Nehéz a sorsa a művészlelkeknek. Meg nem értés, sok pofon és kudarc a társuk az életben, hiszen egy olyan világban kell érvényesülniük, ahol a művészet szinte nulla jelentőséggel bír. Persze vannak múzeumok, kiállított fotósok és festők, létezik a grafikus és fotográfus szakma is, néhányan szeretik is elnézegetni a reflektorfénybe állított műveket, de nem minden művésznek adatik meg ez a kiváltság. Sok az összetört álom, sok a felfedezetlenül maradt és fel nem karolt tehetség.
Főhősünk, Művészke küszködik. Küszködik, mert nehezen boldogul ebben az ego és anyagi javak hajtotta világban. Küszködik, mert boldogtalan az életével, a lehetőségekkel, amiket elszalasztott, a rossz döntésekkel, amiket hozott. Művészke magányos, hiszen senki nem érti őt meg talán, nem látják át fájdalmát, nem értik meg, miért potyognak könnyei.
Művészke elkeseredett és indulatos, amiért egy olyan világba született, ahol a művészetet nem fizetik meg, ahol a művésznek kell fizetni, hogy tanulhasson, hogy elindulhasson a szakma létráján. Művészke szegény családba született, ambícióit támogatni nem tudta senki, így szépen lassan felhagyott vágyálmaival, hogy papíron is, a közösség szemében is MŰVÉSZ lehessen.
Azt hitte, majd boldog lesz, ha simán laikusként, hobbiból űzi, amit szeret, ám ahogy peregnek az évek, s ahogy az élet is egyre komolyabbá válik, Művészke belátja, hogy elkésett, hogy igenis harcolnia kellett volna, hogy az lehessen, aki, s igenis akkor is boldogtalan lesz, mindegy, milyen jól fizető munkahelyet is találjon, s hol legyen, mert valami mindig hiányozni fog: hogy testestül-lelkestül művész lehessen, hogy kiélhesse lelkének legbelsőbb vágyait.
Hogy hagyják őt békében, hadd alkothasson zavartalanul, kedvére.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése