Tíz perce ültem a munkahelyemen, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy undorító fehér pók suhangat a fejem fölött. Azonnal levert a víz, mindemellett eléggé komikus is volt az eset, lévén hogy pont tegnap néztem meg a 2002-es Pókembert; egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha...
Tegyük fel hogy különleges képességeid vannak –
képregényesen mondva: szuperhős vagy. Felvállalnád magad, vagy maszkosan is, de tennél a világért, esetleg inkább meghúznád magad, s nem kérnél a felesleges drámából és kalamajkából?
Magamról beszélve nehéz válaszolni, ugyanis ha rám merészelt volna mászni az a rusnyaság, én biztos szívrohamot kapok egyből... Azonban eljátszottam a gondolattal, ha valami csoda folytán szuper képességekre tennék szert, mint Peter Parker, vajon használnám-e a jó érdekében, vagy inkább maradnék névtelenségben, sőt bele se avatkoznék a dolgok folyásába, mivel úgyis csak elfognának, hogy kísérletezzenek rajtam? Nehéz kérdés.
Ugyanakkor miért kéne egy póknak megharapnia ahhoz, hogy hős legyek? Elég a világ talaján maradni, kedvesen mosolyogni egy embertársamra, felszedni a szemetet az utcán, sőt: eleve nem szemetelni, átadni a helyem a buszon... Ezek mind hétköznapi dolgok, egyáltalán nem eget rengetőek, mégis sokat jelenthetnek.
S egyáltalán minek is alkottuk meg a szuperhősöket? Ennyire lusták volnánk, hogy másokra várunk, hogy megoldják minden problémánk, ennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mintsem kiirtott fák lapjain és a sík képernyőn bámuljuk nemlétező hősök nemlétező diadalát?
Nem szomorú ez? Nem szánalmas?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése