorra azokat az elemeket, egyéb dolgokat szövi bele a saját írásaiba, amik nekem különösen fontosak, és magamnak akartam felhasználni őket, ezért direkt nem is említettem neki, de most az utcában sem egy Manyika van, ezen túl kell lépni. Kelep Elek és kelepelek közt is van különbség, és a valóéletbeli Harry Potter sem tud varázsolni.

Ha meg Két Lotti újradolgozás for real, akkor üsse kő, nem fog kevésbé tetszeni, és a neveken pláne nem akadnék fenn, mert az akkor is banális.

Egy szó, mint száz, talán a magánéletemhez elég szorosan köthető párhuzam és aktualitás miatt is ragadhatott meg ennyire ez a mű, és nem biztos, lehet, ha más időszakban, más sorssal veszem a kezembe, köpködve dobom el, hogy ez igenis egy szar, és kiolvasatlanul teszem félre egy hanyag mozdulattal, de most egy virtuális cuppantósat küldök az írónőnek, amiért megajándékozott életem egyik nagy élményével. 

Mintha azt láttam volna, hogy megfilmesítették a könyvet, azt viszont nem hiszem, hogy meg fogom nézni, mert ebből a mindenkönyvetmegfilmesítünkmost nevezetű lázból kicsit elegem van, amolyan modern klisé, de már csak azért se akarnám, mert olvasni és vizuálisan, valóban látni más, és volt egypár eléggé "brutális" és megrázó jelenet a cselekményben, és mozgó formában nem igazán szeretném azt látni. Legalábbis ma nem.

Bejegyzésem vége előtt még egy dologra szeretnék kitérni, amit majdnem el is felejtettem: a fordító, illetve a kiadás maga. Tudom, mert valahogy törvényszerű is, hogy nincs olyan nyomtatott könyv, megjelenített cikk vagy sajtó, akár online az interneten, amiben ne lenne valami hiba. Bár afféle szentségtörés is, hogy egy könyv, egy KÖNYV ne lenne tökéletes, velem is megesik, hogy hatvanszori átolvasás után is csak százegyedszerre akad meg a tekintetem egy elíráson, egy rosszul begépelt szón, vesszőn vagy ragon. Ennek ellenére mindig felbőszít, hogy mégis milyen kiadó az olyan, vagy akármilyen szervezet, ami csak úgy pontatlan dolgokat tesz közzé, miért nem lehet igényesen világra bocsátani valamit, és még sokszor tankönyvekben is van ilyen. Az Ikrek sem volt kivétel, és néha van, hogy kukacoskodásból számolom, mennyi hibára lelek egy könyvben, itt is volt a fentiek közül jó pár, és szerintem rossz fordítás is volt helyenként, ha szőrszálhasogatás, ha nem, ezt mindenképp muszáj volt megemlítenem, milyen kiábrándító, kizökkentő tud lenni, mikor ilyenbe botlik az ember. Lehet, csak én vagyok túl szigorú, de számomra az írás szent dolog, és szerintem egy írónak is roppantul igényesnek kéne lennie, pláne egy olyan szakembernek, aki eleve azért kapja a fizetését, hogy javítsa ki ezeket az esetleges bakikat. 

Nem dobálózom kavicsokkal, nekem is elő szokott fordulni nem egyetlen hibám, de egy könyv számomra akkor is egyfajta mágikus, szent tárgy, egy ereklye, és mindig felzaklat, hogyha azt látom, hogy igenis hibás. Talán túl perfekcionista vagyok, de nem önelégült, és nekem is vannak ilyen mulasztásaim, vagy csak a szemem gyenge, de azért valahogy jó lenne, ha ki tudnának adni valamit egyszer, amiben nincs semmi kifogásolható.

Olvass tovább

Olvasókuckó

Annyiszor, de annyiszor pörögtek le a fejemben komplett mondatok, hogy miféle bejegyzéseket csinálhatnék, mert őszintén, tényleg akartam aktivizálni magam, hiszen szeretem ezt a blogot, ezért is nem tudtam többek között csak úgy itt hagyni, és csinálni egy újat. Rengeteg ötletem volt, mióta elkezdtem 2011. májusának utolsó napján, legtöbbet megvalósítás nélkül veszni hagytam, másokat lustaságból buktam el... Nem vagyok topon a rendszerességet illetően, mikor a doki Béres cseppet írt nekem, hogy növelje az étvágyam, talán két hétig, ha bírtam naponta beszedni, mert egyszerűen túl pontatlan, lusta, kiszámíthatatlan, szeszélyes vagyok ezekhez. Ha valamit elhatározok, tologatom, mondván, várok a megfelelő pillanatra, aminek sorra az a vége, hogy nem csinálok aztán semmit.

Az idő pedig eltelik! 

Máskor egyenesen nem bírom kivárni, hogy oké, most van három bejegyzésre ötletem, jelöljek ki napokat, vagy mi? Túl türelmetlen vagyok én ehhez, mellette a fent összeszedett egyéb, úgymond negatívabb személyiségjegyeim miatt sem fogom azt csinálni, hogy most kijelölök napokat, mikor milyen témában fogok írni ide. Lehet, hogy kéne, hogy csinosabb lenne, és jobban adna a blognak valami kontinuitást meg rendezettséget, no meg tanulnék belőle én is, de mivel tudom, hogy úgyis csak el fogom barmolni, egyszerűen nem.

És mivel nem akarok várni a megfelelő pillanatra, csinálom, amikor olyan kedvem van, és nagyon jól tisztában vagyok azzal is, hogy elég szörnyű író vagyok, lévén, hogy csak érzelem alapján írok – mondjuk ha ritkán erőltettem, mikor nem volt ihlet, akkor is sikerültek briliáns dolgok, de ahhoz nem mindig van kedvem –, és tudom, hogy egy kiadó rendesen megszorongatná a nemlétező golyóimat ezért, de... Ha bizonyos dolgok, bizonyos személyiségbeli apróságok változnak is, a legalapvetőbb dolgaink ugyanazok maradnak, többnyire. Legalábbis nagyon nehéz kitörni valamiből. Lehet, sőt, biztos, hogy Karamellem azt mondaná, megint túl negatív vagyok, de! Nem tartom negatívnak magam, csupán realistának. ;)

Ennyi felvezetésnek szánt rizsa után hoznám már elő az egyik csudiúj ötletecskémet; vagyis elhatároztam magam, végre veszem a fáradságot, és nekiállok nyilatkozni dolgokról... Itt most éppenséggel egy nemrég olvasott könyvről fogok szerényen szót ejteni.

Bree Tanner rövid második élete

Igen, Twilight, igen, ha azt vesszük elég „retró”-nak is vehető, ahogy kezd lecsengeni a láz a filmek befejeztével, de én csak most jutottam el oda, hogy...

Rengetegszer láttam ezt a gyöngyszemet az összes elképzelhető helyen, ahol könyvet csak kapni lehet; mintha minden egyes bolt, könyvtár, még a Tesco polcaira is csak azért biggyesztették volna oda, hogy engem kísértsen. Nem tudom, hogy csak azért, mert mindig irritál, ha valami annyira felkapott, és olyan csakazértse alapon folyton elfordítom a fejem egy grimasz kíséretében, hogy na aztán engem ez a hülyeség nem érdekel, vagy éppen az aktuális Twilight-utálatomat éltem (Nem tudom, valahogy szeretem is, meg egyúttal ki nem állhatom.), mindenesetre mondhatták nekem ezerrel, hogy olvassam el, mert nagyon jó, egyszerűen beszélhetett volna nekem bárki, akkor is túl makacs lettem volna.

Mondtam már, egyrészt valahogy utálom ezeket a divatos dolgokat, mint ami most jelenleg a The Fault in Our Stars, és belátom, ha ez komikus, esetleg éretlen megközelítés, de szeretem a saját magam hangulata, módja szerint felfedezni ezeket, amikor úgy érzem, hogy kész vagyok rá, nem pedig rohanni a tömeggel. Talán csak szeretek különcködni, nem tudom. 

Mint mondtam, nem hiszek abban, hogy létezik megfelelő pillanat – legalábbis olyan tekintetben, hogy várni kell rá, úgy nincs. Az életünk rövid, felesleges várni, ha valamit akarunk, csinálni kell, ennyi.

Viszont olyan tökéletes pillanat, hogy kész vagy befogadni egy adott művet, legyen az egy könyv, film, vagy akár zene, na abban már inkább hiszek. 

Nem igazán tudom szavakba önteni ezt, lehet ez csak egy szimpla érzés, egy hangulat, hogy na most igen! Számtalanszor történt ez velem, hogy csak úgy halogattam valamit, nem is tudom, miért, de valahogy csak nem éreztem illőnek valamit magamévá tenni, addig a bizonyos pontig. Akkor azonban annyira, de annyira szuper érzéseket váltott ki bennem, annyira klappolt is minden, még a saját életembeli helyzetekhez is, hogy ilyenkor szoktam azt mondani, elképesztő, hogy ezt most az univerzum csinálja, vagy én, vagy puszta véletlen, hogy egyszerűen nem érzi magát késznek az ember lánya, ám ha végül megteszi, akkor az a pillanat valóban tökéletes. Pont jó, és pont.

Hogy érthető is legyen, miről rizsázok, tömören mondva úgy hiszem, mindannyiunknak meg kell érni egy belső érettséget, el kell jutni egyfajta személyes szintre, amikor egyszerűen más véleménnyel leszünk egy adott dolog iránt, és varázslatos módon egy ellenszenvből akár románc is születhet.

Na így voltam én ezzel a Meyer művel is. Mivel úgy június elején olvastam, mélyreható és részletes elemzést írni nem tudok, nem is az volt a célom egyébként (Mondjuk, ha nem lettem volna lusta majd' két hónapig várni ezzel a bejegyzéssel...), azonban mindenképpen szerettem volna valami nyomot hagyni róla. 

Mert nekem oltárira tetszett.

Voltaképpen jelképesen homlokon is csaptam magam, miért nem olvastam el azonnal, vagy hittem el másoknak, hogy ez a könyv jó, talán előítéleteim is voltak, na meg úgy álltam hozzá, hogy pff, Bree Tanner, úgyis tudja mindenki, mi történik vele, minek még novellázni róla? 

És kérem szépen, nem! 

Talán a Twilight egyik legjobb szüleménye ez az írás, nyugodtan lehet utálni érte, hogy ezt mondom, de sokkal jobb, mint az összes négy könyv együttvéve. Csak egy bajom volt vele: rövid, és a vége adott, ez pedig az én happy end imádó lelkemnek tragédia.

Igazság szerint én nagyon tudom ajánlani még a legundokabb Alkonyat antirajongónak is, mert teljesen más szemszögből mutatja be az Eclipse-et, és bár ezek nem saját gondolataim, de teljesen olyan, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna, mint aki azt a Sagát, és ha nem is éri el, hogy fanatikus kedvelője legyél a négyrészes szépségnek, ha nem olvasod el, akár megfosztod magad egy jó élménytől, attól, hogy kicsit más szemmel láss, vagy kitágítsd a látókörödet. Tulajdonképpen elgondolkodtatott engem, hogy is voltam ennyire tudatlan, ostoba, hogy eddig valahányszor néztem a filmet – az Eclipse könyvet sose olvastam ki, bocsánat, nekem túl uncsi volt, de talán majd később –, alig vártam, hogy nyírják már ki az újszülötteket, nem törődtem vele, hogy voltaképpen szerencsétlen bábok, akiknek egy bosszúszomjas, manipulatív picsa elcseszte az életét, mi több, el se tudtam képzelni, milyen lehetett nekik, bár talán nem is érdekelt, nem tudtam velük szimpatizálni talán Riley-n és Breen kívül, de ez a kis novella egyenesen szurkolóbajnokot csinált belőlem, hogy bárcsak ne az lenne a végkifejlet, ami, ez pedig, hogy érzéseket, ráadásul ilyen intenzíveket váltott ki belőlem és elgondolkodtatott, mindenképp valami, legalábbis sokkal pozitívabb a szememben, mint bármelyik Twilight rész.

Szó mi szó, én nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet; az alig 150 oldalával nem hiszem, hogy megmérgezne bárkit, ha pedig mégsem a te stílusod, akármikor abba lehet hagyni, mondjuk én elég nehezen tudtam letenni – persze nem vagyunk totálisan egyformák –, de ha pénzt nem is akarsz áldozni rá, egy könyvtári kölcsönzéssel, főleg, hogy szinte árván szomorkodnak már ezek a régiségek a polcon, igazán nem veszítesz semmit.

A zárómondat pedig számomra egekbe szárnyalóan zseniális, nem tudom, csak úgy did things to me, ezt nem tudom magyarul mondani, elnézést.

Szóval, ha osztályoznék, én mindenképpen 7/7 pontot adnék, mert egyedül azt nehezményeztem, hogy tudom, mi az elkerülhetetlen vég, pedig annyira szerettem volna, ha nem az történik, és talán gondolatban be is ugrottam a történetbe és megmentettem Breet, Diegót, de talán még a legeslegelején ütöttem volna ki Victoriát, hogy ne barmoljon bele ennek a huszonvalahány tinédzsernek az életébe.

Olvass tovább