Április elseje

Április elseje van, Bolondok Napja. Mókás egy nap ez, amely során mindannyian még felszabadultabbá válunk. Emellett jó kis ürügy arra, hogy csőbe húzzuk kedves barátainkat, vagy hogy összeszedjük magunkat, és beszédbe elegyedjünk a kiszemelt fiúval, akit régóta csodálunk, de megszólítani nem mertük még soha. Én az utóbbira készültem. 

Óra közben határoztam el magam, és igyekeztem minél előbb végrehajtani az akciót, mielőtt még inamba szállna a bátorságom és visszahúzódnék a csigaházamba. Csak az volt a baj, hogy az illető, Sándor a közösség populárisabb részébe tartozott, mondhatni ő volt a társaság lelke.

Eleinte nem is kedveltem a túlzott magamutogatása miatt, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy – mint sok más esetben –, nála is a dolgok mögé kell látni, ha meg akarjuk ismerni, vagy legalábbis meglátni az igazi arcát. Eltelt egy kis idő, és azon kaptam magam, hogy kedvelem, és szívesen megismerném közelebbről is. Nap nap után feküdtem le úgy, hogy egy újabb nap telt el, de én még mindig nem tudtam beszélgetni vele. Ez az én hibám főként, mivel elég hallgatag vagyok, és emellett nagyon nehezemre esik csak úgy cseverészni akárkivel. Ezen igyekeztem most változtatni. Nem sokára feloszlik a társaság, és úgy gondolom, ez a kevéske idő már nem oszt nem szoroz, én pedig vagy szerzek egy barátot, vagy pedig csúnyán beégetem magam. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy nem az utóbbi fog bekövetkezni.

A terv készen állt tehát, és az elhatározás is erősen élt még bennem, már csak olyan szituáció kéne, hogy teremtődjön, amikor megtréfálhatom.

Kicsengettek, és a szívem a gyomromban dobogott, a lábam remegett – sosem voltam még ilyen vakmerő és kezdeményező. Ahogy mindenki kifelé igyekezett a teremből, erőt vett rajtam a kudarc érzése, hogy mégsem jöhet össze, elvégre ritka az olyan pillanat, amikor egyedül van, nekem pedig olyan alkalomra van szükségem. Ha az osztály szeme láttára kellene csinálnom, valószínű inkább lemondanék róla, mert közönség előtt még inkább zavarban vagyok, és 110 százalék, hogy elbénáznám a helyzetet. Elég kellemetlen lenne, ha vagánykodásom közben jól felsülnék, nemde?

Magamban örültem a szerencsémnek, hogy szépen lassan mindenki elhagyja az osztályt, ő pedig hátramarad – ha sejtette volna, mire készülök, lehet igyekezne elkerülni az ilyen helyzeteket. Én is még lassabban szedegettem a könyveimet, és arra törekedtem, hogy mögötte maradva megszólíthassam, lehetőleg minél kevesebb kíváncsi szemtanúval.

Minden jónak ígérkezett, már csak mi ketten maradtunk a tanárnővel a teremben. Elindult ki a folyosóra, a tanárnő utána, én meg leghátul. Ahogy az ajtóhoz értünk, Sándor kinyitotta és előre engedte a tanárnőt, majd észrevéve engem is, igyekezett udvarias lenni, és biccentett, hogy menjek nyugodtan előtte. Éreztem, hogy most jött el az én időm:

– Ööö, Sándor! – kezdtem neki félénken. Nem szólt semmit, csak érdeklődve rám nézett. Én megpróbáltam minél gyorsabban folytatni az alkalom rövidsége miatt is, de megnehezítette a dolgomat a torkomban hirtelen nőtt gombóc.  – Semmi, csak kikötődött a cipőfűződ – mondtam neki esetlenül, de azért határozottan. Még le is mutattam a cipőjére, de meggyőződésem volt, hogy nem veszi be. A szám mosolyra húzódott, ahogy láttam, hogy lenéz a lábbelijére. Kárörvendve tettem hozzá:

– Haha, átvertelek! Április bolondja!

Kicsit megijedtem, hogy nem érti a tréfát, magára veszi és megharagszik, de végül nem így lett. Kissé elpirult saját oktondiságán, és elmosolyodott. A szívem még nagyobbat dobbant e láttán. Gyönyörű mosolya volt, ami csak még ellenállhatatlanabbá tette őt.

– Kitti, hogy te milyen kis vicces vagy… – mondta miközben továbbra is mosolygott.

A közjáték véget ért, és mi folytattuk tovább az utunkat. A következő óránk nem volt közös, így elváltunk egymástól.

Jó kedvem lett hirtelen, valósággal madarat lehetett volna fogatni velem. Tudom azt is, hogy ez nem volt valami nagy esemény, de engem mégis rendkívül boldoggá tett. Kicsit fejembe is szállt a siker, mert úgy éreztem, hogy mindent meg tudok csinálni, és semmi sem állíthat meg.

A bennem kavargó vad és zabolátlan érzésekre destruktívan hatott a soron következő matek óra. Utáltam ezeket a körmönfont nevekkel ellátott témaköröket, amiket idén vettünk. Többnyire jó voltam matekból, de ebből az anyagból most nem értettem semmit, ami miatt pedig tiszta idiótának éreztem magam.

Unottan bámultam ki az ablakon a sziporkázó napsütésre, miközben a tanárnő egy rendkívül komplex feladat önálló megoldását várta el tőlünk. A hangulatot Gizike, az osztály túlbuzgó, eminens diákja dobta fel némileg. Kész élvezet volt nézni, ahogy majd’ kiesik a padból, csakhogy végre felszólítsa a tanár.

A csengő ideje nehezen érkezett el, de végül kicsengettek. A barátnőmmel, Andival beszélgettem, miközben visszatértünk az osztálytermünkbe, ahol egy újabb, Sándorral és persze az egész osztállyal közös biológia óra fog következni. Letettük a táskánkat, és kimentünk az udvarra a többiekhez. A napsütés a szabad levegőre csalogatott és jókedvre derített mindenkit.

A szemem sarkából Sándort lestem, és nem is figyeltem Andi szavaira:

– … akkor eljössz velem? Kitti? Kitti!

– Micsoda? Mi? Hova? – kérdeztem összezavarodva. Barátnőm szemlátomást kicsit felkapta a vizet, amiért nem figyeltem rá kellőképpen, és dühösen ismételte meg a számomra teljesen új információnak tűnő kérdést.

– Mi van veled? Azt kérdeztem, hogy eljössz-e velem a büfébe. Éhes vagyok.

Elhúztam a válaszadást, mert nem igazán volt kedvem bemenni az épületbe. Ahol álltam, jó belátás nyílt mindenre.

– Hát, tudod, én nem… – Épp kimondtam volna, hogy nem vagyok éhes, amikor megláttam az udvarra kilépő Sándort. Ahogy kiért, többen felé is fordultak és üdvözölték. Ő kedvesen, mosolyogva fogadta a köszönéseket. Az agyam ismét beindult, és egy röpke idő alatt módosítottam magamban az előbb elkezdett választ. – …én nem bírom kivárni az ebéd szünetet, úgyhogy mehetünk.

Hát már, hogyne mennék, gondoltam magamban, hogyha véletlenül pont Sanyi mellett visz el az utunk.

Elfogott az izgalom, hogy amikor elmegyünk mellette, bepróbálkozik-e valami visszavágással, és igyekeztem résen lenni. De hiába a feltételezés, mégis meglepődtem, amikor mellém érve leszólított.

– Kitti, azt hiszem be kéne kötnöd a cipőfűződ.

Szélesen elmosolyodtam. Hát így lottózzon az ember!

Láttam, hogy Andi is fürkészve nézte a jelenetet. Nézhette is, mivel Sándor ritkán szólt hozzám, sőt, mondhatni ma először. Én továbbra is szélesen vigyorogtam, és utam folytatásához készülődve a következőket feleltem:

– Persze, köszi, hogy szólsz. – Elindultam, Andi is megindult. Örülve a nap tökéletességének visszanéztem a vállam felett, egyenesen Sanyira, és fennhéjázón hozzátettem:

– Tudod, Sándor, ezt még gyakorold egy kicsit.

Már épp kacsintani készültem, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre huppantam, egyenesen hasra. A tenyeremet lehorzsoltam, nagyon égett, a kárörvendő nevetéseket hallva legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Óvatosan felültem, és felnézve Sándor kifürkészhetetlen ábrázatával találtam szemben magam. Először azt hittem, gúnyolódik rajtam, de az elmémbe égett az a szomorkás, kissé csalódott tenger-kék szempár.

– Én megmondtam… – jegyezte meg nagy bölcsen, de azért elindult felém és kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállnom. A szégyen és a megaláztatás hatására kicsordult egy könnycsepp a szememből, félre ütöttem a segítő vagy inkább szánó kezet, és elfutottam a mosdóba.

A hátralévő órákat kihagytam, helyette a városban kóboroltam, hogy megnyugodjak. Andit pedig szépen megkértem SMS-ben, hogy hozza el a táskámat.

Azóta minden év április elsejét az ágyamban töltök, és leszoktam a fűzős cipőkről.

/2011.04.01./

* ** *

Ezt a novellát mindig szerettem volna április elsején megosztani, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy meg is valósuljon az elképzelés. Elég régen írtam – Te jó isten, 5 kerek éve! –, s ebből kifolyólag a gyérebb írásaim közé sorolom, mert akkoriban kezdtem csak el írni, és jóformán minden szót és gondolatot leírtam, ami az eszembe jött.

Többek között azért is ódzkodtam közzétenni a blogomon, mert megtörtént eseményen alapul, Sándort – akinek valódi neve nem L-lel kezdődik és egyáltalán nem voltam belezúgva a végzős gimis éveimben – tényleg megvicceltem, és ő is vissza akarta dobni a labdát, ám az itt történtek a képzeletem szüleménye, magyarán sosem estem pofára, oh yeah!

De hogy ne fecsegjek feleslegesen: ez az írásom annak idején tetszett, mert kiröhögtem vele saját magam, mára már inkább érzem semmitmondónak és bugyutának. Évekkel ezelőtt, egy másik április elsején elkezdtem átírni a végét, mert romantikus bolondként happy enddel akartam zárni ezt a röhejes szerelmi históriámat is, ám abba beletört a bicskám – értsd: elakadtam, beleuntam, és azóta bele se szagoltam –, és nem is tudom, befejezem-e egyáltalán... Talán újabb öt év múlva az is megéri a publikálást.