Visszatérés

Szavak, amik jönnének, de nem tudnak. Gondolatok, amik félúton elhalnak. Tettrekész-tehetetlen ujjak, buzgó vágy; frusztrált kétségbeesés.

Egy ilyen drámai, költő-wannabe bevezető után oldottabb hangulatban: na csókolom! Eltűntem sok... sok, soksoksok... soooook rettentő sok időre, és már kétségbe is vontam, hogy vajon tudok-e még betűkből mondanivalót formálni, vagy végleg befellegzett? Majd meglátjuk.

Mondanivalóm mindig is volt, ha kérték az emberek, ha nem. Annyira akartam hallatni a gondolataimat, ha már a számat nem is tudom, hogy szinte szétfeszített-emésztett a közlésvágy, ami elevenen marcangolt, amikor úgy éreztem, hogy teljesen körbeölelt, maga alá temetett, megfullasztott az írói blokk.

Blokk... Írói blokk – mi az? Hiszen igazán sosem tartottam magam írónak, csak egy írni vágyó álmodozónak. Olyan egyszerű szó az hogy író, de annál nehezebb egy szakma – nem is igazán tudom, hogy tényleg csak nem vagyok méltó erre a titulusra, vagy csak az elképzeléseim és az elvárásaim nagyok?!

Na de ha író nem is, a blokk az csak jön valahonnan. De kérem, ki blokkol és mit? Én saját magamat, vagy az energiavámpír munkatársak, akik heti negyven órában szívják ki belőlem a lelket?

Azt hiszem, panaszkodásnak ennyi burkoltan elég volt, nem lehet mindig másokat hibáztatni mindenért. Pontosabban: sose lenne szabad úgy igazán.

(A jelenlegi munkatársaim viszont téééééényleg elegek lennének minimális adagban, mondjuk olyan évente-egyszer-se-futok-vele-össze-véletlenül-karácsonyi-bevásárlás-folyamán rendszerességgel.)

Szóval akkor a blokk. Fránya egy dolog, amikor van, és nekem olyan régóta, hogy már inkább önszabotázsnak kezdem hívni. Mert mondanivalóm még mindig akad, de kifejezni magam... na az valahogy sehogysem akar menni. Annyira nem, hogy már azt kezdtem hinni, hogy talán nincs is értelme nekem annyira járatnom az ujjaim, s a gondolatok is jobb, ha elfelejtődnek az agyamban. Hallatlanul, meg nem értetten. Némán.

Hiszen ha szavakkal-szóban mindig is elvéreztem, szavakkal-írásban mindig is oda tudtam tenni magam, kifejezni, megérinteni, eljutni valahová – emberekhez, akik hasonlottak, akik igazán érteni tudták. Manapság írásban se tudok kommunikálni, bilinguálisnak csúfolnám magam, ha másnak nem merem, de még annak se vagyok jó: az angol összekeveredik a magyarral, de egyik nyelven se tudom kifejezni magam igazán...

...és ez az ami felőröl tulajdonképpen, nem az a rosszindulatú megjegyzés, ami a cukormázas kolléga szájából repül felém, s eltalál, mert pajzsom nincsen, s a köröttem fortyogó buborék olyan vékony, hogy egy szóra elpattan...

És

Akkor

Nekem

Végem.

* ** *

Rövidre fonva: történtek dolgok. Dolgok, amiket vártam, dolgok, amikre esküdtem, hogy sosem fognak, nem történhetnek. A számba köphettem volna sokszor az álszentségekért, azért a rengeteg vétekért és a sok pálfordulásért. Nehéz a fejlődés, ha az ember lánya makacs és nem tanul sose, és mindig, mindig, mindigmindigmindiiiiiiiiig ugyanúgy cseszi el.

De azért szeretem azt gondolni, mégis fejlődtem, haladtam egy jobb irányba, még ha csupán egy millit, akkor is! F-yeah!!

Nem tudom, fogok-e még írni. Vagyis rossz megfogalmazás – biztosan, hiszen az összesminden közül, ami kicsúszott a kezem közül, az írás valahogy mindig visszatalált hozzám. Igaz, hogy utóbbi időben egyre hosszabb időre zárkózom el, alkotásmentes hosszú, sívár hónapokra, azért mégiscsak jönnek a betűk, ha akadozva is, de formálódnak a szavak, alakulnak a mondatok, bennem pedig itt bugyog a közlési vágy, hallatni akarom a hangomat, úgy is, ha csak a fejedben cseng csupán.

Változni fogok...

...és nyerni.

Olvass tovább

A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Minden nap egy kicsit

Igaz, hogy nehéz a felfogásom, de hogy több mint két évtizede nem vagyok képes megtanulni, hogyha minden nap egy kicsit is tennék valamit (valamiért), nem pedig az utolsó pillanatra várnék, amikor ezerszeresére dagad a tennivaló, és szét kell szakítanom magam, hogy el tudjam végezni, azt én tényleg nem értem meg.

Mert most egyetlen mondatot, egy fél oldalt, vagy egyetlen bejegyzést összehozni egy nap tényleg nem eget rengető feladat, de amikor napokig, majd hetekig, hónapokig, évekig csücsülsz egy-egy ötleten, az már nem csak azt jelenti, hogy magad alatt vágod a fát, hanem rettentő tiszteletlen magára az írásra nézve is – ha magamból kiindulva akarok példát hozni.

Hiszen mire várok? Általános iskola végén kezdtem el írogatni, ha nem akarok felfelé kerekítve túlozni kicsit, az is 10 év, és ezalatt mit értem el? Aha, nagy büdös semmit...

Álmodozom, arról, hogy majd egyszer a polcokon látom a saját könyvem, és igen, becsvágyó vagyok, mégis mit csinálok? Mindig csak álom marad, és sose teszek egy milliméternyi lépést se előre az ügy érdekében. 

Persze még mindig fiatal vagyok, voltaképpen éretlen is ahhoz, hogy író legyek, de ha csak egyetlen picike bekezdést is összehoznék bármelyik írásomnak, már elmondhatnám, hogy igen, ma tettem valamit, nem csak siránkoztam és kifogásokat kerestem, hogy ezért vagy azért nem tudok írni.

Néha kicsit seggbe kell rúgni magunk, hogy elrugaszkodjunk előre, s ne csak egy helyben dagonyázzunk, vagy ha ez nem is sikerül, a Bosszúállók még mindig megadhatják számunkra a kezdő löketet.

Neked most írnod kellene

Olvass tovább

Eláztam...

2015. szeptember 25.

...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*

Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

A fotó története

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.

Olvass tovább

Május? Május!

Amikor ma reggel megláttam, hogy ma igenis május 1-je van, három gondolat futott végig rajtam.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Olvass tovább

Meghagyni, átírni vagy szégyenkezve törölni?

Avagy mit is tegyünk azzal az ősrégi – meglehetősen pocsék – irománnyal?

A napokban böngésztem az írásaim között, és megtaláltam egy régebbit a sok közül, amit nosztalgiából – és mert már fogalmam se volt, miről is írtam vagy mikor – elolvastam. Hát... inkább ne tettem volna?

Minden tollforgató és billentyűzetkoptató repertoárjában megvannak azok a bizonyos címkés rémalkotások, amiket látva szépen behúzzuk a nyakunkat, és átlépünk egy másik mappába, hacsak nem töröljük ki az említett szörnyűséget teljesen. Bevallom, többször, mint elégszer elkapott már a törölgetési-láz, amikor visszaolvastam valami ősrégi kreálmányom, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, annyira pocsék is volt az egész. Egyik kedves barátom azonban azt mondta, semmi esetre se töröljek, mert megbánom később – bár kinek hiányozna az az üres, kiforratlan és cselekménytelen, lelketlen vacak? –, megfogadtam a tanácsát, és inkább eltettem egy „TRASH” – vagyis szemét – nevezetű mappába, hogy akkor kerüljön a szemem elé, amikor kínozni akarom magam egy korábbi förmedvényemmel...

Mert olykor ugyanis elkap az érzelem, hogy valamit mégis kezdjek azokkal az írásaimmal. Egyrészt ihlet, mert kidolgoznám, átírnám, de közben nem tudom, megéri-e, vagy ha őszinte lehetek: utálok átírni, és bármilyen szar is, sajnálom szétvagdosni az eredetit. Másrészt a nosztalgia, és anyákra jellemző langy szeretet jár át, amit a gyerekeik iránt érezhetnek, mikor évente egyszer elönt az olvashatnék, és akkor konstatálom, hogy igen, ez az enyém, ilyet is írtam, valamikor ez voltam én, valamikor ezt alkottam és tetszett. Büszke vagyok rá.

Talán becsaptalak téged, kedves Idetévedő, ha azt remélted, most valami fix tippet fogok közölni, hogy mit is csináljunk azokkal a rossz írásainkkal, mert bizony én azt megmondani nem tudom. Töröltem is már, és jól esett – egy pillanatig, aztán mélyen megbántam. Elővettem és dolgozgattam rajta, átírtam itt-ott, sőt, komolyabb terveim is támadtak egy-egy réges-régi szösszenetem kapcsán – aztán újra a mappa mélyére süllyedt, mert megint elakadtam, és a kedvem is elment tőle, hogy foglalkozzak vele. Visszaolvastam is simán, mintha egy azelőtt sosem látott dolgot fogadnék magamba életemben először, és különös érzelmek jártak át a saját munkám kapcsán. Kicsit mintha magamat találtam volna meg benne, kicsit mintha totál idegen lett volna azzal a „Jé, ezt tényleg én írtam?”-érzéssel.

Rajtunk áll, mit kezdünk az írásainkkal, hiszen a mieink. Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondja, akkor se dobjam ki az ablakon, mert az enyém, és sajnálnám, hiszen sosem tudhatjuk, mikor csap meg az ihlet szele egy-egy előző alkotásunk kapcsán, s mikor gyullad fel a lámpa a fejünkben, hogy hogy írjuk át, használjuk fel.

Mindazonáltal mégis csak a mi művünk, a mi agyszüleményünk, akkor is, ha azóta már minden sejtünk más lett, vagy mi magunk is változtunk: ha végleg a kukába vágnánk, nem olyan lenne, mintha saját magunk egy részét akarnánk likvidálni?

Olvass tovább

Szuperhős

Tíz perce ültem a munkahelyemen, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy undorító fehér pók suhangat a fejem fölött. Azonnal levert a víz, mindemellett eléggé komikus is volt az eset, lévén hogy pont tegnap néztem meg a 2002-es Pókembert; egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha...

Tegyük fel hogy különleges képességeid vannak –

 képregényesen mondva: szuperhős vagy. Felvállalnád magad, vagy maszkosan is, de tennél a világért, esetleg inkább meghúznád magad, s nem kérnél a felesleges drámából és kalamajkából?

Magamról beszélve nehéz válaszolni, ugyanis ha rám merészelt volna mászni az a rusnyaság, én biztos szívrohamot kapok egyből... Azonban eljátszottam a gondolattal, ha valami csoda folytán szuper képességekre tennék szert, mint Peter Parker, vajon használnám-e a jó érdekében, vagy inkább maradnék névtelenségben, sőt bele se avatkoznék a dolgok folyásába, mivel úgyis csak elfognának, hogy kísérletezzenek rajtam? Nehéz kérdés.

Ugyanakkor miért kéne egy póknak megharapnia ahhoz, hogy hős legyek? Elég a világ talaján maradni, kedvesen mosolyogni egy embertársamra, felszedni a szemetet az utcán, sőt: eleve nem szemetelni, átadni a helyem a buszon... Ezek mind hétköznapi dolgok, egyáltalán nem eget rengetőek, mégis sokat jelenthetnek.

S egyáltalán minek is alkottuk meg a szuperhősöket? Ennyire lusták volnánk, hogy másokra várunk, hogy megoldják minden problémánk, ennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mintsem kiirtott fák lapjain és a sík képernyőn bámuljuk nemlétező hősök nemlétező diadalát?

Nem szomorú ez? Nem szánalmas?

Olvass tovább

Jó képet vágni

Nem vagyok a legszociálisabb lény a világon – értsd: nem szeretek olyan emberek között lenni, akik mellett nem érzem jól magam – ez sajnos a populáció zöme... –, és nehezen is tudom kezelni az embereket, illetve a különböző helyzeteket. Hazudtam az önéletrajzomban, amikor azt írtam, jó kommunikációs készségem van, emberekkel foglalkozni pedig pláne nem szeretek, ha őszinte akarok lenni, így kb. napi szinten saját magam ellen vétek, amikor bemegyek dolgozni.

Ott ugyanis ki vagyok biggyesztve mindenféle emberi lény elé, emellett ki vagyok téve az összes létező hülyeségnek, amivel csak elő tudnak állni, nekem mégis szerződésből jó képet kell vágnom, és mosolyogni, akkor is, ha minden apró baromsággal nekem esnek, meg belém kötnek, csak mert fölöttem valónak képzelik magukat, és jól esik a kifejletlen, ego vezérelte lelkületüknek, ha olyanba tipornak, aki tisztességes munkát végez.

Napi szinten egyre nehezebb kedvesen mosolyognom és úgy csinálni, mint aki nem hallotta meg az elejtett megjegyzéseket, mint aki nem akarná zúzógépbe küldeni az összes agyatlan idiótát, aki csak be tud tévedni. Mégis elvállaltam ezt a feladatot, mint valami mártír, aki így akar vezekelni a sok-sok rossz döntésért, amit hozott.

Forrás

Nem tudom megérteni, miért nehezítem meg a saját sorsom mindig, vagy miért nem jövök rá, mégis mi a fenét kellene csinálnom vagy megtanulnom. Mondják, hogy az ember életében azért történnek hasonló dolgok, és azért ismétlődnek bizonyos esetek, mert abból nekünk valami módon okulni kéne, és talán én vagyok túl buta, vagy ennyire nm tudok barátságos lenni saját magamhoz se, amiért képtelen vagyok megvilágosodni, és elkerülni az olyan helyzeteket, amik nem valami kedvesek a számomra, sőt, egyáltalán nem nekem valók.

De ez van, másoknak sem könnyű... Ők is csak jó képet vágnak, csak igyekeznek palástolni a saját gyötrelmüket – akkor is, ha mindezt úgy teszik, hogy közben a másikba tipornak bele. Egyrészt szomorú is, hogy csak így tudják jobban érezni magukat, de mindenki úgy igyekszik enyhíteni a személyes sérelmeit, ahogy csak tudja. Azzal már nem foglalkoznak, hogy mennyire káros és ártalmas az a módszer másokra, vagy éppen saját magukra.

Olvass tovább

Használd ki az időd!

Nem szeretem pazarolni az időm, és igazság szerint meg tudok halni, amikor a fejemből kinézve kell várnom, és semmi aktuális dolgom nem akad – persze a lustálkodás és a semmittevés mint rekreációs folyamat, számomra teljesen más tészta... 

Ma viszont bő egy órát lézengtem egyik buszmegállóból a másikba, amíg meg nem érkezett a buszom, és bár sokkal szívesebben csellengtem, minthogy túlórázzak, azért igencsak piszkálni szokott az az elvesztegelt tíz-húsz perc, sokszor egy-egy óra, amíg várni kell valamire, és jóformán balgaságokkal fecsérlem a drága – és pótolhatatlan!! – időm.

Íme hát egy rövid lista, mit is érdemes tenni abban a pár fölös percünkben, amíg éppenséggel semmi dolgunk nem akad.

1. Olvass

Csak még egy oldalt, csak egy másik cikket vagy blogbejegyzést. Ha már egyszer okossá vált a telefon, és szert tettünk mindenféle kütyüre, miért ne használjuk művelődésre, szellemi feltöltődésre?

2. Írj

Általában van bennem egyfajta félsz a nyilvános helyeken történő írástól, de ha tudunk magunknak egy biztonságos zugot találni, ahol illetéktelenek talán nem látnak bele a dolgunkba, azt mondom: miért is ne? – Igaz, engem blokkolni szokott maga a tény, hogy közterületen vagyok, és hogy nem tudok belefeledkezni az írásba, hiszen azt azért mégsem akarom, hogy három busz süvítsen el mellettem, de ha éppenséggel elkap az ihlet, akkor én biza írni fogok, akkor is, ha százan vannak körülöttem.

És végezetül:

A saját beállítottságodnak megfelelően tégy, amit akarsz – játszhatsz is az egyik kedvenc mobilos játékoddal, telefonálhatsz, chatelhetsz haverokkal, lényeg, hogy használd ki az idődet, s ne hagyd elvészni, mert talán egy-két perc nem tűnik olyan soknak, jusson eszedbe, hogy azt már vissza nem kapod!

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a saját időnkkel mi magunk rendelkezünk, jut, amennyi jut, viszont nem is lehetne rástresszelnünk túlzottan. Ha arra van éppen szükségünk, hogy céltalanul kószáljunk egyet, vagy heverészni vágyunk csupán az ágyon, és nézni ki a fejünkből – mert bizony ilyen napok is akadnak szép számmal –, esetleg relaxálni akarunk és órákig zenét hallgatni, ne gátoljuk magunkat, ne féljünk azt tenni, amit a lelkünk éppen kíván, hiszen bár az élet meglehetősen rövid, legfontosabb, hogy úgy töltsük a lehető legtöbbet belőle, ahogy azt mi szeretnénk, és ahogy az nekünk jól esik.

Kép forrása

Olvass tovább

Jelenlét

Talán az a legnagyobb bajunk, hogy mindig várunk. Várunk valamire, valakire, az egész energiánkat és figyelmünket az köti le, amire éppenséggel áhítozunk, legyen az egy válasz egy baráttól, egy filmpremier a moziban, fizetés, a műszak vége, vagy hogy mikor jön már végre szembe velünk életünk párja.

Ha tömören kéne megfogalmaznom a problémát, így hangzana: nem vagyunk jelen. A jelen pillanat nem jó, csak teher, csak kényszer, így viszont nem lehet élni, hogy az egész életünk várakozással teljen, s a jobb után ácsingózzunk, hiszen az talán sose jön el, vagy ha ide is ér a péntek, a hosszú hétvége, a fizetés, vagy a műszak vége, hamarabb el is múlik, mint szeretnénk, onnantól kezdve megint csak óhajtozunk a jövőbe, és sose leszünk jelen.

Jelen lenni pedig nehéz, hiszen az agyunk is folyamatosan elkalandozik – el a múltba vagy a jövőbe, nem figyelünk a madarak tavaszi trillájára, vagy arra a helyes kis felhőre az égen, és a fenséges szép naplementére. Nem vesszük észre szüleink szerető mosolyát, a helyes fagyi árust, aki csillogó szemmel tekint ránk, azt remélve, mikor mosolygunk végre rá. Nem vesszük észre, s a tükörképünk változik, megnyúlik az arcunk, belefásulunk a várakozásba testestül-lelkestül, mindenestül.

Nincs olyan, hogy jobb. Nem lehet mindig elvágyakozni valamerre. A mában kell lennünk, hiszen ott vagyunk, élveznünk kell az adott pillanatot, hiszen ha nem tesszük, egyszer majd egy sajgó emlék lesz, egy hasonló vágyakozás, egy megbánás a jövőben.

Maradj jelen!

Olvass tovább

Ide most képzeljen mindenki egy jó és hangzatos címet...

Ajjaj... A pár napos elmaradozásaimból egyhetesek lettek, most pedig már kettő heti bejegyzéssel lógok magamnak. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz.

Kérdezhetnék tőlem, hogy minek erőltettem magamra egy puccos kihívást – 366, avagy minden napra egy poszt –, ha tisztában voltam azzal, munka mellett majd nem lesz időm írni – nos, hát éppen azért. A mindennapos melózás mellett sem akarok a társadalom gépezetében elmorzsolódni, igenis akarom, hogy legyen percem írásra, rajzolásra, mozizásra és sorozatozásra, meg mindenre, ami kell az általános működésemhez. Azt gondoltam, csak lesz valahogy pillanatom napi egy nyamvadt bejegyzést összehozni, s ezzel legalább elmondhatom, hogy igenis írtam valamit, ha nem is novellát, vagy újabb pár száz szót egy projektemhez.

Erre mi lett? A nap nagy részében nyavalygok ahelyett, hogy hasznosan tölteném az időt... Idő – olyan bűvös-gonosz szó ez. Hatalma van az életünk fölött, megszabja, korlátozza, hogy mit tehetünk, és mit nem, és ezt rohadtul utálom. Mert értem én, hogy nem játszótér az élet díszes cirkusza, de hadd csináljam már azt (is), amit én szeretnék, ne csak mindig űzzek valamit: pénzt, elismerést, jobb munkahelyet, ami talán nem is létezik, hiszen mindenhol ugyanúgy gürizni kell, mindenhol lesznek utálatos munkatársak és mindenhol le fognak cseszni, pláne akkor, ha éppenséggel semmi rosszat nem csináltál, a dicséret aztán meg szépen elfelejtődik mondatni.

Mintha mindig lenne valami a radaromon, amit el kéne érni, de azt se tudom, mi az igazán, viszont a most sose jó, ezt pedig szeretném magam mögött hagyni. A legtöbbet akarom kihozni a jelenből, írni akarok többet, és haladni végre azon az úton, amit mindig el akartam érni, de sose tudom, merre is van.

Tömören ennyit a mai napi merengősdiből, és az összes létező mindenhatónak hálás vagyok a szabad és gondtalan vasárnapokért; a 24 óráért, amibe mindent bele kellene sűrítenem, amire hét közben nem adódik alkalom.

Olvass tovább

A népszerűségről

Sosem tartoztam a közkedvelt emberek közé. Amikor próbáltam elérni mások szimpátiáját és elismerését, nem is igazán jött be, vagy ha meg is kaptam, amire vágytam, rájöttem, hogy egyáltalán nem fontos, sőt igazán nem is jelentett semmit. Így valamelyest fel is hagytam azzal, hogy mások dicsérete és szeretete után fussak, persze azért még érdekel mások véleménye akkor is, viszont úgy gondolom, némileg egészségesebben állok a dolgokhoz, mert inkább csak magamnak akarok megfelelni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyok a figyelemre, de egyikünk sem tökéletes, nem?

Visszatérve a népszerűségről ejtett gondolataimra, a munkásságomra is igaz, amit fentebb már említettem. Van, aki szerint jól írok, van, aki szerint nem. Mindenesetre a legnagyobb kritikusom saját magam vagyok, és nem tagadom, hogy ne esne jól vagy rosszul, amikor kritikával illetnek mások, vagy azt látom, kinek hány követője, támogatója van hozzám képest.

Az ember író lányának és fiának azonban tudni kell szem előtt tartani, hogy miért is csinálja, amit csinál. Népszerűségért dolgozni lehet, azonban ha csak ez minden célunk, s kicsit sem magunk miatt csináljuk, amit, nem biztos, hogy révbe érve olyan boldogak leszünk, mint azt képzeltük.

Olvass tovább

Kifogyunk a témából?

Amikor anno egyik blogger ismerősömnek ecseteltem a különböző ötleteimet, a válaszában mindig megemlített legalább egy, már publikált könyvet, ami hasonló – rosszabb esetben ugyanolyan – témában íródott, mint az én kisbaba cipőben totyogó, zseniális történetkezdeményem. Lehangoló volt, igen, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy manapság talán nincs olyan akármi, amiről ne esett volna már szó valamikor így, vagy úgy...

Sokkal bosszantóbb ennél, amikor már én magam se tudom, mi a csudáról is kéne blogolnom, sőt, azzal se vagyok képben, hogy én magam írtam-e már az adott dologról korábban, vagy nem. 

Ilyenkor általában elmerengek, és felületesen átnyálazom a blogom, esetleg bizonyos kulcsszavakra keresek rá, hogy megtudjam, valóban írtam-e már a témában, vagy nem, mert ha mégis, akkor sincs para, hiszen újra elő tudom venni, s össze is tudom hasonlítani, hogy a véleményem és a hozzáállásom mennyiben változott akár.

Úgy gondolom viszont, hogy sosem fogyhatunk ki írnivalóból igazán, hiszen írtam már tulajdonképpen arról is, hogy nem tudok mit írni – a lényeg, hogy kreatív legyen az ember billentyűzetkoptató fia és leánya, s a sokadszorra is lerágott csontból tudjon mégis valami egyedit és újat kifaragni.

Olvass tovább

Időzavarban

Szép dolog a tavasz, meg hogy egyre több a napsütéses órák száma is, de a márciusi óraátállítást rettentően utálom, hiszen amellett, hogy elveszítünk egy órát, teljesen összezavarja a szervezetet is. 

Tegnap éjjel alig bírtam elaludni, mert túl fiatalnak éreztem az időt, és ma is, egész nap el vagyok tájolódva, és ez valami borzalom... Kora estére álmosodok el, viszont akkor nem fekhetek le aludni, mert úgy éjjel fogok felébredni, viszont elaludni se tudok, mert éjjelre mindig éber leszek. Pech.


Viszont az óraátállítás egyik érdekessége, hogy mintha nem csak egy órával sietünk volna előre, de úgy alapjáraton olyan, mintha gyorsabban is telne az idő. Ma például a munkaidőm is olyan hamar letelt, hogy csak pislogtam, hogy már menni is kell haza, s itthon a délután is annyira loholt, hogy másodpercek alatt peregtek le egy-egy órák, pedig aligha csináltam valamit.

Mindenesetre most már tényleg a sarkon a tavasz, még mindig nem hiszem el, hogy jön a szép idő, újraéled a természet és csicseregnek a madarak – egyszerűen jó, akkor is, ha pár hétig még biztosan össze leszek kutyulódva, amíg meg nem szokom az új időszámítást.

Olvass tovább

Megtörten

Nehéz dolog motiváltnak maradni a világban, amikor mindegy, mit csinálsz, az valakinek sose tetszik, és valamiért folyton beléd kötnek – most tudom, hogy erről szól az élet; ócsárolnak, ha hibázol, ha meg jól csinálod, akkor nem éri szó a ház elejét. Az persze természetes, hiszen az a norma – a szép, a hibátlan és a jó.

Nem hazudok, pokolian érzem magam ez után a hét után, bezsebeltem pár adag munkahelyi kudarcot, mintha átok ülne rajtam, sorra követem el ugyanazokat a baklövéseket, aztán szépen a nyakamba varrtak olyasmit is, amit nem is követtem el. Most meg itt szorongok magamban, és úgy töltöm az ünnepeket és a szabad napjaimat, hogy azon morfondírozok, ki lehet-e ebből is lábalni még, vagy már úgyis fekete bárány lettem, és így is, úgy is ki fognak kezdeni, szóval inkább számoljak le...?

Napjainkban szinte lehetetlen állást találni, ha meg valami csoda folytán felvesznek, akkor meg még nehezebb meg is tartani. A régi rossz döntések a sorozatos gyengeségeim máig üldöznek, úgy látszik vannak dolgok, amik – bárhogyan is erőlködöm – sosem fognak változni, azaz sosem leszek kevésbé ügyetlen és mindig félre fognak érteni. Hallelujah...

Olvass tovább

A „félig kész” bejegyzésekről

Bejegyzések írása közben gyakorta merül fel bennem, hogy olyan félbecsapottnak érzem az írásom – ez alatt azt értem, hogy vagy mintha eltértem volna a tárgytól, vagy egyszerűen nem tudom, miként folytassam tovább, ettől pedig mintha lógna a poszt lába a levegőben, félbehagyottnak tűnik, ettől pedig maga a minősége is megcsappan.

Ilyenkor általában kétféle praktikát gyakorlok: egyik esetben félreteszem inkább az írást, helyette mással foglalkozom, vagy simán kiszellőztetem pár percre a fejem – ennek igazán eredményes hatása van, ugyanis egy öt perces játék vagy frissítő fürdő során úgymond megülepednek a gondolataim, jobban át tudom látni, miről is akartam szólni a bejegyzésben, s esetenként új ötleteim is támadnak, amikről később írhatnék.

A másik, úgy vélem, rosszabbik eset, amikor csak azért is ott ülök a poszt felett, már-már görcsölök, hogy fejezzem végre be, legyek már rajta túl... Ez a megközelítés mindenben rossz, hiszen a saját kreatív energiánkat blokkolhatjuk azzal, hogy sürgetni akarjuk magunkat, az írás élvezetből és szenvedélyből átváltozik kötelességbe, kudarcba, egy lerombolnivaló gátba – ilyenkor inkább érzem azt, hogy tényleg eltérek a tárgytól, nem is tudom, már mit akartam kifejezni, szem elől tévesztettem a célt, és csak össze-vissza habogok, de lezárni nem igazán tudom a posztot.

Az, hogy mennyi idő alatt tudunk megírni egy blogbejegyzést, novellát vagy a kitűzött fejezetet, csakis rajtunk múlik, egyénileg változik, ahogy az is, milyen módszerekkel tudunk kilépni az írói blokkokból. Én például szeretek kísérletezgetni, többféle praktikákat kipróbálni – úgy vélem, így fejődhetek is, hiszen nagyobb rálátásom lesz dolgokra, több eshetőség közül tudok válogatni, s ami a legfontosabb: fel tudom fedezni, mi passzol hozzám, mi működik nekem a legjobban, s végső soron ez a lényeg. 

Nem az számít, mások hogyan csinálják, és másoknak mi jön be és mi nem – persze tanulhatunk ezekből, ötletet is vehetünk róla, de a nap végére még mindig az a fő, hogy mi magunknak mi válik be az íráshoz vagy akármi máshoz.

Olvass tovább

Veszélyes élet

Ha egy-egy szóval kéne jellemeznem, miféle is az egyéb dolgokhoz való hozzáállásom, azt mondanám: meggondolatlan, spontán, kockázatvállaló. Több mint elégszer szoktam a döntéseimet a véletlenre, megérzésekre alapozni, amik vagy bejönnek, vagy nem. Amikor bejönnek ezek a megérzések, akkor igazán elképedek, mellette fel nem tudom fogni, hogy lehetek ilyen piszok nagy adag szerencsével megáldva, mikor tényleg mindent egy lapra teszek fel, aztán még sikerrel is járok...

Amikor másoknak beszélek erről, általában vagy nem hiszik el, vagy azt mondják, hülye vagyok és cseppet sem megfontolt, vagy annyit fűznek hozzá, hogy irigylik, milyen mázlista vagyok. Nos, én nem tudom, minek nevezzem magam, hogy tényleg csupán a rizikó éltet és szenvedélybetege vagyok a kockázatvállalásnak, vagy éppenséggel tényleg valamiért rendelkezem valamekkora kalappal abból a bizonyos szerencséből, de őszintén szólva fel se tudom fogni.

Ha én isten lennék, és nekem kéne eldönteni, kinek jön be egy-egy rizikós döntése és kinek nem, kinek akarok valami komoly leckét megtanítani és kin mulatozok csupán, majd pedig látnám, hogy minden miféle tanulságos helyzetekbe sodrom őket, mégse tanulnak semmiből, azt hiszem, igencsak fenéken csapnám egy-két villámmal az illető(ke)t, hogy kapjanak már a fejükhöz...

És ami engem illet: tény, hogy felvillanyoz a rizikó, és tény, hogy hajlamos vagyok mindig egy lapra tenni fel mindent. Tény, hogy valamelyest észbe kapok, hogy azért most tényleg mákom volt, és ezt nem így kéne egyáltalán, és tény az is, hogy változni akarnék, és kevésbé hazardírozni, mert így nem lehet hosszú távon élni, és egy nap talán arra eszmélek, hogy nem marad semmim, elveszítettem mindent. 

Viszont az is tény, hogy bármennyire is él bennem a szándék, s bármennyire is akarok változni, akkor is fel fog spannolni a kockázat, és mindig a saját fejem és érzéseim után fogok menni, agyacska ide, vagy oda.

Olvass tovább

Mindent a maga idejében

Hajlamos vagyok kapkodni, és általában mindig mindent egyszerre akarok, ami rendre úgy végződik, hogy ide-oda nyúlok bele mindenbe, aztán a végén nem csinálok semmit, mert felszínesen beleszagolok csak egyik dologból a másikba, aztán lehetetlenség normálisan a végére érni bárminek is. Amikor egy új ötletem támad, legyen az egy cím, mondat, jelenet vagy történetszál, esetleg mondanivaló, mindig azonnal le akarom jegyezni, sőt! Egy szempillantás alatt készen akarom tudni az egész regényt akár, mikor ez lehetetlen, és teljességgel rossz hozzáállás.

Tudni kell rólam, hogy a memóriám nem a legjobb, ezért is akarok feljegyezni mindent, ami eszembe jut, mert amikor odajutnék, hogy elkezdem kifejteni, akkor egyszerűen kiszáll a fejemből, és gyakran nem is jut eszembe azután már. Viszont néha egy ötlet szimplán nem érett arra, hogy fel legyen jegyezve, meg legyen írva és valósítva, s úgy vélem, mint sok más szituációban, az időzítés itt is fontos: lehet, hogy támad egy szuper jó ötletünk valamire, de esetenként olyan kiforratlan, hogy normális jegyzetet nem is lehetne belőle készíteni, ezért úgy gondolom, érdemesebb maximum pár szóval felvázolni, hogy később eszünkbe tudjon jutni, de ha hagyjuk leülepedni és érni a dolgot, idővel újra eszünkbe jut, és talán sokkal kiforrottabban, sokkal jobban meghatóbb lesz, mit is akartunk, és talán sokkalta jobban átlátjuk, megértjük magát a sztorit, vagy bármit, amit létre akarunk hozni belőle.

Talán csak a véletlen eredménye, de viszonylag sokszor előfordult velem, hogy valamit elfelejtettem, mert nem írtam róla vázlatot, aztán X idővel később valahogy ugyanarról a gondolatmenetről eszembe jutott, sőt majdnem ugyanoda lyukadtam ki, mégis valahogy jobban megértettem, mit akarok, és konkrétabbnak éreztem már, mint azelőtt, amikor egy kósza gondolat formájában átsuhant az agyamon, és csak pislogtam, hogy most mi volt ez?

Néha pedig az is megesik az ember írni vágyó lányával és fiával, hogy hiába van meg az ihlet,  és hiába lenne szuper megírni azt, amit meg akarunk írni, néha jobb kicsit félretenni, kicsit mást csinálni, aztán ha megfelelő az idő, az ihlet úgyis megtalál a megfelelő pillanatban. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy úgy írjunk, hogy mindig csak az ihletre várjunk, de néha jobb kiszellőztetni az agyunk és mással foglalkozni, mint hogy görcsösen akarjuk, aztán csak annál jobban idegesítsen, ha éppenséggel nem sikerül, amit szeretnénk.

Olvass tovább

Éjjel

A kései órákban a buszra trappolni nem éppen stresszmentes, viszont meg kell hagyni, a világ –  és különösen a város – máshogy néz ki, miután az óramutató egy bizonyos időpontot elhagyott.
Sokkal nyugisabb a környezet, sokkalta lágyabb a sok sárga lámpának köszönhetően, mégis annyi ember van, csak úgy nyüzsögnek kedvesen, és tényleg: az élet este kilenc-tíz után kezdődik.
Nincs az a zsúfolt forgalom, azt mondanám, éppen elég ember van az utcán, akkor is, ha azok csak hazavágyó, munkából fásultan érkező emberek, akik a buszra várnak.

Ma olyan világos volt még a világítatlan autóúton is, mert ragyogott a telihold, és olyan érdekes volt, annyira megkapó és egyedi szaka a napnak, hogy rájöttem, bármilyen félős is az éjszaka, és bármilyen stresszes is a buszra sétálni kései órákban, a természet akkor is szép, sőt: nézni, észrevenni, gyönyörködni benne érdemes, mindazonáltal: kell!

Olvass tovább

Kétnyelvű

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.

Olvass tovább