Az ember lánya és fia azt gondolná, ismeri önmagát, azonban történik valami, amitől rájön, hogy egyáltalán nincs képben, mindig van új a nap alatt, és folyamatosan változunk, új, eddig ismeretlen dolgokat fedezünk fel magunkról, vagy akár a totál ellentettünkké válunk. Így volt ez velem is.
Azelőtt mindig ódzkodtam kicsit az emberektől, kerültem a tömeget, a gyerekekért sem rajongtam igazán, sőt, nem is értettem, miért hal el mindenki pár kicsi emberkétől. Mióta azonban emberekkel foglalkozom nap nap után, rá kellett jönnöm, hogy – meglepő módon – szeretek emberekkel foglalkozni, vadidegen emberekkel haverkodni, vagy csak úgy simán elcsevegni, és szeretem a büdös kölköket is. (Ne tessék megharagudni, szeretetből becézem így őket.) Ez pedig annyira meglepett, hogy nem is tudtam igazán hova tenni, vagy felfogni, egyáltalán hogyan is ismerhettem magam ennyire félre, vagy mi ez? Csupán alkalmazkodom a környezetemhez, és kényelmesen érzem magam, ha már ebből áll a munkám, vagy tényleg ennyire el volt rejtve ez az oldalam?
E kapcsán azonnal a karakterekre gondoltam, akiket mi alkotunk meg, akik kipattannak a fejünkből egy zajos délutánon a buszmegállóban fázva, vagy velünk vannak akár egész életünkben, kísérnek minket jóban rosszban, míg lelket nem lehelünk beléjük papírok lapjain is.
Úgy, ahogy az ember maga is folyamatosan változik, a karaktereinkkel is megtörténhet, meg kell történnie ennek, hiszen mindenféle behatás ér bennünket, így őket is. Ezeket a változásokat beiktatni a történetünkbe viszont nem mindig könnyű. Ha a változás hirtelen, nem várt, esetleg abnormálisnak is hat, teljesen hiteles, semmi baj nincs vele, nem lehet rossz karakter alkotás, amíg jelen van valami nyomós ok vagy indok, egy felvezető vagy meghatározó körülmény, ami támogatja, sőt, előhívja a változást a jellemben, anélkül légből kapott zagyvaság válik belőle csupán, mint Fekete Özvegy és a Hulk rettenetes szerelmi szála, ami nem tudom, hogyan pattant csak ki Joss Whedon fejéből, aki elvileg egy forgatókönyvíró zseni... (Na mindegy.)
Az emberi személyiség különös kémia. Sokszor kifürkészhetetlen, sokszor inkább csak egy összekatyvaszolt massza, és sokszor csakis idővel kezdesz kiigazodni rajta, megváltoznak a nézeteid, másmilyen lesz a karaktered. Viszont ezzel semmi baj nincs, hiszen a változás elengedhetetlen, s ahogy mi magunk, úgy a velünk lélegző karakterek is folyamatosan alakulnak, mozgásban vannak, és megeshet, hogy egyik nap szeretik a sajtos puszedlit, de két évvel, két nappal, öt perccel később már utálni fogják.
Eddig megrémített a változás, féltem tőle mindig, és megijesztett, viszont most már úgy látom, hogy roppantul érdekes, izgalmas és érdekfeszítő jelenség, ami állandóan jelen van, akár akarjuk, akár nem.
Azelőtt mindig ódzkodtam kicsit az emberektől, kerültem a tömeget, a gyerekekért sem rajongtam igazán, sőt, nem is értettem, miért hal el mindenki pár kicsi emberkétől. Mióta azonban emberekkel foglalkozom nap nap után, rá kellett jönnöm, hogy – meglepő módon – szeretek emberekkel foglalkozni, vadidegen emberekkel haverkodni, vagy csak úgy simán elcsevegni, és szeretem a büdös kölköket is. (Ne tessék megharagudni, szeretetből becézem így őket.) Ez pedig annyira meglepett, hogy nem is tudtam igazán hova tenni, vagy felfogni, egyáltalán hogyan is ismerhettem magam ennyire félre, vagy mi ez? Csupán alkalmazkodom a környezetemhez, és kényelmesen érzem magam, ha már ebből áll a munkám, vagy tényleg ennyire el volt rejtve ez az oldalam?
E kapcsán azonnal a karakterekre gondoltam, akiket mi alkotunk meg, akik kipattannak a fejünkből egy zajos délutánon a buszmegállóban fázva, vagy velünk vannak akár egész életünkben, kísérnek minket jóban rosszban, míg lelket nem lehelünk beléjük papírok lapjain is.
Úgy, ahogy az ember maga is folyamatosan változik, a karaktereinkkel is megtörténhet, meg kell történnie ennek, hiszen mindenféle behatás ér bennünket, így őket is. Ezeket a változásokat beiktatni a történetünkbe viszont nem mindig könnyű. Ha a változás hirtelen, nem várt, esetleg abnormálisnak is hat, teljesen hiteles, semmi baj nincs vele, nem lehet rossz karakter alkotás, amíg jelen van valami nyomós ok vagy indok, egy felvezető vagy meghatározó körülmény, ami támogatja, sőt, előhívja a változást a jellemben, anélkül légből kapott zagyvaság válik belőle csupán, mint Fekete Özvegy és a Hulk rettenetes szerelmi szála, ami nem tudom, hogyan pattant csak ki Joss Whedon fejéből, aki elvileg egy forgatókönyvíró zseni... (Na mindegy.)
Az emberi személyiség különös kémia. Sokszor kifürkészhetetlen, sokszor inkább csak egy összekatyvaszolt massza, és sokszor csakis idővel kezdesz kiigazodni rajta, megváltoznak a nézeteid, másmilyen lesz a karaktered. Viszont ezzel semmi baj nincs, hiszen a változás elengedhetetlen, s ahogy mi magunk, úgy a velünk lélegző karakterek is folyamatosan alakulnak, mozgásban vannak, és megeshet, hogy egyik nap szeretik a sajtos puszedlit, de két évvel, két nappal, öt perccel később már utálni fogják.
Eddig megrémített a változás, féltem tőle mindig, és megijesztett, viszont most már úgy látom, hogy roppantul érdekes, izgalmas és érdekfeszítő jelenség, ami állandóan jelen van, akár akarjuk, akár nem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése