Csillagközi Robinson Crusoe MacGyverrel megspékelve

Napjaink egyik leghíresebb sci-fi regénye az Andy Weir tollából íródott The Martian, avagy hazai közönség számára A marsi. A könyv világszerte sikert aratott az utóbbi években (2011-ben jelent meg, holott én teljesen azt hittem, hogy ez valami tuti friss dolog), ezerszám imádják, mint a hosszú hétvégét, ez a felkapottság pedig hogyisne lett volna elég a megfilmesítéshez - erről azonban kicsit később.

S hogy mi lehet a siker titka? Egyszerű: ez a könyv ugyanis zseniális, mindjárt el is mondom, miért.

A sztori

Mark Watney botanikus és gépészmérnök, a NASA űrhajósa, aki az Ares 3 program keretében egy, marsi időszámítás szerint 31 napos küldetésen vesz részt öt másik társával együtt. Minden zökkenőmentesen halad egészen a hatodik szoláris napig, amikor is nem várt homokvihar támad a bázisukra. Félve az esetleges katasztrófától, a csapat vezetője, Lewis parancsnok az evakuálás mellett dönt, ám az űrhajóhoz vezető út során Watney-t elsodorja egy letört antenna darab, s mivel a csapat többi tagja halottnak hiszi, nélküle menekülnek el a bolygóról. Watney azonban csodával határos módon túléli a balesetet, ezután folytonosan meg kell küzdenie a marsi viszonyokkal, illetve saját baklövéseivel, aminek következtében majdnem mindig élet-halál helyzetbe kerül.

Mennyire elcsépelt az elcsépelt?

Tömérdek sci-fi boncolgatta már az űr sivárságát, és csupán a Marsról is rengeteg film készült (A Mars mentőakció, A vörös bolygó), ezért az első gondolatom nagy szkeptikusan az volt: 

"Kell egyáltalán nekünk egy újabb ebből a témából? Tudnak valóban valami újat mutatni?" 

Nem hittem volna, de a válasz egy egyöntetű IGEN!

Azt mondanám, a könyv sikere Watney karakterében rejlik. A humora valami eszméletlen, hála neki, napi szinten hülyének nézhettek a buszon, amikor magamban röhögtem olvasás közben, de akinek egyetlen arcizma se rándul az egymás hegyén-hátán előforduló aranyköpésektől, annak vagy a humorérzéke vagy az agya halott, vagy nagy valószínűséggel mindkettő. 

Szerettem volna kiemelni mondatokat, de egy idő után - kb 1-2 oldal - rájöttem, hogy komplett fejezetnyi szövegeket ki tudtam volna gyűjteni, és őszintén szólva az elejétől a végéig imádtam minden betűjét, olyan maradandó élményt okozott nekem maga az olvasás, hogy ilyet régen éltem át, ezért úgy ítélem, nem lehetek teljesen elfogult, hiszen átlagos könyvek ritkán szórakoztatnak ennyire, én pedig olvastam már egyet s mást.

Az alapötletben voltaképpen nincsen semmi új, tulajdonképpen sok-sok más helyeken megtalálható eseményekből épül fel. Emberünk ezúttal nem hajótörést szenvedett, hanem egy véletlen folytán hátrahagyták, a lakatlan szigetből pedig egy emberi életet fenntartani képtelen, szép piros és homokos bolygó lett. Ami mégis egyedivé teszi, az Mark stílusa, illetve ahogy a könyvet felépítette a szerző: a történéseket a marsi bejegyzései és a mindent tudó kívülállóként leírt elbeszélések mesteri módon összevegyített elegyéből tudjuk meg, ez pedig egyáltalán nem zavart, mindkettőt élveztem, noha kétségtelen, hogy Watney elszólásai viszik a prímet.

Na de azért...

Ami kicsit az idegeimre ment, hogy amikor Marknak végre valami sikerült és kecsegtetőnek tűnt, hogy valóban hazajut a Földre, akkor tuti mindig elromlott valami. A Trónok harca után teljesen levedlettem magamról azt a téveszmét, miszerint a főhősnek soha nem lehet semmi súlyos baja, mindig életben marad és győz, blabla, ott ugyanis az alkotó George R. R. Martin egy interjúban ki is fejtette, regényével az volt a célja, hogy az olvasók féltsék a kedvenc karaktereiket, és ne bújjanak amögé, hogy úgysem lesz semmi komolyabb bajuk, hiszen főszereplők.

Watney-nek mindig beütött valami gikszer, ami egyenesen szorongóvá tett; szabályosan rettegve anticipáltam, ugyan mi lesz majd a következő agyrém. Nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire volt jó vagy nem, hiszen a hangsúly azon volt, hogy Watney mindig feltalálta magát, és folyvást felülkerekedett a nehézségeken, az ebben lévő üzenet pedig igencsak sokat jelentett számomra. Sose add fel, csak küzdj tovább.

Ugyanakkor kicsit feleslegesnek érzem a rengeteg gikszert és mennykőt, ami rendre beütött, hiszen a végkifejlet ugyanaz maradt, és kicsit túlspilázottnak érzem, amin Marknak keresztül kellett mennie. Ezt nem mondanám súlyos negatívumnak, csak elgondolkodtatott, hogy mi értelme a happy endnek, ha minden csak cukormázas, és nem történik semmi halálos, illetve mi értelme az apró katasztrófáknak, ha a végén úgyis megúszik mindent a főhős? Olyannak tűntek Watney megpróbáltatásai, mint az utolsó tanítási vagy munkanap karácsony előtt.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, az is az angol miatt, hogy telis-tele van a sztori matekkal, biosszal, kémiával és minden más nyalánksággal, amikből még magyarul is totál hülye vagyok, angolul olvasva a könyvet pedig csak azt tudtam felfogni, hogy az oxigén és a szén-dioxid képlete még azután is ugyanaz, hogy évmilliók óta utoljára hallottam a suliban. (Nagyon öregnek érzem magam tényleg, pedig csak 24 vagyok...)

A következő, ami kicsit nehézséget okozott, hogy az egyes NASA cuccokat megjegyezzem, hogy mi micsoda a mozaikszavak alapján. Többről egyelőre nem nyilatkozok, ugyanis még magyarul is el akarom majd olvasni egy kicsivel később, ezért előfordulhat, hogy úgy mégis jobban fogok érteni bizonyos dolgokat.

A szerelmi szálról nem tudom eldönteni, hogy felesleges húzás volt bele, mindenesetre iszonyúan cuki Johanssen és Beck, úgyhogy azt mondanám, kellemes kontraszt volt Watney folytonos haldoklásával szemben. 

Összességében, ez egy rohadt jó könyv, és ezer csók és hála a szerzőnek érte, mert életem egyik legnagyobb olvasási élményét nyújtotta, és a borítókat egyenesen imádom, és a karakterek is nagyon szerethetők, főleg az Ares 3 legénység és Mitch Henderson. Ha osztályoznám... hát szó mi szó, nem tudom, mert bármilyen skálát hoznék össze, nincs az az érték, ami kifejezi, mennyire jó ez a regény, a végtelen meg mégiscsak hülyén nézne ki, vagy ha azt írnám, hogy 7944563971142/10.

Még a filmről...

Ezúttal nem égtem véres felháborodásban, amiért egy újabb könyvet akar elrontani Hollywood, ugyanis most a filmről halottam előbb, és csak azután tudtam meg, hogy ezt is egy bestsellerből gyártják. Nem hazudok, amikor megtudtam, hogy Matt Damon játssza Watney-t, eléggé morci lettem (Na meg egyebek közt csalódott, mert informálatlanság miatt beleéltem magam, hogy biztos a kis kedvencem, Sebastian Stan viszi a főszerepet.), és a trailerek alapján se győzött meg úgy igazán... egészen addig, amíg nem láttam a trailer 2-t. Ez utóbbi ugyanis sokkal jobb, mint az 1. és a nemzetközi, szóval ha a végleges filmváltozat ahhoz hasonló lesz, én szerintem nagyon boldog leszek a végkifejlettel. Az eddig látott videók alapján a Gravity-hez hasonló szorongós hangulatúnak tűnik, viszont remélem, a vizuális effekteket nem fogják túlzásba vinni, azt ugyanis rettenetesen utálom és kizökkent, ha a képről kirí, hogy csak oda van ügyködve olcsó Photoshop munkával, remélem, egész élethűen tudják majd visszaadni a marsi körülményeket és Watney izoláltságát.

Röviden: október 1., gyere már!!

Olvass tovább

Beszélnem kell róla: Az a bizonyos ötven árnyalat

Mikor megtudtam, hogy a nagyérdemű legális pornó könyvsorozatból filmet fognak majd itten csinálni, hát őszintén szólva, nagyon nem értettem, minek is kell. Teljességgel kíváncsi vagyok, hogyan meg milyen formában tárják majd itt a közönség elé a kemény szexjeleneteket, bár gondolom, azért valami finomabb művészi formában, meg olyan fincsibb szögekből filmezve teszik ezt, mert máshogy nem igazán tudom elképzelni ezt megfelelő korhatáros formában, meg úgy most komolyan elég vicces elképzelni emberkéket, akik ott nézik a vetítőteremben. Mármint nekem semmi bajom a témával, azt el kell mondjam, az első részt is bírtam, de olvasni meg látni azért két külön dolog, és filmekben sose csipáztam annyira ezeket a részeket, mert inkább az zavart, hogy mások látják, hogy nézem.

Visszakanyarodva a témához: kijött a trailer, s mint érdeklődő, kíváncsi emberi lélek, na meg valamilyen szinten fan, cukorra éhes hangyaként vetettem rá magam finoman körülnézve, nehogy a szüleim rám nyissanak éjjel kettőkor, hogy mit is nézek. És hát nem csalódtam - a saját véleményemben korántsem tudtam legalábbis.

Nekem ugyanis az a véleményem (már lassan egy éve?), hogy mondjon bárki bármit, a casting borzalmas. Lehet, hogy Ana egy totál átlagos lány, és a Dakota Johnson által hozott karakter még sokadik látásra valahogy bájosnak is mondható - bár a karakter esetlensége helyett inkább éreztem azt, hogy Dakota színészi vénáival a baj, mert úgy érződött, mint akinek fogalma nincsen, mit csináljon, meg hogyan, csak valahogy elszenvedi a jeleneteket, egyszerűen nem tudom látni Anát, csak egy csenevész színésznőcskét, bocsánat.
Mikor megláttam az első karakterképeket, már akkor fogtam a fejem, hogy ide betettek egy nagyrészt ismeretlen cseresznyebogarat, akinek a szülei azért valakik - és most ne gondoljam azt, hogy mi révén is tévedt színészi pályára ez a drágaság -, de mimikája körülbelül semmi, mert a teszem azt, mondjuk tíz képen ugyanazt a bamba pofát vágta, a szája Kristen Stewartosan kitátva, ami már igenis Kristen Stewart névjegy, minek ide egy ropogósabb verzió belőle, elég nekünk egy Kristen Stewart... De hát nem, Hollywood is tele van tehetségtelen emberek sorával, akik valahogy mégis eljutnak a vörös szőnyegre. Valahogy...

Mozibeli Christian Grey-ről inkább nem is mondok semmit, még az általam Pacific Rimben nagyon kedvelt Charlie Hunnam láttán is azt gondoltam, hogy ez érdekes Grey lesz, na de aztán Jamie Dornan vitte a legrosszabb casting pálmát itt az évmilliomodban nekem. Semmi bajom a pasival, nem valami megláttam és megutáltam féle fujjogás ez, mert a Once upon a time-ban nagyon szerettem a karakterét, mondjuk nem is tudtam, hogy ő az a híres Dornan gyerek, de amikor megláttam a trailert, hogy igen, testet kaptak a szereplők, mozognak, és vannak, akkor, mint mondtam, nem csalódtam magamban és a véleményalkotásomban, mert ez az ízelítő sikeresen alátámasztotta az eddig gondolataimat.

Jamie ugyanis egyszerűen nem Christian. Nem tudom, hogy a borosta nélkül fura csak, de van valami az arcában, az egész fejében, az egész emberben, amitől hiába van rajta öltöny, egyszerűen ő nem Christian Grey. Dakotát még nem tudom hova helyezni, olyan "talán" esete - talán-, és nem adok előre teljes nullát a filmnek, mert amúgy is meg fogom nézni, s még azután se szólom le, hogy első ránézésre a trailerben lelőttek minden poént - mondjuk egy ilyen ismert sztorinak amúgy se lehet olyan rejtélyes pöpec trailert gyártani, mint mondjuk egy totál eredeti forgatókönyvnek, de szerintem a Harry Potternek is meg lehet nézni, milyen trailere lett, lehet még az Alkonyatnak is izgatóbb. Vagy nem tudom, erről nem kéne nyilatkoznom, mert azért nem olyan rossz az a pár perc, valamennyire még tetszetős már a hangulata is, mert olyasmi filmet sejtet, amit elképzeltem a sztorinak, de a színészekkel még mindig bajom van, akárhogy is járom körbe meg bármennyire vagyok nyitott elméjű. Beyonce Crazy in Love-ját meg fel se ismertem, amíg ki nem írták, hogy az, szóval ez már adott egy kis extrát az egésznek, s ha a film nem is lesz bombasiker (Azért be fogom ismerni, ha netalán mégis kellemesen csalódnék!), a dal még dönthet rekordokat.

Szóval tessék, fogjátok, vigyétek, utáljátok, szeressétek. Nekem mindenképp muszáj volt beszélnem róla, és ez a véleményem, persze vannak, akik odáig vannak a színészektől is meg vissza, de persze kinek a pap, kinek a papné, és az embereket amúgy se lehet észre téríteni, ha oltárira tévednek... Persze mindenkinek szíve joga a véleményéhez, mások szerint én vagyok a hülye, mert így gondolom, ezzel tisztában vagyok, de akkor se értem, ha valami ennyire nyilvánvalóan nem kóser, mégis elvakultan istenítve van, akkor az olyan embereknek mi van az agya helyén? Persze ez megint olyan téma, amibe nem érdemes belemenni.

A szereplőkhöz visszakanyarodva: az hagyján, hogy nem rendelkeznek hercegi és hercegnői szupermodell vonásokkal, egy folytonosan eltátott ajaktól nem lesz még valaki szexi, és azért, mert olyan jelmezben és olyan kellékek meg díszlet között van két ember, még nem fogják hozni a karaktert olyan szinten, hogy az valóban A Karakter legyen.

Egy szó mint száz, a film nem kellett volna, a színészek borzalmasak - bár Ana frizuráját imádom, muszáj megemlítenem -, a trailer olyan fura, de legyünk őszinték, a legtöbb ember így is úgy is meg fogja nézni, aztán következő Valentin Napon kiderül, mennyire tré a tré, vagy netalán a tré lesz az új kúl?

(Jegyzet: második nézésre már a végén a szívemhez nő, és a bejegyzés végére még imádni fogom én is, ez az agymosás??)

Olvass tovább