Vámpír csillámpónik, szado-mazo kiscicák, és most a haldokló tinirománcok – az egy dolog, hogy alapvetően nem tudunk igazát újat alkotni, mert minden terítékre került már, mióta világ a világ, és ír, aki ír. De hogy miért kell évente, kétévente, x időszakonként mindig egyvalami mánia, és akkor abban az adott témában ontják magukból a szívszorítóbbnál szívszorítóbb bestsellereket, hogy aztán mozifilmet is eszkábáljanak a hangzatos című regényekből, azt tényleg nem tudom megérteni.
Nem vagyok a jó elrontója, de miéééért keeeellllll??!
A felháborodásom tárgya ezúttal a Me before you (írta Jojo Moyes), ami alapjáraton érdekelt, és el is akartam olvasni, mert tetszett a címe, de aztán az orrom elé virtualizálták a filmadaptáció előzetesét, és lehet benne kedvenc színésznő hatszázezer-huszonhárom is, én akkor is ideggörcsöt kaptam, amint a cselekmény láttán elkezdett előtörni bennem a Csillagainkban a hiba láttán átélt tiltakozó undor. Miért kell mindenáron szenvedős, namajdénmegmondomatutitésazéletértelmét-féle okoskodó drámákat majmolni és filmeket gyártani belőle? Miért kell állandóan egy díszes sablont kiválasztani az év modelljének, és hatvanmillió regényt és mozgóképet legyártani? Nem unja senki rajtam kívül, most komolyan...
Szóval, megvolt a napi puffogásom és antirajongásom – akkor is, ha tudom, majd úgyis megnézem a filmet előbb vagy utóbb Emilia Clarke miatt, de kérem szépen, lassan inkább visszatérek a kötelező olvasmányokhoz és klasszikusokhoz, mert azok sokkal változatosabbak voltak, mint a szórakoztató irodalom manapság,
Reklamáció vége.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése