A zsongó agy

Tegnap arról számoltam be, milyen az, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának nincsen ideje papírra vetni a gondolatait, ma pedig az írás egyik másik nehézsége van soron, azaz:

Mit csináljon az ember lánya és fia, ha egyszer agyoncsapja az ihlet, és egyszerre ötven dologgal akarna foglalkozni, de se ideje, se dönteni nem tud, melyiknek is lásson neki előbb.

Ez a probléma gyakorta előfordul velem, az esetek többségében ugyanis vagy ihletem nincs és írni se akarok, vagy írni akarok, de nincs időm és/vagy ihletem, netalán annyi mindennel akarok foglalkozni egyszerre, hogy nem tudok dűlőre jutni, mit is csináljak, és azt hiszem, ez a legrosszabb, hiszen az előzőeket foghatom az elfoglaltságra és az írói blokkra, míg az utóbbi csakis rajtam áll, és az én inkompetenciám beosztani az időm, és eldönteni, mikor mit csinálok.

Tudom, hogy egy nap vészesen kevés mindenre, és egy nap alatt nem is fogok soha egy befejezett művet kiadni a kezemből, különösen úgy, ha folyton elmismásolom a tennivalókat, és szabadidőmben csak punnyadok itthon, mondjuk a munkahelyi fáradságot is ki kell heverni valahogy, az is igaz. Mindazonáltal az írás engem mindig is feltöltött, jólesett, ha kiírtam magamból, ami bántott, hát még amikor novellát vagy egyéb szösszenetkék születtek meg, az különösen nagy energialöketet tud adni.

Amikor túlzottan elönt az ihlet, és azt se tudom, hova kapjak, akkor általában pánik módba esem, és inkább egy harmadik dologgal kezdek foglalkozni, viszont ezt nem szeretem, hiszen ha belegondolok, hány meg hány pillanatot vesztegeltem, és mi sülhetett volna ki belőle, ha minden nap akár csak pár órát is szentelek egy-egy projektemnek, akkor igazán elszomorodom.

Szóval azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy 2016-ban elsősorban azon kell dolgoznom, hogy mindig legyen egy-egy percem valamire, amit szeretek és csinálni akarok, ne csak elszálljon felettem az év, mert egy nap arra ébredek, hogy elröppent tíz-húsz év, én pedig még mindig csupán álmodom arról, hogy a polcon lesz majd egy kész könyvem.