Amikor írni kezdtem, meglehetősen fura volt és új magamnak is a tény, hogy mivel is foglalatoskodom. Aztán ahogy új helyeken fordultam meg és bemutatkozásnál kiejtettem a számon, olyan vegyesen reagáltak rá az emberek, na meg mintha tévesen is ítéltek volna meg emiatt – egyetemen például szünetben írtam egy válaszüzenetet valakinek telefonon, amikor a csoporttársam odalépett hozzám, hogy én most mit csinálok, könyvet írok? –, hogy később eldöntöttem, inkább hallgatok róla.
Kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor mondtam, hiszen úgy éreztem, túl nagy rajtam a nyomás emiatt a szó miatt, mert végtére is az írókról is megvannak a sztereotípiák, sőt, az én fejemben is él egy kép arról, milyen is a "rendes író", ezeknek a képeknek pedig nem éreztem magam illőnek. Úgy tűnt, az emberek elvárnak valamilyennek, hogy olyan legyek, csak mert írni szoktam, ezeknek az elvárásoknak pedig ha akartam se tudtam volna megfelelni. Mindazonáltal saját magamtól is elvártam egyfajta tökéletes író szerepet, aki – akárhogy is próbaltam – nem tudtam lenni.
Elsősorban az író afféle művelt, elit lény, nem? Hisz jól tud fogalmazni, kreatív, kitűnő a képzelőereje, bőséges a szókincse, és nem utolsósorban a helyesírása sem maradhat el.
Nos, én műveltnek sose gondoltam magam, elit lény pláne nem vagyok. Fogalmazni...? Hmm, nem tudom, van, amikor ízlésesen sikerül egymás mögé pakolni a szavakat, de van, amikor akár a hajamat is téphetem, akkor se tudok kisajtolni magamból semmit – legfőképpen esszéíráskor dönt úgy az agyam, hogy megszűnik funkcionálni. Kreatívnak se hívnám magam, a képzelőerőm is selejtes, a szókincsem egyre jobban leredukálódik, ahogy a helyesírásom se a régi. Tehát semmiképp sem illenék a "normális író" szerepébe.
Cirka hat év íróskodás és három év elhallgatás után most mégis azt mondom, hogyha megkérdezik, mi a hobbim, hogy én szeretek írni, írni szoktam, és írok. A változás akkor állt be, amikor az új – khm, vagyis ELSŐ – munkahelyemen másodszor csúszott ki a számon a bűvös mondat, és bár először a reakció egy Tényleg?! volt, azután pedig egy bőséges semmi, rájöttem, hogy azért mondom el mindig, mert a személyem része az írás, így ha elhallgatom, akkor önmagam egy szeletkéjét tagadom meg, vagyis ha csűröm-csavarom és kiforgatom, olyan, mintha olyannak akarnám láttatni magam, mintha olyan ember akarnék lenni, aki nem vagyok, másfelől nézve pedig elhallgatnám azt, aki valójában vagyok.
Rajöttem, hogy nem számít, ki mit gondol, és az sem fontos, én mit képzelek egy értelmező szótárban meghatározott íróról, hanem az a fontos, hogy én szeretek írni, szeretek róla beszélni, ha pedig olyan kérdésekkel is illetnének, hogy mit írok, és a többi, arra egyszerűen nem vagyok köteles válaszolni, ahogy attól se kell tartanom, hogy valaki esetleg olvasni akarna – ugyanis, ha én nem akarom megmutatni, akkor nem kötelezhet rá senki.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése