Polgárháborúztam

Több hónapos várakozás után végre – VÉGRE!!! – ideért a pillanat, és el tudtam menni a moziba megnézni az új Amerika kapitány filmet. Még mindig nem tértem magamhoz, még mindig a hatása alatt vagyok, beszélnék is róla, de nem is, mert egyelőre még csak az emésztő fázisban vagyok, közben nincs olyan perc, hogy ne akarnám újranézni, és bár nem két fillér egy mozijegy, erősen kísért a gondolat, hogy fizessek egy 3D-s előadásért is, mert az élményért mindenképpen megérni perkálni, akkor is, ha szar a szinkron...

Nem vagyok filmkritikus, nem is tartom magam jó kritikaírónak, mégis muszáj pár szót ejtenem róla, megpróbálom spoilermentesen, vagy különben a bennem lévő fangirl szétpukkan az izgalomtól.

Dióhéjban

Akik jobban elmélyültek a Marvel világában, a kacifántos képregény-univerzumot is beleértve, már Vasember és Amerika kapitány első találkozása óta sejthették, hogy az ellentétes habitusok és szemléletük egyszer pokoli nagyot fog ütközni. Sarkítva erről szól a Polgárháború. A Bosszúállók csapata egy újabb csúnya incidens után megoszlik, mikor is a világot irányító fejesek úgy vélik, ideje gyeplőbe fogni az önkéntesen repkedő szuperhősöket, hogy ne csak a maguk feje után menve üldözzék a rosszfiúkat, hanem igenis szükség van nekik is felügyeletre, akik arról rendelkeznek, hogy mikor vethetők be a szuperhősök és mikor nem.

Míg Vasember az új javaslat mellett van, s úgy véli, igenis szükség van arra, hogy valaki felügyelje és ellenőrizze a Bosszúállókat, Amerika kapitánynak koránt sem tetszik a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek a politikának. Az egyetértés hiánya és a film egyéb cselekményei oda vezetnek, hogy akik eddig egymás oldalán harcoltak az ellenséggel, most egymással kénytelen megküzdeni, ellenfélként, ki-ki a maga igazáért.

A nagyon is hardcore fangirl szemszögéből

Ó, én imádtam ezt a filmet. Akkor is, ha nem egészen az volt, amit vártam – viszont amit kaptam, több volt, mint amit remélhettem –, és akkor is, ha voltak benne hibák meg nem igazán tetsző elemek. Talán nem nagy spoiler, ha azt kiemelem, igazán kiábrándító, amikor egyik Marvel filmben ez játssza Tony Stark apját, másik Marvel filmben pedig az – mondjuk értem, miért, de hát lol a kontinuitás miatt itt-ott –, vagy hogy mit keresnek német rendőrök Bukarestben, bár bizonyára csak én mulasztottam el egy fél képkockát és nem értettem valamit, illetve vagyok túl szőrszálhasogató, hogy fennakadjak ezeken.

Robert Downey Jr. már kicsit sok nekem az utóbbi időben, féltem, hogy majd ő akar pompázni az egész filmben, de hál' Istennek, nem voltak túlerőltetve a jelenetei annyira, és a többi – egyébként rengeteg – karakter is elég jól szerepelt. A film sztárja kétség kívül A tél katonája volt, bár mégis azt kívánom, bárcsak többet láthattam volna belőle és Amerika kapitányból kettejükből, mert bár számos cuki jelenetük volt – igen, erre más szót nem lehet használni, szóval just feel the bromance –, mégis elég pöttömre sikeredett.

Ami igazán nem tudott velem rezonálni – mert bizony vannak ilyenek is –, az Pókember. Nem tudom, hogy ennyire megnehezítem az új színész dolgát, hogy szinte egyáltalán nem akarom a szívembe engedni, de részben annyi Pókember filmet láttam már, hogy teljesen közömbös vagyok egy újabb iránt, és annyira nem is hozott lázba, hogy helyet kapott ebben a nagyszabású moziban. Mert szereplőből aztán volt sok, és volt egy pont, amikor azt hittem, ez már tényleg csak túl sok lesz, mégsem éreztem zsúfoltnak a filmet, sőt mi több: csillagos ötös, akkor is, ha vannak benne nemtetsző dolgok – és most ne spoilerezzek, de sebaj, majd Twitteren és Tumblr-ön kisírom magam a többi rajongóval együtt.

Összességében a Polgárháború egy jó film, és a jó az igencsak gyenge kifejezés itt. Az MCU-ból inkább az Amerika kapitány filmeket szeretem a legjobban, köztük is az abszolút number one A tél katonája, amit se megunni nem tudok, és felülmúlni is lehetetlen...nek bizonyul egyéb Marvel filmeknek a szememben, de a Polgárháború valahogy mégis ott csattog szorosan mögötte, ami igazán nagy szó tőlem.

De hogy a nemtetszésemnek is hangot adjak: a stáblista utáni első kis pluszjelenet eléggé felháborító volt, köztük azzal a bizonyos jelenettel a filmben és a röhejes csókkal egyetemben, de bízva(?) a Marvel fejeseiben, idővel úgyis túl tudok lépni a szívfájdalmakon, és kíváncsian várom, mi lesz majd ebből az Avengers következő részében, mert hogy az is lesz bezony, és már megint számolhatom a napokat, az egyszerre izgalmas és bosszantó, de hát ez van, ez a fangirl lét – filmekre várunk, filmek jönnek, a pénztárcánk meg szépen kiürül, de ebben a konkrét esetben egy pengő nem sok, annyit nem sajnáltam kiadni a Polgárháborúért, s amíg marad elrángatnivaló haver vagy ismerős, s amíg végleg ki nem ürül a bankszámlám, én el fogok menni újranézni, mert egyszerűen fenomenális.

Olvass tovább

Tűzpróbás útvesztő

Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Dióhéjban

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...

Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...

A nem teljesen hardcore fangirl szemszögéből

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

Olvass tovább

A szépség és a szörnyeteg

Múlt vasárnap volt szerencsém a tévében elcsípni egy német filmadaptációját a híres történetnek, ami meglepően tetszett, ezért muszáj volt szót ejtenem róla virtuálisan is, ez a Die Schöne und das Biest című, 2012-es német tévéfilm.

Dióhéjban

Hugo gazda anyagi problémákkal küzd. Hogy meg tudja adni a tartozását, elmegy eladni halott felesége becses nyakláncát, ám hazafelé eltéved az erdőben, s egy azelőtt sosem látott, elhagyatott kastélyba kerül, ahol legnagyobb meglepetésére senkivel nem találkozik személyesen, viszont szívélyesen hellyel kínálják egy istállóban az éjszakára.

Másnap reggel éppen hazafelé indulna, amikor is letép egy rózsát a helyi rózsabokorból, majd ekkor szörnyűséges dolog történik: megjelenik a rezidencia ura, förtelmes, félig ember, félig állat kinézetű rém, aki egyáltalán nem örül, amiért a betolakodó le merészelte tépni az egy szál rózsát az ő kertjéből. Életet követel az ellopott életért, s azt az utasítást adja Hugónak, hogy az első teremtményt, akivel a hazaútján találkozik, vigye el neki a letépett virágért cserébe. Hugo legnagyobb bánatára ez a lény sajnos a saját lánya lesz, Elsa, aki apja menekülési szándéka ellenére bátran fog egy kisebb bokor rózsát a saját kertjükből, majd elindul a kastélyba, hogy bocsánatot kérjen az apja nevében. Az akció nem a vártnak alakul, Elsa ugyanis nem térhet már haza, hanem kénytelen fogolyként élni tovább az ismeretlen szörnnyel a kastélyban, aki minden áldott nap feleségül akarja kérni...

A valamennyire hardcore fangirl szemszögéből

A Szépség és a Szörnyeteg történetét úgy gondolom, nem kell bemutatni, hiszen az alapfelállás ugyanaz: van egy rémséges kinézetű férfi, aki ilyen-olyan indokkal tett szert ijesztő külsejére, és van a szépséges nő, aki a csúf külső ellenére beleszeret a torz kinézetű férfiba, majd önzetlen, tiszta szerelmével megtöri az átkot, amitől a férfi is visszanyeri macsó eredeti alakját, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szeretem ezt a mesét, mert olyan, ma talán már alig létező dolgokat állít előtérbe, hogy a külső nem minden, és igenis a belső értékek a fontosak, és bár láttam már pár feldolgozást, azt hiszem, mégis ez a német adaptáció az egyik kedvencem. Mármint Hollywood ide, vagy oda, ilyen jólkinéző Szörnyeteget szerintem még a legszuperebb sminkes vagy számítógép se tudna alkotni a tengerentúlon.

Talán picit elfogult vagyok, vagy régimódi, de manapság annyi a számítógépes tuning a filmekben, hogy hiába rí ki a vászonról, és hiába vesszük észre, mennyire fals a látvány, mégis fizetünk érte, pedig ha tudnánk, mennyi – ismeretlen – gyöngyszem van a filmiparban, ahol inkább a sminkesek varázsolják elő puszta kézzel a látványt, nem csak a számítógépre hagynak mindent. (Lásd még a Bíborhegy, vagyis Crimson Peak című, nem is olyan régi mozit, ahol szintén rengeteg jelmezt varázsoltak elő, és a sminkesek is a lehető legtöbb dolgot puszta kézzel idézték elő, nem csak a színészek képzelték oda, és úgy biggyesztették oda virtuálisan utólag... Ha kíváncsi vagy a részletekre, melegen ajánlom David Marti maszkmester Instagramját, ahol rengeteg érdekes képet és háttérinfót közöl a filmekről, amiknek a készítésében részt vett.)

Nem tudom elégszer dicsérni, nekem nagyon bejött a Szörnyeteg, csillagos ötös annak is, aki kitalálta, meg annak is, aki meg tudta ezt ilyen szépen és élethűen valósítani, mert bár biztos vagyok benne, valamennyi tuning itt is lehetett utólag, hiszen mindenhol van, azért ennyire élethű és természetes maszkírozást régen láttam.

A fekete leves igazán ott ért a filmben, amikor is a Szörnyeteg visszaváltozott herceggé: meg kell mondjam, ilyen ronda herceget én még régen láttam, mondjuk tudom, ízlések és pofonok, de akkora egy turn off volt, amikor megláttam a selyemképű, bájgúnár ficsúr Arbo herceget emberként, hogy az összes lelkesedésem lelohadt...

A kép talán előnyösebb picit, filmen nagyon fura egy hercegnek mutatott...

Végeredményben

Aki kedveli az eredeti Disney mesét, vagy a történetet alapjáraton, annak mindenképp tudom ajánlani ezt a feldolgozást, mert kellemes kikapcsolódás, ha olyan hű, de nagy élményt nem is nyújt, bár véleményem szerint ilyen agyonrágott történetet új köntösbe bújtatni elég nehéz, talán lehetetlen is. Természetesen a felállás itt (is) picit más, és először szkeptikusan figyeltem, mit is alkottak ide a németek, mégis a Szörny teljesen levett a lábamról, ahogy meg lett csinálva, a történet pedig bár elég sablonos volt, mégis élveztem ezt a cirka másfél órát, így ha a kedvenc filmjeim közé nem is lépett elő, szívesen újranézném majd, ha megint leadja valamelyik csatorna.

Végezetül pedig: 

...ez a tapi és póz azért most csak nekem meredek??! 

Olvass tovább

Az ébredő utálat, avagy minden, amiért nem szívelem a legújabb Star Wars epizódot

Mióta a film debütált tavaly decemberben, megannyi kritikát és élménybeszámolót lehetett látni róla, így voltaképpen nem fogok újat mondani most ebben a bejegyzésben. Hogy miért írom meg mégis? Nem tudom, először nagyon dúlt bennem az érzelem, hogy miután láttam a kis művet, azonnal ki kell írnom magamból a csalódottságot és a felháborodást, de aztán nem akartam nagyon belemerülni sem, vagy spoilerezni, mostanra viszont már mindenki láthatta a filmet, aki akarta, aki meg nem, az ne olvasson kritikát addig.

Az ébredő Erő és az egyre elhaló Star Wars imádatom pontokba szedve

• Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy perpatvar le lett rendezve a történelemben, akkor már egyből minden szép és jó fog maradni az elkövetkezendő évtizedekben, viszont akármilyen nyitott is szerettem volna lenni a folytatásra, igencsak nemtetszést váltott ki belőlem az a jövő, amit a Jedi tökéletes befejezése után lefestett.
  
• Luke egyből eltűnik, amint egy kis probléma merül fel – mármint értem én, hogy szégyenkezik és száműzetésbe vonul, de azzal sem segített különösebben, hogy félreállt, ahelyett, hogy megállította volna Kylo Rent, amikor még lehetett. Na már meg mi ez a Yoda-szindróma, a Jedik nem azért vannak elvégre, hogy fenntartják a békét és a rendet, erre mindkét nagy Jedi mester azonnal lelécel, amint gikszer adódik – nagyon szép, mondhatom.
  
• És ha már Kylo Rennél tartunk: STOP STOP STOP, ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Most oké, hogy normális szülőknek lehet sorozatgyilkos gyereke, de onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy kinek a kije az a semmirekellő, csigaképű idegbeteg, az egész gusztusom elment a filmtől, mert csak NE MÁÁÁÁR.
  
• Ami Han Solóval történt, arról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, sőt, elfelejtsük, és szívem szerint az egész folytatást is el akarom felejteni, hogy van, mert egyszerűen arcon köpése egy ikonikus karakternek. Mert ha már ki akarták írni a filmből – Ford kora miatt érthető is –, megtehették volna máshogy is, ami sokkal méltóbb hozzá, nem ez.
  
• Az a bizonyos jelenet Han és Kylo Ren között. Egy az egyben rossz, nem is akarok több szót pazarolni rá.
  
  
  
  
  
• Mindenki odavan a fénykardokért. Mindenki kipróbálná a fénykardokat, ha alkalma lehetne rá. Na de hogy Finn első kézbevételre profi szinten kaszabolgat vele, az már igencsak röhejes és hiteltelen. Mert most én is odavagyok a szamurájkardokért, és ki is akarnám próbálni, de hogy egyből levágnám vele a saját karom, az is biztos. Finn meg? Aha, aha, persze, persze...
  
• Mindazonáltal Finn karakterével se vagyok igazán kibékülve, olyan semmis volt nekem, nem tudtam azonosulni vele, mert bár igaz, hogy angolul láttam a filmet és csak egyszer, és nem is értettem, hogy mi volt a foglalkozása azelőtt, de akkor is minek küldenek egy képzetlen senkit bevetésre, vagy egyáltalán hogy jött össze ez az egész plot line vele, én nem tudom megérteni.
  
• Leia – megértem, hogy anya, és szereti a fiát, akkor is, ha az egy nyomoronc, de hogy küldheti el élete szerelmét a biztos halálba egy rossz útra tévedt lelenc miatt, na azt végképp nem tudom megérteni, mert még a hülye is sejthette, hogy abból jó nem lesz. Mármint értem az anyai ösztönöket, de ha nekem a fiam rossz útra térne és ki is nyírná az apját, biztos nem kötném az ebet a karóhoz, hogy ugyan már, van még benne jóság, hanem én magam fojtanám meg két kézzel... Vagy akkor miért nem Leiácska maga ment el a fiúcskáért? Talán nem is atyai oldalról van itt rossz parenting, hanem Leia mama volt a ludas?
  
• És ha már Leia, valahogy az egész karaktere fura volt nekem, és az oké, hogy Hannal nem éltek happily ever after, mert kapcsolatok jönnek-mennek a való életben is, de az egész életük, ahogy Az ébredő Erő szerint alakult, egy nagy lehányása a filmtörténelem egyik nagy párjának. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak ők ketten az eredeti trilógiában, mert jóformán Han csak rámászott a Birodalom visszavágban, ha azt vesszük, és picit mindig is hiányérzet volt bennem, hogy csak a semmiből lettek ők minden előzmény nélkül, vagy ha nem is arról van szó, de olyan kis instabil volt nekem a kettejük párkapcsolata, de még mindig nem ezt érdemelték volna.
  
• Az egyik legnagyobb csalódásom Captain Phasma volt – jóformán semmi szerepe nem volt, mint Finn full nevét elhadarni kétszer-háromszor. Borzalmas pocsékolása volt egy jó karakternek, és megint ott tartunk, hogy van egy badass női rohamosztagos, és volt kb. három perc screentime neki, semmitmondó szerepben.

* ** *

Azt hiszem, itt befejezem, mielőtt nagyon beindulnék... A lista még mehetne tovább, ebben biztos vagyok, mert több dolog váltott ki belőlem savanyúságot, és egész keserűen néztem a filmet, úgy, hogy majdnem le is kapcsoltam a felénél, de jelenleg semmi más nem jut eszembe – viszont sajgó sebeket jobb nem is feltépni. Egyszer még biztos újranézem a filmet, mert a szüleim, akik huszonévek óta nagy SW-fanok, nem látták még, és velük meg akarom nézni, mert kíváncsi vagyok a reakciójukra, és az is előfordulhat, hogy idővel jobban a szívembe zárom ezt a részt, de hogy azt a tipikus SW-fílinget soha nem fogja nyújtani számomra, amit az eredeti trilógia, az hótziher, BB-8, Poe Dameron és Rey ide, vagy oda.

Olvass tovább

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.

A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.

Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

Olvass tovább

Filmek, amiket nagyon nem várok

Mindannyiunk számára léteznek azok az örök klasszikusok, amik – legyenek bár két hónapos, vagy két évtizeddel ezelőtti filmek –, mégis a kedvenceink, sosem unjuk meg őket, és bármikor meg tudjuk nézni őket anélkül, hogy akár picikét is csömört kapnánk. Nos, számomra ilyen az a két film is, aminek idén 2016-ban tervezik bemutatni a folytatását, ámbár én cseppet sem tudok ennek örülni.

Azaz következzenek azok a folytatások, amiket egyáltalán nem várok, sőt, előre rettegek, és nem is értem, minek kellett bolygatni a múltat, és felöklendezni, majd újrakihányni egy rég megemésztett, finom menüt.

1. A Függetlenség Napja 2. – Feltámadás

Húsz évvel az első rész után játszódik és kerül mozikba a folytatás. A történet eléggé sablonos: a '98-as események után kísérleteztek az idegen technológiákkal, és egy új védelmi rendszert alakítottak ki a Földön. Mindeközben a legyőzött idegenek is megnyalogatták a sebeiket, és visszatértek revansot venni – mert persze, hogyha Jani elkezdi zaklatni és megüti Petit, de Peti kiüti Janit, akkor Janinak még bosszút kell állni... 

A régi szereplőgárda közül Jeff Goldblum és Bill Pullman is visszatér, egyedül Will Smith nem lesz látható a moziban, hogy miért, azt nem tudom, viszont tudomásom szerint a karaktere azért nem szerepel a történetben, mert korábban életét vesztette, amikor is az új technológiával kialakított kütyüket tesztelték – legalábbis ezt hallottam. Hogy ebből majd mi lesz a valóság, azt majd idén nyáron megtudjuk, bár ne legyek Liam Hemsworth bamba képe ellen, hogy kifejezetten miatta nem kérek az egész sztoriból – úgyis tudom, hogy előbb-utóbb beadom a derekam, és megnézem, hiszen a kíváncsiság nagy úr, hiába nem bírom a srác képét, és kifejezetten nem csipázom, hogy helyet kapott a filmben.

2. Bridget Jones's Baby

Egyes írók vagy nem tudják elengedni a bestsellerré fabrikált alkotásaikat és népszerűvé lett karaktereiket, és addig akarják facsarni őket, amíg csúnyán be nem buknak velük, vagy tényleg nem tudom, minek kell idén mindennek folytatást csinálni.

A történet szerint Bridget és Mark Darcy útjai elváltak. Megint – immár harmadik alkalommal van zűr a Paradicsomban. Bridget azonban terhes lesz, de nem tudja, hogy mégis Marktól van-e a baba, vagy az újdonsült pasikájától, akit Patrick Dempsey alakít.
Ismét egy gagyi sztori, ami ezúttal a kedvenc együgyű karakterünkkel sem olyan bájos, inkább unalmas; ismét egy pasidilemma, bár Hugh Grant nem tudom, harmadszor is olyan vicces lett-e volna, vagy jó is, hogy nincs szerepe – hogy ő nem vállalta, vagy az írók akartak valamicskét újítani, azt nem tudom, de megint csak fáj a szívem, hogy minek kell nyomi folytatásokra pazarolni az energiát és a pénzt...

* ** *

Mára ennyit a fujjogásból, noha az is igaz, hogy nem tetszhet mindig minden mindenkinek. Ezeket a folytatásokat nem hogy nem vártam, de még csak örülni se tudok nekik a cselekmény olvasása után, mindkettő elcsépeltnek és feleslegesnek tűnik, bár ki tudja, talán mégis csak lesz valami új a többszörösen lerágott csontokon, és a végén ugyanolyan jól fogok szórakozni, mint az előzményeken anno.

Olvass tovább

Filmek, amiket nagyon várok

Nagy mozirajongóként szinte másból sem áll az életem, mint egyik filmpremierre várni a másik után, röviden nehéz a fangirl lét. A nagy várakozás közepette úgy döntöttem, csokorba szedem azokat a látnivalókat, amikért a legjobban izgulok idén.

1. Captain Ameica – Civil War

Amikor még csak éppen hogy eligazodtam a Marvel filmek között, nem igazán volt Amerika kapitány a kedvencem, azonban a két saját filmje, és egy kis Robert Downey Jr. túladagolás után rájöttem, ki is az igazi kedvencem a Bosszúállók közül. Szeretem RDJ-t, nem arról van szó, viszont nekem már kicsit sok volt belőle, ahogy Tony Starkból is, így nem is vitás, hogy én mindenképpen Steve Rogers oldalán állok, bárhogyan is alakuljanak a Polgárháború eseményei.

2. Allegiant

A beavatott-láz nevezetű hajóra is későn érkeztem, eleinte nagyon nem is érdekelt egy újabb YA regény- és filmsorozat, ám valahogy mégis elkapott a kíváncsiság, mióta pedig megnéztem az első két filmadaptációt, teljesen beszippantott a Divergent világa – noha akkor is azt mondom, hogy A beavatott még mindig a legjobb az eddig látott részek közül, alig várom, hogy lássam, ezúttal mi történik Trisékkel.

3. Suicide Squad

Inkább a Marvel világát érzem magamhoz közelállóbbnak, mint a DC-t, noha Superman gyerekkori kedvencem volt, most mégis rettentően rákattantam Az öngyilkos osztagra – lényegében olyasminek tűnik, mint valami anti-bosszúállók gonosztevőkből, és éppen ezért annyira izgalmas, Harley Quinn pedig első látásra szerelmem lett, ahogy Jared Leto Jokerére is elképesztően kíváncsi vagyok, mert hogy valami nagy zseniálisan fogja hozni a pszichopata karaktert, az is tuti biztos.

* ** *

Biztos kifelejtettem valamit, hiszen számtalan film szokott a listámon összegyűlni a néznivalók között, mint újak, s régiek, de ez a három az, ami a leginkább izgatja a fantáziám – leszámítva a Deadpoolt, amit már volt szerencsém látni idén.

Olvass tovább

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...

Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 

Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...

Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.

De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 

Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

Olvass tovább

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 

Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.

Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

Olvass tovább

A burok

Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer másik regényéből is filmet adaptálnak, akkor szépen fujjogtam egyet, ahogy azt a génjeinkbe rögzült Meyer- és Alkonyat-utálatnak megfelelően illik. Aztán egy 2013-as délután megnéztem a művet, és igencsak váratlanul ért, mennyire bejött, így mondjon bárki bármit, az eredeti nevén The Host igenis egy jó film, még a majd alább kifejtendő sok-sok gagyisága ellenére is.

Dióhéjban

A Föld többé már nem az, aminek ismertük. Idegen lények vették a hatalmat a bolygón, akik az embereket egyfajta járműnek használják: miután a tarkón át bekerülnek az emberi testbe, teljesen az irányításuk alá vonják azt, így a saját Paradicsomukat kialakítva élnek tovább a bolygón – minden nyugis és békés, minden szép és jó... Vagy mégsem?

A lázadók száma egyre fogy, hiszen az ún. Hajtók feladata, hogy befogják a bujkálókat, akik harcolnak az ellen, hogy saját tudatukat elveszítve csak egy gazdatestként éljenek tovább. A történet Melanie Stryder körül forog, akit elkapnak a Hajtók, majd bele is ültetik a Vándor nevű idegent, azonban Melanie nem adja egykönnyen magát, nem hajlandó feladni a testét, így örökösen küzd az őt megszálló földönkívüli lénnyel, és mindent megtesz azért, hogy ígéretét betartva visszatérhessen hátrahagyott kisöccséhez és a szerelméhez, akik egy csapat ellenállóval élnek egy kialudt vulkán gyomrában.

A (nem annyira) hardcore fangirl szemszögéből

Két dolog miatt néztem meg a filmet: egyrészt kíváncsi voltam, mit tudott alkotni Meyer, mert nekem csak olyan egyszériás írónak tűnt, és teljesen meglepett, hogy az Alkonyaton kívül van más könyve, másrészt szeretem a sci-fit, és tetszett az alapötlet, így már ebből kiindulva is megnézendőnek számított. Ami azt illeti, a trailer alapján megkapónak és szépnek tűnt a film, viszont volt egy sejtésem, hogy majd gagyi lesz, ami részben be is igazolódott, ám – legnagyobb meglepetésemre – komolyan odavoltam a filmadaptációért, akkor is, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés és bődületes baromság tarkítja azt – hogy ezekre választ ad-e a könyv, azt nem tudom, mert nem olvastam, és egyelőre nem is nagyon akarom.

Problémás:

1. Nekem oltárira tetszik az alapsztori, és egész jó a történet világa, jól ki van találva, a karakterek többségét is bírom, viszont: csak nekem érthetetlen az, hogy az első moszatka idegen vacak hogyan fénylett bele először akárkibe? Mert oké, hogy a történet szerint már átvették az uralmat, de mikor, miért és hogyan, kivel és mivel? Mi a közigazgatás, milyen nyelvet beszélnek az idegenek? Van egy univerzális űrnyelvük is a menő kütyüik mellé, vagy hogyan terjedtek el a földkerekségen – ami egyébként miért földkerekség, hát nem gömb ez a vacak sárkupac?
   
   
   

   

   Ez egyébként szerintem a legmenőbb jelenet az egész filmben,
   rettentő jól néz ki, szóval csillagos ötös, ahogy megcsinálták.

   
   
2. Az oké, hogy csodálatos utópiában élnek – a piszmogó lázadóktól eltekintve –, de arra senki nem gondolt, hogy milyen durva, ha most abban a kisbabában is benne van egy kis csillámpóni, amit babakocsiban tol az egyik idegen pár, vagy meghagyták a kisbabákat emberi kisháziállatkáknak? Mert most lehet én vagyok túlérzékeny, de ez engem nagyon kiakasztott, amikor láttam... És csak váááááá....!!!!
   
3. Na meg most akkor halhatatlan a test? Mert nem akarok belekötni mindenbe, de attól még, hogy egy pár parazita irányítja az emberiséget, és mindenki kedves, na meg minden nyáltenger, szerintem ugyanolyan halandó és sérülékeny taknyos emberek maradunk, ha van ragyogó csápos cucc a fejünkben, ha nincs. Bár amilyen komoly gyógyító eszközeik vannak az idegeneknek, azt hiszem, ez egy hülye kérdés volt.
   
4. Komolyan fájt volna Meyernek megírni egy jó könyvet? Mármint a sztori szerintem király, a hangulat is nagyon király, de egy: minek kellett bele szerelmi háromszög-négyszög; kettő: miért kell minden problémát smárolással megoldani? Na meg aztán van egy pár nagyon LOL párbeszéd a filmben, mondjuk nem tudom, hogy azt a forgatókönyvíró álmodta csak, vagy a könyvből lett átemelve kerek perec, de az a monológ Jaredtől, Melanie szerelmétől, amit akkor levág, mielőtt először szeretkeznének, mint a világ utolsó megmaradt nője és férfija, na attól mindig röhögnöm kell, és cseppet sem romantikus...

Összességében A burok egy jó film. Nézhető, akár többször is nézhető, és azt mondom, az egyik kedvencem, bár az esetenként felbukkanó hülyeség szerintem sokszori nézésre már elviselhetetlenül idegesítő lenne, úgyhogy azt hiszem, megmaradok annál, hogy évente egy-egy alkalommal megnézve még a kedvenc kategóriában marad, és nem akarom fejbe verni magam komolyabban az ügyeletes baromságoktól.

Olvass tovább

Plusz egy

Február 29-e mindig valahogy olyan egzotikus volt számomra, hiszen plusz egy nap az évben, milyen különc és menő ez négyévente, emellett olyan varázslatosan is hangzott, egyszerűen szerettem. Mindig különös nap ez számomra, ma azonban eléggé kellemetlenül töltöttem – a fogorvosnál. Részletezni nem akarom, lényeg, hogy túléltem, bár egy foggal kevesebbem van, és nem telt úgy a napom, mint szerettem volna, ám azért szeretnék említést tenni pár szökőnappal kapcsolatos nagykedvencről.

1. Leap Year – Szökőhév (2010)

Mondanom sem kell, nagyon imádom ezt a filmet, mely egy kelta hagyomány köré épül, ami szerint négyévente szökőnapon a nő kérheti meg a férfi kezét. Nora Roberts regényei után nagy ír-rajongó vagyok, így PS I Love You-tól kezdve még a leggagyibb hülyeségen át mindent képest vagyok megnézni és elolvasni, ami Írországhoz köthető.

Anna, akit az imádnivaló Amy Adams alakít, hiába várja, hogy barátja megkérje a kezét, ezért az üzleti útra ment férfi után utazik Dublinba, hogy feltéve végre a bűvös kérdést végre komolyabb mederbe terelje a kapcsolatukat.
A nő nem várt kalandokba keveredik, amik sokszor komikus helyet inkább röhejesek és hihetetlenek, viszont a filmet attól még ugyanúgy képes vagyok végignevetni sokadig nézésre is.

A vége tipikus happy end, ami sokszor túl cukormáz és túl szürreális már a mai világban élve, mégsem forog tőle a gyomrom, így mindenképpen mai napra való szórakozás – igazság szerint nem láttam, hogy bármelyik tévécsatorna a műsorára tűzte volna mára, ami szerintem elég baj, mert jópofa lett volna, bár lehet, csak elkerülte a figyelmem, és ment valahol...

2. Egy szökőnapon született bácsi, John Wheeler 72 év után végre betöltötte a 18. életévét

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen túl cuki, és muszáj volt megosztanom. Eredeti cikk angol nyelven ide kattintva érhető el.

* ** *

Szóval ennyit szöktünk a mai napon, hát Te mivel töltötted ezt a plusz 24 órát?

Olvass tovább

A Deadpoolnál már csak a film poszterei jobbak

A minap sikerült megnéznem végre a mostani slágermozit, a Deadpoolt, és annyira, de annyira imádom a filmet, a színészeket, és az egész marketinget, hogy egyszerűen muszáj volt elhoznom a kedvenc plakátokat, amikkel az elmúlt hónapokban reklámozták a filmet. 

Szóval figyelem, kedves marketingesek, így kell ezt csinálni!

Forrás: tumblr

Mint már egy korábbi posztban elmondtam, a fordítás nem az erősségem, így nem is nagyon tudom, hogy kéne lefordítani a poszterek szövegeit úgy, hogy a humor is megmaradjon, mert őszintén szólva, hiába van itt egy magyar plakát is, nekem az angol mindig jobban passzol és sokkal viccesebb.

Filmbeszámolót nem tudom, fogok-e írni, mert igazából el se hiszem, hogy tényleg létezik ez a film, mert elég sok mondanivalója van, és bár lehet, túlzottan a hatása alá vont az ügyes reklám, és azért nem találtam benne eddig egyetlen hibát vagy rossz pontot... Viszont nem is igazán hiszem, hogy vissza tudnám adni úgy a lényeget, ezért csak annyit mondok nyomás, mindenki nézze meg!

Olvass tovább

Mozisarok: A múmia

Nem mondanám magam profi kritika írónak, és inkább hébe-hóba fordul elő, hogyha valamiről ilyen jellegű bejegyzést írok. Tegnap azonban elcsíptem a tévében A múmiát, és annyira elcsordult tőle a szívem, hogy muszáj nekem pár szót ejteni róla.

Dióhéjban

Egyiptomban járunk. Imhotep főpapot a legsúlyosabb átokkal sújtják, amiért ő és szeretője, Anck-Su-Namun megölték Seti fáraót. A nő, hogy szerelmét mentse és feltartóztassa az őrséget, a fáraó megölése után rögtön öngyilkos lesz, tudván, hogy Imhotep majd feltámasztja a Holtak Könyvének segítségével. Később Imhotep majdnem sikerrel is jár, ám a procedúra befejezése előtt azonban a fáraó testőrei elkapják a főpapot és tanítványait, majd bűneik miatt élve mumifikálják őket. Imhotep elátkozott teteme három évezreden át hever Hamunaptrában, mígnem egy csapat leleményes kincsvadász feltámasztja az ókori főpapot, A múmia pedig addig szedi áldozatait és sújtja a 20. század eleji Egyiptomot a hírhedt és rettegett tíz csapással, amíg vissza nem nyeri emberi alakját és teljes erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodva visszaszerezhesse szerelmét, és megállíthatatlanul uralkodhassanak együtt ketten az idők végezetéig...

A hardcore fangirl szemszögéből

Teljesen ledöbbentett, mikor tegnap utána számoltam, hogy ezt a filmet vagy 15 éve láttam először... Annak idején emlékszem, rongyosra néztem, mégsem tudtam megunni több mint egy évtized után sem – a cselekmény ugyanúgy lenyűgöz, magába szippant és szinte gyerekként izgulok, a poénok ugyanolyan viccesek, a horror-szerű jeleneteken ugyanúgy megrettenek; teszem hozzá, a mai napig kiráz a hideg azoktól a részektől, amikor a szkarabeuszok bekebeleznek egy-egy szerencsétlent.

Nem vagyok igazán a horror híve, legyen az lightos ijesztgetős vagy művéresen cafrangos, egyszerűen nem az én idegzetemnek találták ki, ezt a filmet azonban bármikor meg tudom nézni. A humor tökéletesen egyensúlyozza a félelmetesebb jeleneteket, mégsem csinál komplett bohócot magából a film ezáltal. Úgy vélem, ehhez a sikeresen eltalált vegyes-vágotthoz nagyban hozzájárulnak a színészek: ahogy édesanyámmal szoktuk megvitatni, Rachel Weisz a lelke a filmnek, és ha nem ő keltette volna életre a karaktert, nem is lehetett volna ennyire magával ragadó személyiség ebben a moziban. (Személyes jegyzet: teljesen fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy a harmadik részben nem ő fogja eljátszani Evelynt, úgyhogy gyerekes tiltakozással a mai napig nem voltam hajlandó a szemeimet sérteni a 2008-ban mozikba került folytatással, bár így, lassan 8 évvel később, lehet beadom a derekam, mert hiába borzalmas a film – legalábbis az én szememben, és speciel leforgatni se kellett volna –, mégis egyre kíváncsibb vagyok, ahogy feléledt bennem a nosztalgia a filmek iránt, ámbár nem hiszem, hogy tényleg meg kéne néznem, mert csak elrontaná a szájízemet úgyis.)

Igazság szerint miközben a reklámokkal teleszabdalt, a még 2000-ből ismert szinkronnal levetített mesterművet néztem, fejben közben már írtam is ezt a bejegyzést, mindazonáltal mostanra teljesen elillant minden jól csengő mondat, amit lepörgettem magamban, és fogalmam sincs, mivel húzhatnám a szót tovább... 

Vannak azok a filmek, amik az életünk része, együtt nőttünk fel velük, és emiatt különös helyet foglalnak el a szívünkben, megunhatatlanok, és örökké szeretni fogjuk őket, akár a legrégebbi barátunkat az oviból. Ez nem jelenti azt, hogy vakok vagyunk a film esetleges hibáira, és bár ezerszer láttam A múmiát, mégis totálisan úgy hallom, hogy az Oded Fehr által életre keltett Ardeth Bay, az Imhotep sírjáért felelős őrzőcsapat vezetője ugyanazt a sort szajkózza jóformán az egész film alatt, mégis mindig mást jelent. Azt hiszem, ha egy filmet ennyiszer láttunk már, minden egyes nézéssel észreveszünk egy-egy bakit, ugyanakkor újabb és újabb apróságokat szúrhatunk ki, amitől csak jobban értelmét nyeri az egész történet.

Olvass tovább

Beszélnem kell róla: Az a bizonyos ötven árnyalat

Mikor megtudtam, hogy a nagyérdemű legális pornó könyvsorozatból filmet fognak majd itten csinálni, hát őszintén szólva, nagyon nem értettem, minek is kell. Teljességgel kíváncsi vagyok, hogyan meg milyen formában tárják majd itt a közönség elé a kemény szexjeleneteket, bár gondolom, azért valami finomabb művészi formában, meg olyan fincsibb szögekből filmezve teszik ezt, mert máshogy nem igazán tudom elképzelni ezt megfelelő korhatáros formában, meg úgy most komolyan elég vicces elképzelni emberkéket, akik ott nézik a vetítőteremben. Mármint nekem semmi bajom a témával, azt el kell mondjam, az első részt is bírtam, de olvasni meg látni azért két külön dolog, és filmekben sose csipáztam annyira ezeket a részeket, mert inkább az zavart, hogy mások látják, hogy nézem.

Visszakanyarodva a témához: kijött a trailer, s mint érdeklődő, kíváncsi emberi lélek, na meg valamilyen szinten fan, cukorra éhes hangyaként vetettem rá magam finoman körülnézve, nehogy a szüleim rám nyissanak éjjel kettőkor, hogy mit is nézek. És hát nem csalódtam - a saját véleményemben korántsem tudtam legalábbis.

Nekem ugyanis az a véleményem (már lassan egy éve?), hogy mondjon bárki bármit, a casting borzalmas. Lehet, hogy Ana egy totál átlagos lány, és a Dakota Johnson által hozott karakter még sokadik látásra valahogy bájosnak is mondható - bár a karakter esetlensége helyett inkább éreztem azt, hogy Dakota színészi vénáival a baj, mert úgy érződött, mint akinek fogalma nincsen, mit csináljon, meg hogyan, csak valahogy elszenvedi a jeleneteket, egyszerűen nem tudom látni Anát, csak egy csenevész színésznőcskét, bocsánat.
Mikor megláttam az első karakterképeket, már akkor fogtam a fejem, hogy ide betettek egy nagyrészt ismeretlen cseresznyebogarat, akinek a szülei azért valakik - és most ne gondoljam azt, hogy mi révén is tévedt színészi pályára ez a drágaság -, de mimikája körülbelül semmi, mert a teszem azt, mondjuk tíz képen ugyanazt a bamba pofát vágta, a szája Kristen Stewartosan kitátva, ami már igenis Kristen Stewart névjegy, minek ide egy ropogósabb verzió belőle, elég nekünk egy Kristen Stewart... De hát nem, Hollywood is tele van tehetségtelen emberek sorával, akik valahogy mégis eljutnak a vörös szőnyegre. Valahogy...

Mozibeli Christian Grey-ről inkább nem is mondok semmit, még az általam Pacific Rimben nagyon kedvelt Charlie Hunnam láttán is azt gondoltam, hogy ez érdekes Grey lesz, na de aztán Jamie Dornan vitte a legrosszabb casting pálmát itt az évmilliomodban nekem. Semmi bajom a pasival, nem valami megláttam és megutáltam féle fujjogás ez, mert a Once upon a time-ban nagyon szerettem a karakterét, mondjuk nem is tudtam, hogy ő az a híres Dornan gyerek, de amikor megláttam a trailert, hogy igen, testet kaptak a szereplők, mozognak, és vannak, akkor, mint mondtam, nem csalódtam magamban és a véleményalkotásomban, mert ez az ízelítő sikeresen alátámasztotta az eddig gondolataimat.

Jamie ugyanis egyszerűen nem Christian. Nem tudom, hogy a borosta nélkül fura csak, de van valami az arcában, az egész fejében, az egész emberben, amitől hiába van rajta öltöny, egyszerűen ő nem Christian Grey. Dakotát még nem tudom hova helyezni, olyan "talán" esete - talán-, és nem adok előre teljes nullát a filmnek, mert amúgy is meg fogom nézni, s még azután se szólom le, hogy első ránézésre a trailerben lelőttek minden poént - mondjuk egy ilyen ismert sztorinak amúgy se lehet olyan rejtélyes pöpec trailert gyártani, mint mondjuk egy totál eredeti forgatókönyvnek, de szerintem a Harry Potternek is meg lehet nézni, milyen trailere lett, lehet még az Alkonyatnak is izgatóbb. Vagy nem tudom, erről nem kéne nyilatkoznom, mert azért nem olyan rossz az a pár perc, valamennyire még tetszetős már a hangulata is, mert olyasmi filmet sejtet, amit elképzeltem a sztorinak, de a színészekkel még mindig bajom van, akárhogy is járom körbe meg bármennyire vagyok nyitott elméjű. Beyonce Crazy in Love-ját meg fel se ismertem, amíg ki nem írták, hogy az, szóval ez már adott egy kis extrát az egésznek, s ha a film nem is lesz bombasiker (Azért be fogom ismerni, ha netalán mégis kellemesen csalódnék!), a dal még dönthet rekordokat.

Szóval tessék, fogjátok, vigyétek, utáljátok, szeressétek. Nekem mindenképp muszáj volt beszélnem róla, és ez a véleményem, persze vannak, akik odáig vannak a színészektől is meg vissza, de persze kinek a pap, kinek a papné, és az embereket amúgy se lehet észre téríteni, ha oltárira tévednek... Persze mindenkinek szíve joga a véleményéhez, mások szerint én vagyok a hülye, mert így gondolom, ezzel tisztában vagyok, de akkor se értem, ha valami ennyire nyilvánvalóan nem kóser, mégis elvakultan istenítve van, akkor az olyan embereknek mi van az agya helyén? Persze ez megint olyan téma, amibe nem érdemes belemenni.

A szereplőkhöz visszakanyarodva: az hagyján, hogy nem rendelkeznek hercegi és hercegnői szupermodell vonásokkal, egy folytonosan eltátott ajaktól nem lesz még valaki szexi, és azért, mert olyan jelmezben és olyan kellékek meg díszlet között van két ember, még nem fogják hozni a karaktert olyan szinten, hogy az valóban A Karakter legyen.

Egy szó mint száz, a film nem kellett volna, a színészek borzalmasak - bár Ana frizuráját imádom, muszáj megemlítenem -, a trailer olyan fura, de legyünk őszinték, a legtöbb ember így is úgy is meg fogja nézni, aztán következő Valentin Napon kiderül, mennyire tré a tré, vagy netalán a tré lesz az új kúl?

(Jegyzet: második nézésre már a végén a szívemhez nő, és a bejegyzés végére még imádni fogom én is, ez az agymosás??)

Olvass tovább