Mese, mese, mátka

Nem tagadom, elfogult vagyok azzal, akit/amit szeretek, de próbálok elvonatkoztatni is azért, több nézőpontból látni dolgokat, és rohadtul tud irritálni, amikor nem látok mást, csak idióta emberkéket, ahogy meggondolatlanul dobálóznak az át nem gondolt véleményükkel.

Szeretem Japánt, a mangákat, animéket, és rohadtul fel tudom húzni magam, mikor azt látom, hogy rinyálós picsák rinyálnak jobbra-balra, hogy "Fúj, ez az erőszakos japán mese (egyrészt legalább a pontos nevét tudnák...) tönkreteszi a gyerekkorunkat, mert hogy ez és ez és ez..."

Kérem én, tud még itt valaki gondolkodni, teszem hozzá most nagyképűen, rajtam kívül??? Oké, az anime nem egy Micimackó jellegű alkotás, de kérem én kedves emberkék, a Tom és Jerry most miben jobb? Össze-vissza püfölik, ütik-verik, robbantják és csonkítják magukat benne, Jerry is mindig kicseszik Tommal, és lám, pár képkockával később semmi baja, felrobban a ház, elköltözik a macska pár karcolással, a következő részben meg kezdődik elölről az egész. Most legyek én az, aki túlkomplikál mindent, de ha nagyon bele akarok kötni, ebbe is lehet, sőt. Ha nekem gyerekem lenne, én tuti nem engedném neki nézni, mert ennyi erővel most gondolhatná azt, hogy "Jé, láttam egy egeret, a macskánk biztos bántani akarja, segítek neki, felrobbantom én a házat." Vagy jó, ne legyek ennyire drasztikus, de mi jön le még ebből az egészből? Üssük-verjük egymást, úgysem lesz semmi komolyabb bajunk...

A másik, Szilveszter és Csőrike, illetve a Kengyelfutó gyalogkakukk. Na azok is kiverik nálam a biztosítékot. De nem, ezek viccesek, ezek nincsenek személyiségromboló hatással a gyerekre, csak mert burkoltan van az egész tálalva. Na meg igen, amit a nyugaton csinálnak, az szent. De persze az animékbe bele kell ám kötni, csak mert az keleti és nem nyugati termék... Röhej az egész.

Olvass tovább

a dolgok rendje

Az egyik anyai ági rokonom valószínűleg meg fog halni. Nem tudom, hogy most természetes-e, hogy nem érzek semmit, vagy szégyellnem kéne magam emiatt. De! Ha mások tudnák róla azt, amit én tudok, akkor nem hiszem, hogy elítélnének, bár ki tudja. Megbocsátás, újrakezdés és egyebek. Nem tudok sokáig haragot tartani, de vannak dolgok, amik felett én nem tudok, és szerintem nem is kellene szemet hunyni. Egy szülő dolga az én megítélésem szerint végső soron az, hogy jólétet biztosítson az utódainak, nem pedig az, hogy csak kihasználja és tönkretegye őket. Az az ember az utóbbi kategóriába sorolható, én pedig bármiféle isteni vagy mi tudom én milyen büntetést kapjak is ezért, egyszerűen nem vagyok képes sajnálni.

Azért belátom, hogy könnyű másokat bírálni, másokat kiemelni és bűnösnek kikiáltani, miközben mi szép csendben behúzzuk a nyakunkat, hogy mi nem, mi soha. Kíváncsi vagyok, én életem végén milyen osztályzatot kapnék majd az itteni szereplésemre, és hogy hogyan értékelnének azok, akik ismertek. Kívánnák-e nekem a halált vagy még marasztalnának.

Olvass tovább

torn apart

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!

Olvass tovább

juppijé

*örül, mert tud Mentalistát nézni online*

Olvass tovább

Sokat akar a szarka

... avagy mikor a szárnyalni vágyó lelket gúsba köti a kegyetlen valóság, na meg a kötelesség.

Napok óta rajzolni szeretnék, de mikor időm lenne rá, nem merek, mert félek, hogy beigazolódna a gyanúm, miszerint már nem tudok rajzolni; amikor meg rám jön a rajzolhatnék és az alkothatnék úgy általában, akkor meg idő hiányában is vagyok, meg lenne más tenni valóm is. Franc.

Ó, és a harmadik: pár napja el akarok megint kezdeni naplót írni, de a(z elvileg) napi blogbejegyzések mellett ez nehéz, mert kétszer leírni ugyanazt nem szeretem - elmondani se -, és az igaz, hogy a naplómba több mindent írnék le, olyan dolgokat, amiket itt a nyilvánosság előtt nem lehet, de akkor meg annyira érzem, hogy kiürülnék lelkileg, miután kiadtam magamból ezeket, hogy ide már lehet nem tudnék biggyeszteni semmit, és azt meg nem akarom, hogy ezt a hónapot is úgy elszúrjam, mint a februárt...

Mondjuk van még egy novellám, amit csak be kéne gépelnem és tehetném is közzé, de nincs kedvem, mert úgy érzem, nem is lett olyan jó. Hülye happy end lett, pedig nem azt akartam először. Vagyis heppiend lett volna, csak nem olyan felhőtlen, de sajnáltam kárt tenni a szereplőmben. Nem szeretem ezt az ,,istent játszok''-dolgot, mikor írok, mert nagyon gonosz dolgokat is tudnék én művelni szegény szereplőkkel, de valami mindig visszatart. Állelkiismeret, álvalami. Pedig olyan egy szadista-mazochista állat vagyok legbelül, csak ott van a túlérzékeny szentimentalizmusom is, ami érdekes párost alkot, és fogalmam sincs, hogy fér meg egymás mellett a kettő... 

Meg fogom valaha érteni magam egyáltalán?

Olvass tovább

isten

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Olvass tovább

hantaboy

Ma úgy nem igazán történt semmi. Vagyis de, csak azért azt nem írom le. Elég annyi, hogy olykor már nagyon elegem van a hülye ábrándozásaimból. Egész nap mást nem csinálok, csak egy olyan világban ,,élek'' , ami nem valós, ami nem létezik. Kiskoromban oké, ez még elmegy - bár inkább társaságba kellett volna mennem, akkor nem lennék ilyen antiszociális -, de 21 évesen? Nevetséges. 

Ma megkérdeztem anyámat, hány évesnek látszom. Azt mondta kapásból, hogy 15, aztán meg azt, hogy nem tudja, olyan kicsi vagyok, vagy hogy is fejezte ki magát. Annyira utálok én én lenni. Az hagyján, hogy 160 centi vagyok, azzal már megbékéltem, de hogy más nálam fiatalabb létére bombanőnek néz ki - teszem hozzá 17 évesen -, azért az már kicsit szíven szúr. (Nem is kicsit.) És még csodálkozom, miért vagyok forevör alón... 

Egy vénlány leszek egész életemben, folyton fellegekben járó, idővel besavanyodott vénasszony, ráadásul könyvtáros! Oké, sztereotípiák és egyebek, de most egy kontyos, régimódi szoknyás, ember- és gyerekutáló antiszociális gyökeret - esetemben kockát is - képzelek el, mikor harminc év múlva belenézek a tükörbe. És a tükör visszasikít majd rám, üvölt, hogy 'Hé, hová lettél? Az élet, amit álmodtál, a dolgok, amikről álmodtál, hogy megcsinálod, a sorok, amiket a könyvespolcra álmodtál...' Nem nehéz megállapítani, mi a közös ezekben: az álom, az ábránd, az álmodás. Végigképzelgem az egész hatvanegynehány vagy mennyi évemet, nem fogok csinálni semmit, nem fogok elérni semmit, aztán mikor majd eljön az időm, hogy szembenézzek az életemmel, a sikertelenséggel, sírni fogok és keseregni, hogy miért voltam/vagyok ekkora nagy hülye marha állat. Már alig várom...

Tudom, hogy változnom kéne, változtatni akarok, de nem ... merek? Nem tudom, hogy kell. Illetve, hogy miként változzak? Hagyjak fel mindennel, amit most csinálok, figyeljem a körülöttem lévőket, olyanokat, akikről azt gondolom, hogy 'Na igen, én is szeretnék ilyen lenni!', tanulmányozzam őket, váltsak át kaméleon módba, és próbáljak valaki más lenni? Másként viselkedni... nem nehéz, hiszen mindig azt csinálom. Ha látok valaki másnál valamit, ami megtetszik, elkezdem utánozni. Vagyis akkor nem én vagyok én, hanem én próbálok valaki másként létezni.

Sosem értettem a színészeket, hogy tudják felvenni mások személyiségét, eljátszani valakit, akár teljesen más karaktert, hogy önnön maguk is megmaradjon.

De a legfontosabb, miért nem vagyok elégedett magammal? Ha nekem ez jól van így - mert csak egyik részem elégedetlenkedik folyton, a másik meg kussol, szóval ezek szerint teljesen meg van elégedve magával -, akkor miért merül fel bennem, hogy mást akarok, de ha meg mást akarok, akkor miért nem cselekszem?

---

Közeleg a március 14-ei ,,fizu-nap''. És az egy hónapja tartó dilemma: könyvet venni válság idején, vagy bölcsen lemondani - megint, kényszerből, nem bölcsességből, bűntudatból, mert nem tehetek mást -, és garasoskodni minden fillérrel?

Miért nincs nekem itt egy balek, aki istápol és eltart? Ha lenne egy ilyenem, vajon ki is használnám vagy álszenten azt mondanám, hogy 'Köszönöm, nem' ? Bizonyára pirulnék és szégyenlősen hezitálnék, afféle jókislány módjára, aztán ,,nagynehezen'' beadnám a derekam, és minden éjjel elégedett vigyorral dőlnék le a kispárnámra.

Érdekes. Érdekes, hogy még mindig nem tudom, ki vagyok, ki szeretnék-ki akarok lenni, és végül kivé fogok válni. Hogy jó-e az, amit most csinálok? Hiába kedves nekem, lehet tévedés az egész.

Ma megint jöttek házaló hittérítők, anyámra akartak rátukmálni egy Bibliát, de az árát gondolom csak akkor említették volna meg, amikor már kellőképpen beleszeretsz abba a papírfecnibe, és hogyha már belenyúlsz a tárcádba, mint számít, hogy egy ezressel többet veszel végül ki.

De ma nagyon büszke voltam anyura. Nem hagyta magát, hogy belebeszéljék azt a sok szar szent maszlagot félórákon keresztül, hanem racionálisan ,,visszaszólt'' - a szent fazekak persze jöttek a megkérdőjelezhetetlen és kivédhetetlen szentfazék dumával, ahogy szoktak -, még pedig úgy, hogy az igehirdetők fülüket-farkukat behúzva csendben elbattyogtak a következő lakáshoz. Anyu persze nem volt goromba vagy tiszteletlen, csupán racionális és kicsit vicces. (Szarkasztikus? Cinikus?) Nekem ez sose megy, én vagy kínkeservesen hallgatva vagy megvárom, míg befejezik és végre szabadulhatok, vagy eretnek módjára pofázni kezdek, de mindkettő esetben igaz, hogy alig bírom visszatartani, hogy pofán ne röhögjem az illető(ke)t.

Mintha jobb lenne nekem azzal, hogy facebook állapotfrissítések helyett Bibliát olvasok, és a semmittevés helyett templomba járok. Ugyan már!

Olvass tovább

Márciusnak első napja

Jellemző, hogy hisztizek azért, mert nem akarok egy hétig itthon maradni - cöh! ki az az ökör, aki nem örül egy jó kis lógásnak? szerintem beteg leszek még a tél végére ... -, aztán mikor már végéhez közeledik az egy hetes buli és jó öreg semmittevés, akkor meg azért kezd el sírni a szám, mert nem akarok hülye szociológia szemináriumra menni, és egyebek. Ez a félév a végem lesz...

Amúgy ma olyan érdekesen voltam megint. Tegnap hülye voltam, elszaladt velem a ló, és nem tudtam tartani a pofám egyéb dolgaimat illetően, ma meg iszom ennek a levét. Szép, mondhatom. És megint hülyeségekből csinálok problémát, és megint kimásztam egy gödörből, és tartok egy még mélyebb gödör felé. Gödörből ki, gödörbe be, a szakadék felé közeledek, de ki tudja, mennyi gödrön kell még átmásznom.

Másoknak jó kedve van, mikor nekem nem. Most legszívesebben ennek nem örülök, de azért jókislány módjára azt mondom, hogy mégis. De tulajdonképpen az a fajta kis pöcs vagyok, aki a szíve mélyén rühelli, ha mások jól szórakoznak, miközben ő maga satnyán tengődik jobbra-balra. Figyelemre vágyom, tulajdonképpen. 

Kétszínű vagyok, meg helyezkedek, mindig a jó helyre. Persze ez nem igaz, mert amikor elkap a harci ideg vagy éppenséggel túl lusta vagyok, akkor elszalasztok jövedelmező dolgokat, amikre csak később jövök persze rá, hogy nekem jövedelmező lett volna, és ezek miatt meg még inkább morci leszek.

Ezen kívül? Ajánlóban mutatták, hogy a miami csi-ben (az igenis nem szí-esz-áj, hanem jó magyarosan csi ) meghal az a főfigura, Horatio... Cane, asszem, vagy mi, ki, és hogy kell írni... Olyan kis szöszi jópofa, és a sorozatból igaz, csak elvétve láttam pár részletecskét, de az tetszett, és igazság szerint az utóbbi két hétben szoktam rá, és most kicsit rossz volt látni ezt az előzetest. Reménykedem, hogy valami csavar lesz benne, és nem hal meg. Valamilyen kis tesztfeladat a csapatának, vagy mittudomén... DE NE HALJON MEG! Azt nem szeretem, és pont.

Na igen, az élet gyönyörűségei... Más, kitalált ember életét, dolgait, ügyeit helyezni előtérbe, szórakozni rajta, foglalkozni vele, ahelyett, hogy megmaradnánk a tömény és cudar valóságban, és megpróbálnánk szembenézni a mi kis reális ügyeinkkel.

Olvass tovább

the last day of february

A naptár szerint 24. volt szökőnap, amit én ne nagyon értettem meg, hogy miért van ez így, hiszen február 24. minden évben van, és akkor valamilyen névnap is kell, hogy legyen, míg 29. meg csak négyévente, és... Most meg is nézem, milyen névnap van kiírva. Elemér, Oszvald, Román. Na majd ha kedvem lesz kivenni a fülesemet , akkor feltápászkodom a géptől, és megnézem, hogy egy "normális" évben mi van kiírva február 24-ére...

Amúgy ezt a hónapot elcsesztem rendesen, pedig ez a(z egyik) kedvenc hónapom, szökőhónap meg minden, meg évforduló és egyebek... Már az elején azzal kezdtem, hogy kihagytam a bejegyzéseket, aztán meg ha már egyet, négyet, ötöt kihagytam, akkor már a tíz sem izgatott, és most meg egyrészt nehéz visszarázódni, másrészt egyéb dolgok is közbejönnek mostanság, és komolyan elgondolkodtam, mi értelme van az egész mindennek, amiket csinálok. Nemcsak ennek a blognak, hanem minden másnak. És jóformán semmi. Bár már tavasz van - nem érdekel, hogy ki mit mondd, ez már tavasz, és kész -, a hangulatom még azért nem állt át a felhőtlen tavasz fílingre, és a napokban egyre jobban meg többször akadtam ki oda, hogy nincs igazán értelme semminek, sőt, egyre szarabb minden. De vannak örömteli dolgok is, szóval úgy ahogy elvagyok, csak ne generálnám magamnak a hülyeségeimet állandóan.

Na mindegy. A februári pótlásokat majd valahogy meg kéne ejtenem valahogy, és eléggé csalás ez, de... ki gondolta volna, hogy kidőlök a második hónapnál? A nagy lelkesedésemmel meg minden...

Most azt hiszem, inkább befejezem itt, mer akkor elkezdem leírni a múlt napok eseményeit, és akkor meg itt lesz meg minden egyvelegben, de én úgy szeretném, hogy. Vagyis megpróbálok majd fejben és valahogy lélekben visszatérni az adott napra, amikor is nem írtam ki semmit, és felidézni, hogy mit csináltam akkor, vagy volt-e valami érdemleges, amit leírtam volna, ha nem lustulok el. Vagy nem is tudom, hogy érdemes-e bebiggyesztenem valamit. Na majd meglátom.

*Süt a Nap - megint. Igazán felüdítő a tegnapi hófúvás után, aminek mára nyoma se maradt szinte.

** Az utóbbi napokban megcsaltam kissé az én drága Black Holesomat, és rászoktam az Absolutionra. Egymás után, egymás után, elejétől végéig, igaz, a számokat mindig szerettem rajta, de így egyben még nem voltam a bolondja, hogy egy huzamban naponta hatszor... Bár az összes albumot szeretem, és olyan rossz csak egyet kiemelni, meg nem is lehet, de most ez lett akkor egy picit a kedvencebbik kedvenc, a változatosság kedvéért.

Olvass tovább

we were born to die

Ma olyan hullámzó hangulatom van. Mondjuk ennek nem is kellene meglepnie, ugyanis rettentő hangulatember meg szeszélyes vagyok, csak... Annyira utálom, hogy ugyanattól van egyszer jó kedvem, másszor meg ... egyszer csak átmegyek morciba, vagy nem is tudom, mibe, milyen állapot is ez, csak vagyok benne, elégedetlenkedek, morgok, bőgni volna kedvem, bőgök is, aztán megint vigyorgok. És annyira utálom ezt! Hogy nem tudok állást foglalni szinte semmiben, mindig két szék között állok - mit állok, ingadozom, mert megállni se tudok rendesen. Nem igaz, hogy nem tudok határozottan kiállni valami mellett, legyen az egy eszme, idea vagy érzelem. Egyszerűen nem tudok dönteni. Vagy legyek optimista, sugárzó, bájos személyiség, vagy legyek akkor mindig egy befordult pesszimista pöcs, de az, ha a kettő - ha folyton kettő, több lehetőség között ingadozok, az nemcsak nekem kellemetlen, hanem megzavarja a körülöttem lévőket is. Egyszer jópofizok, másszor meg csak úgy árasztom a taszító energiát, hogy hagyjanak békén. Miért nem vagyok képes állást foglalni? Jóformán nem is szeretek kinyilatkoztatni semmit, még gondolatban sem, mert nem telik el sok idő, és sorra cáfolom meg saját magam. Idegesítő.

Na meg... eddig is el akartam költözni drága piciny kis elcseszett országomból, ha "nagy leszek", és megtehetem, csak visszafogott az a valami, valamiféle bűntudat, hogy cserben hagyom a helyet, ahol megszülettem. De egy részem akkor is szabadulni akar innen, a másik meg alázatos, és nem tudom, melyik fog felülkerekedni a másikon. Na meg annyi szép hely van, választani se tudnék igazság szerint... Ha őszinte akarok lenni, megfordult a fejemben, hogy inkább éljem le az egész életemet ebben a kis porfészekben - azért szeretem ám! megnyugtat és elrejt, bár a közbiztonság évről évre rosszabb (mondjuk ez szerintem mindenhol így van) -, hogy ne lássak semmi mást, mert akkor a szentimentalista túlérzékeny baromságomtól csak még rosszabbul érezném magam, hogy nem lehetek ott mindenhol, egyszerre. Szeretnék néha valami kozmikus lény lenni, aki minden szépséget be tud fogadni egyazon időben a világból, bár magamat ismerve ezt a csodát, ezt a gyönyörűséget nem tudnám kezelni, felfogni sem, és szerintem összeroppannék. Olyan egy fos személyiségem van, nincs is személyiségem, egy túlérzékeny pöcsszar vagyok, még egy nyamvadt filmet se bírok végignézni, ahol már csak egy picike erőszak van, vagy valakinek valamiféle bántódása esik. (Igaz, ez nem akadályoz meg abban, hogy a karaktereimet képzeletben sorra cseszegessem mindenféle kellemetlenséggel. Ugyan nem írom le, csak fejben játszom el, de akkor is elég köcsög tudok velük lenni. Nem is kéne csodálkoznom, miért nem akarnak közreműködni velem és mesélni magukról. Szégyen, hogy nem ismerem a saját szereplőimet, és azt hiszem ez az én egyik nagy bajom/hibám... )

De ha már lúd, legyen kövér. :P Ha egyszer mennék, bár Írföldet és Japólandet is szeretem, Londonba mennék. *hatalmas vigyor* A Tower Bridge-et már egy ideje csipázom, na meg ott van a vemblíííííí is. És ami nem elhanyagolható, nem lennék internethez kötve, ott már könnyebben tudnám hallgatni az én drága kedvenc nme rádiómat. Igaz, csak szombat-vasárnap óta lopta be magát a szívembe, de majd szétrobbanok, hogy itthon nem tudom hallgatni, mert szar lassú a netem, elértem a havi limitet, és most még másfél hétig tötyögök vele. Nem rossz ez a sebesség, ha egyszerre csak egy oldalt nyitok meg, de az én türelmetlen és mindent azonnal akaró száguldási mániámnak felér egy halálos ítélettel... De én vagyok a gyökér, tudom. :) Egyszerűen csak szar jellemem van, de ez van. Ezt kaptam, ez jutott, ezzé formáltam magam, meg most foghatom a környezetre is. Valahogy majd csak elboldogulok vele. Magammal. :)

* * *

*ez egy jó kis zene, ma fedeztem fel igazán. ami nálam azt jelenti, hogy kemény egy napig agyon hallgatom, aztán meg látni se bírom utána XD

Olvass tovább

indigókék

29 perc van hátra a mai napból, ezt a bejegyzésnek csúfolt szöszmöszt csak úgy hoztam össze, mert nem szeretek utólag pótolni. ...mit is mondhatnék? Nem tudom. A nap folyamán posztolni akartam egy zenét, amit ma állandóan hallgattam, kapcsolódik egy személyes kis dolgomhoz, amiről úgy döntöttem, egyéni egyéb okokból is, hogy jobb - és szebb! - lesz, ha megtartom magamnak, de úgy a zenén keresztül a világba is kürtöltem volna. Szóval az arcos közösségi oldalon kiraktam egy szivecskével, és hagyján, hogy nem lájkolták - júj, ez a hatalmas probléma -.-" -, de még csak jobban sem éreztem magam, úgyhogy mingyá ki is törlöm.

~ Tényleg nincs miről beszélnem vagy csak ilyen rohadtul "fontos" eseményekből áll az életem? Meglehet. Unalmas vagyok, tudom. Jobb szeretek ezért is elhúzódni a csigaházamba, fel az elefántcsont-tornyomba. Hagyjanak csak békén az emberek.

Ööhm, mit akartam még???? Elfelejtettem. Na mindegy, megyek vacsizni - éjfélkor -, mert holnap korán lesz suli, és megtehetném, hogy nem megyek be, de akkor meg délig fekszem, és csak még hülyébben érzem magam. Fáj a fejem - megint. Lehet a szemem miatt. Nem akaródzom hordani azt a rusnya szemüveget.

Olvass tovább

three days grace

Imádom ezt a zenekart. Igaz ritkán hallgatom, de... nagyon jól passzolnak az érzéseimhez... Amiket ugye, ha minden nap érzek, miért nem hallgatom ezeket a dalokat gyakrabban? Az egész dolog szépsége és pörfiktsége talán épp abban van, hogy nem hallgatom őket éjjel nappal, hanem - most nem tudom, havonta talán egyszer, bár ez most kevésnek tűnik így... -, időközönként, és akkor olyan hű de jó.

"Hűdejó!!!" - Ezt ennél jobban nem tudom kifejteni. Eddig is voltak problémáim azzal, ha nem tudtam kifejezni magam, de most sehogy se tudom. Nem tudom, gondolataim vannak, de nincs erőm leírni sem őket. Ez van. Vannak jó, nevetős pillanataim, de alaphangulatom is megvan emellett, ami nekem a depi - ez a szó olyan ... "jaj, figyelemre vágyok és öngyilkosság gondolatával rakom tele a falam, hogy mindenki velem foglalkozzon"-jellegű. És én nem ilyen értelemben gondolom. Összezavarodott, kiábrándult vagyok, és egyebek, de nem feltűnési viszketegséges. Bár ki tudja. Lehet az vagyok tudat alatt, csak így adom az ártatlan lánykát, hogy én legyek a főhősnő :D

Szóval ja. Nem tudom, milyen lennék, ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet egy picsa lennék, az a plázacica típus, bár úgy gondolom, a plázacicáktól már sokkal durvább faj kezdi átvenni az egyeduralmat...

A lényeg, hogy nem gondoltam volna a zenei előzményeim alapján, hogy valaha ilyen zenéket fogok hallgatni, önszántamból, és még szeretni is fogom. Nem vagyok külsőre egy rocker, de közelebb érzem magamhoz, mint bármi mást. Persze hallgatok néha egy-egy populáris szart is - naponta egyszer belefér -, de a média lejátszómra nem tenném rá, max. csak akkor, ha a dalszövege vagy a hangulata nagyon betalál, de általában akkor is max. egy hét, és kitörlöm.

Szóval... azt hiszem, örülök, hogy ilyen vagyok. Nem mondom, hogy nem akarnék néha, olykor, sokszor más ember, más személyiség lenni, de azt hiszem, nem vagyok olyan rossz, bár ezzel most ne tessék kiforgatni a szavaimat, hogy el vagyok szállva magamtól, mert korántsem.

Egy szó mint száz, éljenek a gitárnyűvések és az ordítások, ó, és a dobok! Most ha megkérdeznék, utóbbi került az első helyre, talán még a zongorát is másodikra küldte. Persze - vagyis sajnos? - nem tudok dobolni, csak észrevettem magamon, hogy egy ideje - hehe, pontosan tudom, mióta :P - jobban odafigyelek a zenékben a dobra, és annyira, de annyira simogatni tudja az ember fülét. ^.^ Szeretek a zenékben kis részletekre összpontosítani, és végighallani az egész számban (mármint nem az én számban, csak nem akartam még egyszer zenét írni, a tracket meg too muchnak éreztem ide) - pl. csak egy dallamot megpróbálok végighallani az egészben, vagy hogy is mondjam, szar vagyok, nemtom kifejezni magam -, de a legjobb akkor is egyben az egész; egyszerre többmindent hallasz, és többminden simogat. :D

Hát igen, ezt hívják eargasmnak. *muhaha*

Olvass tovább

vasárnap

utazás, öröm, kellemetlenség, összezavarodottság, szem mögötti fejfájás, nevetés, bánat, szórakozott, lökött, kutya, remény, konokság, irigy, \m/ nme radio rocks \m/ , unalom, otthon felejtett fogkefeje/fogkrém, zene, álmos, kezdődő kiábrándultság, nem akarok kiábrándulni, bőrkabát, fekete, szőke, barna, zöld, ketten egy biciklivel, móka, kacagás, napsütés, hóolvadás, buszsofőr majdnem nem adott jegyet, alma, ketchup, kefír, 23:33, érdekes álmok, türkiz, szürke, dallam, kíváncsiság, barátság, hiány, sonka

... sonka? WTF, ez nem is volt jellemző a mai napra. Azt hiszem, itt most befejezem XD

Olvass tovább

kudarc

Még egy nappal hátrányban vagyok - plusz még az a nyolc nap február elején. Nehéz visszaszokni a saját kis napi időbeosztásomhoz, mikor én magam szegtem meg.

A cím, amit választottam, eléggé kifejező, több tekintetben is. Nemcsak hogy elrontottam a kis challange-emet, mindezt a kedvenc hónapomnál, lekéstem a szoctámról is ebben a félévben, ellógtam a pénteki órát, ami tulajdonképpen hasztalan volt, emellett tisztára megbolondulok a kacifántos érzelmeimtől. 

Berry mondta nekem egyszer, hogy a lányok felveszik a pasijuk, pasijelöltjük stílusát, meg szerintem a kedvenceikét is, bár utóbbi az más, mert van, hogy a pasik is szeretnének valamilyen hírességhez, példaképhez hasonlítani... És ez az egész annyira idegesít engem, mert úgy gondolom, hogy lassan huszonegyhez közeledve már magam mögött hagytam azt a kort, hogyha dzsásztin bíber kedvence a neonkékes ciánzöld, akkor nekem is az lesz hirtelen, és minden cuccomat olyan színben veszem meg, illetve a stílusomat is hozzá igazítom.

Nem szeretem, mikor azon kapom magam, hogyha Kis Pistike szeret egy együttest, én is azt hallgatom, mert ez szimplán hülyeség. Kis Pistike nem fog szeretni engem csak azért, mert hirtelen sorra töltöm rá az mp3-asomra a zenéket, amiket hallgat, és nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Azt szeretném elérni földi létem során, hogy ne asszimilálódjak senkihez, meg akarom tartani - először is megtalálni és stabilizálni - a magam stílusát, nem pedig más(ok)hoz igazítani magam. Ha így nem vagyok jó mások szemében, akkor sem akarok magamra erőltetni valamit, ami nem én vagyok.

Persze mondhatná most valaki, hogy az még nem bűn, hogyha hallok egy zenét, zenekart, akkor utánanézek, mert lehet, hogy majd nagy kedvencem lesz, csak azt utálom, hogyha azért guglizok rá valamire, mert egy pasihoz köthető. Mondjuk nem tudom, most elvesztettem a fonalat a saját gondolataimban, mert fogalmam sincs, miért idegesít ez, de idegesít. Nem is tudom megfogalmazni, és a gondolataimat se tudom elkapni. Csak elsuhannak az elmémen, vagyis az átsuhannak azt hiszem, jobb szó, és nem tudom megfogni, megérteni, szavakba önteni őket, csak érzem. Egy pár tizedmásodpercre átlátom az egészet, de mire leírnám, értelmesen végiggondolnám, huss, sehol semmi. Ez még jobban idegesít, mert hogy is van az, hogy csak azt tudjuk gondolni, amit ki tudunk fejezni? Én ezt az elméletet mindig megdöntöm, vagy csak hülye vagyok, és nem értem saját magamat. Hogy lehet valaki olyan elcseszett, szerencsétlen, hogy nem érti saját magát? Nonszensz. :D

Csak már fáj a fejem mindentől, leginkább magamtól, nem tudom, mit csináljak, ami miatt még idegesebb vagyok. Napról napra elvagyogatok anélkül, hogy valami érdemlegeset csinálnék, egész nap csak a telefonon meg a gépen lógok, képeket meg videókat nézegetek, és ezt annyira cinkesnek érzem, de nem tudom abbahagyni. Vagyis erőltetem magam, hogy abbahagyjam, de akkor meg rossz kedvem van miatta.

De hiszen hülye vagyok, mert azzal, hogy interjúkat nézek, még nem lopom a napot, hiszen fejlesztem az inglisemet... Ó, én buta! Hát, persze, hogy gyakorolni kell a nyelvet. :P 

Igazság szerint nem is az zavar nagyobbrészt, hogy azt csinálom, amit,  hogy egész nap interjúkat és koncerteket akarok nézni, hanem az a gondolat, az a paranoid tudat, hogy mások látják, hogy én mit csinálok. Ez a beidegződött faszságom gyerekkorom óta megvan, nem tudom elhagyni, és kikészít. Meg vicces is, nevetséges. Nem is tudom, mi lenne a jó, ha biztosan tudnám, hogy nem vagyok egyedül a kis szokásaimmal, vagy nem, mert ha meg látom, hogy tényleg mások is tökre ugyanazt csinálják, amit én, akkor meg rohadt ideges leszek, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem vagyok különleges, és az a kis intimitás is megszűnik, ami közted és az adott dolog között kialakult. És mikor ez az intim buborék kipukkan, mert látod, hogy más blogján közzéteszi azokat a szavakat, amiket te is érzel, az igazán kellemetlen érzés, kiábrándító, szívszorító. Az ember bosszúvágyat is érez, amiért úgymond "ellopták" a plüssmackóját.

Hö, intimitás. Van egy blogom tumblr-en, azért csináltam, hogy angolul írjak rá, vagyis gyakoroljam az angolul írást, úgymond rá legyek kényszerítve, hogy angolul írjak, de nem is szoktam használni, most meg ezen a héten újrablogoltam pár emberke bejegyzését, és meg lettem nyilvánosan címezve azzal, hogy felettébb sokat posztolok egy konkrét dologról. Pff... akkora egy pofáncsapás volt, mert tényleg a héten kezdtem el ezt a hülye reblogolást, és akkor valaki, akinek tízezermillió posztja van, azt mondja nekem négy reblogolt bejegyzés után - a hangsúly itt azon van, hogy másét osztottam csak meg, mert tetszett, nem pedig  magam csináltam -, hogy sokat posztolok egy témában, témáról. És annyira felbaszott ez agyilag, mert nem igaz! Illetve... jó, ha elvonatkoztatok, és külső szemmel próbálom nézni a dolgokat meg magamat, akkor tényleg igaznak tűnik ez a nevetséges rágalom, de ez esetben ez azért keserű pirula, mert az az ismeretlen kis köcsög rávilágított ország-világ előtt az én kis titkomra. Fúj, mindjárt kitörlöm az egészet, de akkor meg bebizonyítom, hogy neki van igaza. Aljas rágalmazás az egész, kikérem magamnak! :D

* * *

Hölgyeim és Uraim, az élet apró kis tüskéi, amik beleakadnak az emberbe, és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint más, valóban komoly témák. Olyan kis nyomi, nem?

Olvass tovább

benyomások - part Two

Nem voltam annyira depis, az előző bejegyzés alapján, meg amit mondok, talán ez jön le inkább, de tényleg nem voltam/vagyok az. Csak tények - valamennyire tisztábban látott tényként kezeltem az egészet, és inkább magamon nevettem, hogy csak most jöttem rá az egészre. Na meg nem tudom, mit csináljak, de erre talán majd rájövök egyszer.

Tovább haladva az órarenden, a szerda az egy csúnya nap lesz, már el is könyveltem afféle fekete pontként, amin minden héten túl kell esni, hogy utána jól érezhesse magát az ember. És milyen jó helyen van! A hét közepe... Előtte azért aggódom, mert egyre csak közeledik, csak fenyeget, utána meg, hogy túljutok rajta, nemhogy megkönnyebbülnék, hanem azért aggódom, hogy jön a következő. A legjobb leginkább az a pár perc, amikor az adott kellemetlen pillanat végeztével elsétálsz, az olyan pici kis köztes állapot.

Szóval, első óra legalább kilenckor kezdődik, az még nem olyan vészes. Könyvtártan I. Gyűjteményszervezés. A nő, aki tartja, szimpatikus, csak az volt a halálom, hogy megint be kellett mutatkozni. Nem szeretem az ilyen szerepléseket. Míg rám kerül a sor, azon aggódom, hogy mit mondjak, próbálom összeszedni az összes dolgot, amit említhetnék, közben végig rágom magamban, hogy mire mi lehet a környezet reakciója, és akkor eldöntöm, hogy mit mondjak végül, és mit ne. És az előzőek tapasztalatán szépen kihagytam a hülyeségeimet, amiket meggondolatlanul többnyire sajnos elejtek, és csak a tömör lényeget mondtam. Nem beszéltem szerintem talán kerek egy percig, de legközelebb lemérem XD

Szóval, miután bevallottam szépen, hogy eléggé kiábrándultam a szakomból - megpróbáltam szépen ecsetelni. muszáj volt, mert felfordult volna a gyomrom, ha azt kellett volna mondanom, amit ősszel, azt a hülye, mára sablonossá vált maszlagot, hogy jajj, de jó, hogy idejöttem, blablabla. Könyvtárosként rohadtul nem látok nagy jövőt, ha ezt nagy nehezen ki is tudom mondani hányinger nélkül, az csak azért van, mert nyalok a tanárnak, és mert azért számító vagyok, és tudom, mit kell mondani, mi az, ami jobban hangzik, ami pozitív dolgokat eredményez majd nekem. Nem vagyok profi, de valamilyen szinten egy laikus manipulatív pöcs vagyok, bár messze vagyok a profiktól, de olykor akadnak sikereim, és el tudom érni, ami akarok. (Itt inkább arról van szó, hogyha akarok valamit, de csak mások által tudok szert tenni rá. Akkor mindig nyalok.)

Mert most mit fogok majd csinálni? Aktívan tevékenykedni, az olvasók, könyvtárlátogatók hülyeségeit lesni, teljesíteni nem akarom, de a négy fal között sem akarok ülni harminc-ötven évet, hogy a hülye könyvek hülye szarságait írjam le. Belegondoltam, hogy vén nyanya koromig vagy nyájaskodnom kell a hülye emberekkel, vagy egész nap könyveket katalogizálni, és a többi szar, ETO, nyavalya, és egyszerűen kedvem lett volna fejbe lőni magam. A tanárnő ugyan biztatott, hogy a kevésbé aktív személyiségeknek is akad munka a könyvtárban - a négy fal között körmölés: köszi, de nem kérek belőle -, én meg már inkább hallgattam kínomban, de kedvem lett volna felüvölteni, hogy nem b.zdmeg, én nem akarom ezt csinálni, ezt a szakot, ezt a sok marhaságot, csak azért járok be, mert fogalmam sincs ugyanakkor, hogy mit akarok, és inkább elszenvedek ebben a biztos sz.rban, minthogy otthagyjam az egyetemet, és azt hallgassam itthon, hogy miért nem megyek el dolgozni. Mert nem szép dolog, de dolgozni én nem akarok. Nem akarok csinálni semmit. A hobbiszarjaimmal elvagyok, de azok is csak célképzetek, csak pótcselekvések, semmi egyéb. Csak azért csinálom őket, mert álboldogsággal töltenek el, és valamiféle sz.r értelmet adnak az életemnek.

Tehát, az első óra egy újabb hülyeség, amivel foglalkoznom kell.

Következő: Egyetemes és magyar művelődéstörténet II. Már elfáradtam, meg nincs is nagyon mit mondanom erről. Ugyanaz az egész, mint első félévben, csak most nem 1000, hanem csak 100 évet beszélünk át. A tanár intellektuális, mindentudó típus, aki közelében totál analfabétának érzem magam - olyan aurája van, mint a volt ofőmnek, bár nem. ofőmnél ez a tanár egy kicsit gyengébb, de hasonlóak -, tudom, hogy figyelnem kéne, mert a vizsgán is épphogy átmentem, de egész órai teljesítményem az, hogy lefirkantok pár mondatott, amit éppen meghallok, de azt is csak azért hallom meg, mert a weboldal éppen tölt be. Igen, wifizek. Egész héten talán ez az óra tetszik legjobban, az egészet szétwifizem. Muhaha. Még jó, hogy van okostelefonom.

És a harmadik óra, na az aztán a halálom. Bevezetés a szociológiába szeminárium. Szociológia, szociológia, annyira utálom, annyira éreztem, hogy ez lesz, és annyira nem akartam ilyeneket csinálni, mikor gimiben mindig láttam azokat a hülye kérdőíveskedőket. És persze nekem is azt kell majd. A magyar fiatalok kulturális szokásai. Pazar. Ezt a témát kel végig nyalni, utánajárni, írni róla, kérdőivet, interjút készíteni, ppt-t, összefoglalni, kétszer-hatszor-háromszor, majd negyven ember előtt előadni a ppt-t. Szerencsére ezeket egy-egy embernek kell - vagyis, ahogy nekem lejött -, nem pedig mindenkinek mindegyiket. Szóval afféle interaktív óra, amikor a tanár csak azért van, hogy kiadja a feladatot, és csoportban kell dolgozni. Utálom! Utálom azt is, hogy nem vagyok aktív, hogy domináns személyiség azért nem vagyok, mert visszafogom magam. Utálok mindent.

Nem tudom, hogy ezen fogok-e elbukni év közben vagy a gazdaságin, vagy még ki tudja min, de érzem, hogy rohadtul izzadni fogok ebbe a szemeszterben, de még csak nem is a hőség miatt.

Egyszóval kifejezve a véleményem: F-Ú-J!

Olvass tovább

benyomások - part One

Második félév első tanítási napja - legalábbis számomra. Múlt héten hétfőn kezdődött a dolog, akkor nem voltam, mert nem mentem vissza Pé Citybe - valahogy nem volt kedvem -, aztán a hó miatt tanítási szünetet rendeltek kedd-szerdára, csütörtökön nincs órám, a péntekiről meg küldtek ímélt, hogy elmarad. Szuper. Még jó, hogy nem mentem ki a buszmegbe, mehettem volna potyán.

Szóval egy héttel tovább voltam itthon, jó is volt meg rossz is. Ezen a héten a hétfőt megint kihagytam - nehéz visszarázódni és jó kislány módjára bejárni minden egyes órára -, azért is, mert az első órám elmaradt, a másik meg... Annak a nagy részében csak játszunk, szóval nem veszítettem vele annyit. (Vagyis azért de. Csoptársam mondta, hogy ügyvédeset játszottak, és az nekem pont kapóra jött volna, mert utána kell néznem a témának egyik ötletem kapcsán. Csak az a baj, hogy játszani nem szeretek, inkább csak figyelni másokat, de erről majd később...)

És akkor a kedd. Reggel nyolckor kezdődött az előadás, sikerült kimásznom az ágyból 7 óra 9 perckor - illetve akörül -, és jelenlétemmel gazdagítottam a drága csoportot. (Kíváncsi vagyok, mikor fogok rendre elaludni megint...)

Az óra... - Írás-, könyv-, könyvtár- és sajtótörténet I. - hát olyan vegyes. Érdekesnek érdekes, csak a figyelmem kábé egy percig, ha az előadás anyagára tud irányulni. Mindig úgy van, hogy óra elején megfogadom, sőt egész idő alatt mondogatom magamban, hogy mostfigyelekvégigmostfigyelekvégig, de aztán csak azt veszem észre, hogy elkalandoztam valahova, és hogy már megint fogalmam sincs, miről beszél a tanár, és hogy lyukadtunk ki oda.

A tanárnőt, amikor először megláttam - hosszú, göndör, sötét haj, lila hajgumival összekötve, lila felső -, nem tudtam, hogy a kedvenc színemet rajta dominálva látván most örüljek vagy legyek irigy. (Régen tudtam shoppingolni, na.) Alapjában véve kedvesnek tűnik, csak az idegesített, hogy kétperceként a kisfiáról beszélt. (Most jöhetett vissza szülési szabiról vagy mi annak a neve, napok óta nem jut eszembe...)

Persze csak irigy vagyok, mert nekem nem lesz kisfiam, sötét hajú, kék szemű, akit a(z egyik) kedvenc nevemmel nevezhetek el... Tudom, hogy nem vagyok szülőtípus, és a többi, amit csak érez az ember, hogy neki azt nem szabad, nem lehet, jobb elkerülni, de akkor is fáj egy picit.

Következő óra - déltől fél háromig, Gazdasági alapismeretek. Ez aztán a f.sza kurzus... Csak tudnám, minek kell nekem ez. Szó mi szó, miközben ezen az előadáson ültem - a szadista faszi még szünetet sem akart tartani, hanem egybe a két és fél órát -, csírát vetett bennem egy érzés, ami az aznapi utolsó órámon teljesedett ki. (Dokumentumleírás, formai feltárás II.) Ott ültem az ablak mellett, próbáltam jegyzeteleni és közben felfogni, megérteni mindent, miközben a tanár azt ecsetelte, hogy mennyire nem sikerül a diákoknak a vizsga, hogy valaki több féléven keresztül csak bukdácsolt, és nem tette le, hogy pluszórát szívesen tart, és a többi. Oké, oké, nem mintha nagyon aggódnék a suli miatt, de így kezdeni az egészet, azért picit betett. Két dolog tetszett az órán, hogy a gazdasági cuccban előbukkantak angol szavak, a másik meg, hogy a fickó mikroporttal beszélt. (Ja. Azt hiszem ez a neve annak a kis doboznak, amit az ember zsebébe raknak, a másik végét meg felcsíptetik a ruhára.) Olyan kis vicces volt, mint valami tévéhülyeség lett volna.

A harmadik órám nem volt nagy szám, olyan volt kábé mint az előző félévben, csak megyünk tovább.

A gond igazság szerint nem is az órákkal van, hanem velem. Az hagyján, hogy nincs motivációm - vagyis volt ofőm mondta ezt rólam -, de nincs semmi szándékom az életben. Semmi. Miközben próbáltam megemészteni ennek az új félévnek a borzadályait, rájöttem, hogy rohadtul nincs értelme annak, hogy vagyok. Nem csinálok semmit, csak vagyok, csak sodródom a történésekkel, de nincs semmi belül. Semmi terv, cél, olyan, ami komoly lenne, ami értelmet adna annak, hogy megszülettem. Célképzetekkel áltatom magam, elvagyok a magam alkotta kis álomvilágban, és ennyi. Annyira idegesítő ez, hogy itt lézengek céltalanul, miközben olyan emberek halnak meg, akiknek vannak terveik, még élhetnének. Ez az egész egy hülyeség. Megszülettem, nincs semmi, tök lényegtelen vagyok, de könnyíteni se tudok magamon, mert ahhoz is meg kéne halni. Szívás az egész. Legalább kérdeznék meg az embert, hogy meg akar-e születni egyáltalán. Megmutatnák a lehetőségeket, hogy milyen élet vár, aztán ha nem akar szórakozni iksz éven keresztül, akkor nem szület meg, nem kínlódik, és nem is kell meghalnia, hogy megszabaduljon. Az más kérdés, hogy a halállal egyáltalán tényleg megpihenünk-e. Az egész egy nagy marhaság.

Olvass tovább

Patience? What the fuck!

Körülbelül egy-másfél hete olvasok egy slash ficet. Rohadtjó egyébként, de most nem ez a lényeg. Hanem az, amit a történet alkotója írt az egyik fejezet elejére. Kábé arról szólt, hogy az adott részt, amit közzétett, egy évvel korábban írta meg, és alig várta, hogy végre feltölthesse.

Ez eléggé gondolkodóba ejtett, mert vagy hatvan történetem hever itt-ott, mindegyikbe csak beleszagolok, és. Ha elkap az a bizonyos érzés, szeretek írni. Szeretem visszaolvasni, és szeretem, mikor tetszik, amit olvasok, az érzést, amikor még olvasnám tovább. A bökkenő az, amikor hiába van meg a kerek sztori a fejedben, de megakadsz és nem tudod leírni. Nem tudsz továbbhaladni. Vagy leírás közben átalakul az egész. Nem úgy írod le, ahogy előzőleg elképzelted, írás közben kitalálsz valami mást.

Ilyen esetben rendszerint elgondolkodom, hogy most melyik lenne a jobb? Ha hagynám úgy, ahogy írás közben "elkallódtam", vagy írjam át úgy, ahogy előzőleg terveztem? (Megjegyzem, hogy átírni utálok...) És ilyenkor magamat meg nem hazudtolva sosem tudok dönteni, és inkább félre rakom az egészet.

Egy évvel a közzététel előtt megírt fejezet... - csak várta, mikor illesztheti be a történetbe, mikor jön el annak a fejezetnek a valódi ideje. Húzós, nem? Kemény dolog. Mikor elkezdek írni valamit, eluralkodik rajtam az izgatottság, az írás, az alkotás öröme, boldogsága, izgatottsága, és a közzététel és a visszajelzések - lehetőleg pozitív kritikák - iránti vágy. Mikor elkezdek valamit, szeretem írni, de alig várom, hogy megmutathassam, hogy tetsszen valakinek, ne csak én leljem benne örömöm. De ez itt a baj. Attól, hogy nekem tetszik, nem biztos, hogy másoknak is tetszeni fog. Végül is mondták már egy általam 'fuck yeah!'-nek titulált firkálmányomra, hogy... beteg vagy őrült? Pontosan már nem emlékszem. Eléggé... kényelmetlen volt olvasni azt a visszajelzést, de hát ki szereti a nem pozitív véleményt? Senki. Építő jellegű jöhet? Hülyeség. Legszívesebben kinyírnám azokat, akik belém kötnek.

Szóval közzétenni? Meredek, veszélyes, félelmetes. Nem szeretem azt az idegállapotot, mikor felbaszom magam egy nemtetsző véleményen vagy amikor tudom, hogy jó, de nem írnak rá semmit, nem nyalnak körül, így hát inkább megtartom magamnak, azt hiszem. És ha már megtartom magamnak, leírni sincs úgymond "értelme", hiszen fejben tudom "nézegetni", amikor csak kedvem van, nem vagyok fényhez kötve, csak ráhangolom magam, és benne vagyok a történetemben, tudom az egészet, és ez jó. Egész életemben ezt csináltam. Fejben játszottam történetekkel, vagy több százzal, közülük csak párat írtam le, de az írásba rendszerint beleütközöm. Vagyis, nincs értelme leírni. Elvagyok magammal, és ez jó. Azt hiszem.

Semmi tervem nincs, tök... semleges vagyok, vagy mi. Egy szórakozásom van jelenleg, de azt a paranoiám miatt nem tudom a nap huszonnégy órájában űzni, ami miatt méginkább afféle tiltott gyümölcsként élem meg, és most elvagyok ebben a kábulatban.

Volt valami Aladár-mániám korábban. Ma már nyoma sincs. Most olyan kilencven fokot fordult bennem valami, 180-at vagy 270-et, és kicsit még el vagyok szédülve ettől a változástól. Fura. Bizarr. Folyton eszembe jut, hogy mit produkálok még a jövőben, és elég jó fantáziám van, de olykor mégis sikerül meglepni magam. Például most is.

Jövő héten, vagyis vasárnap, két nap múlva vissza kell mennem Pé Citybe. Nem akarok. Az a hülye suli is... Nem akarok csinálni semmit. Szeretnék valami semleges cucc lenni, mondjuk vízcsepp a tengerben, felhőmolekula, foton vagy valami. Bármi, amiként nem kell emberi hülyeségekkel foglalkozni, mint tanulás, munka, pénz, anyagiak, gondok, érzelmek. Better not to be born. Szar az angolom. De imádom azt a nyelvet.

Olvass tovább

február

Február van. Rühellem, imádom. Egy évfordulós hónap, az évforduló pedig a kettes számot viseli idén. Szép. Szép. Csak az a rohadt vé betűs undormány nap ne lenne. Mindenhol csak piros kis szerelmetes cuccokat látni, így lepd meg a párod, úgy lepd meg a párod. Hülyeség az egész. Kézenfogva, egymáson lógva mászkálnak ezek az idióták fel-alá, halmozzák azt a rengeteg sok felhajtást, így szeretlek, úgy szeretlek, jaj, meghalok nélküled, aztán iksz idő múlva másért van oda mindegyik. Szerelem? Hülyeség az egész, nem létezik. Érzelmek, kémiai folyamatok, marhaság nagy kalap szar, de love is forever nem létezik.

Az emberkék összeütköznek, egymásba esnek, felcsinálják egymást, aztán ha jön egy új kis emberke, akiért lángra lobbannak, hagyják a kölyköket, jön a válás, és megint love is forever van - egy másik emberrel. Méghogy a szerelem örök, micsoda nevetség! Örök hűség, házasság, értelmetlen hülyeség az egész. Ma téged szeretlek, holnap már a Gézut, Bélát, Istvánt, Barnabást. Ma nem tetszik az Adorján, leszarom magasról az Adorjánt, mert én a Xavért lávolom, Adorjánka best friendjét, aztán fordul a világ, és holnap már Xavérkát szarom le, nem hoz lázba, hanem a best friendje, az Adorjánka. Ki érti ezt? Kinek kell ez? Minek van erre a szükség, mi az értelme?

A szerelem hülyeség. Ahogy az ember érzelmei is. Mindenféle szarság, összegubancolódva, felfordulva, kifordulva, összeállva, elárasztanak, hogy már belebetegszel, aztán meg eltűnnek a francba, és helyette az újabb szarság.

Pesszimista vagyok, ha valakinek nem tetszik, ne olvasson. Ilyen vagyok, nekem a pohár félig üres, és nem változtatok magamon senki kedvéért. Nem fogok xyz-t hallgatni, csakmert Izidor azt szereti. Elegem van az érzelmekből meg a férfiakból, meg úgy mindenből. 

Az a jó, hogy a héten nincs suli az idő miatt. Legalább ez a buzi hideg meg a hó is jó valamire.

*Nyolc nap kimaradt. Majd ha lesz kedvem bebiggyesztek valamit, elvileg úgyis be lehet állítani a bejegyzések közzétételi idejét. De nem igazán érdekel. Tök mindegy, mit csinálok, igazság szerint már írni sincs kedvem. Elkezdek egy történetet egy érzelem miatt, megakadok benne, vagymert suli, egyéb miatt nem tudom írni, aztán mire tudnám, már nem is érzem azt, ami arra késztetett, hogy elkezdjem azt a történetet. Sőt, olvasni se bírom már. Az érzelmek hülyék, irányítanak, félre vezetnek minket. Szarnak vannak. Szeretném mentesíteni magam alóluk. Engem ne befolyásoljanak ilyen hülyeségek egész életemben.

Olvass tovább

Elszakad a gát

Minden, amin heteken át küszködtem, minden egyes homokzsák, amit gátként emeltem, felesleges volt. A folyó, amiről azt hittem, lecsendesült, újból kiáradt. Érzelmeim folyója. Irántad érzett vágyaim örvénye. Nem bírok megkapaszkodni, nem bírok lélegezni. Fáj. Annyira nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni, de itt kell lennem, ezt kell csinálnom, ami megőrjít, mert egyrészt szabadulni vágyom, másrészt nem tudom, hogyan csináljam jól. Szabadulni nem lehet, jól csinálni nem tudom. Az ember csak elveszik, a könnyei az árban úszva már szinte észrevétlenek, ahogy ő maga is egyre inkább alábbhagy a habokban.

Egyszerűen olyan nevetséges az egész létbeli kínlódásom. Mások, a körülöttem lévők nem olyanok, nem úgy csinálják, mint én. Én vagyok a gyenge, ők az erősek. Nem vagyok életre való – sosem voltam az. Ez az egész, ami miatt élek, ami miatt félek eldobni az életemet, csak egy álom, egy mese. Fáj, hogy nem fog valóra válni, fáj, hogy annyira akarom mégis, hogy a valóságot elengedem magam mellett. Nem akarok én én lenni. Más akarok lenni, a napfény. Az éltető meleg napfény, ami végigsimogatja az arcod, a tested. De ehelyett? Csak egy szürke árny vagyok, ami megragadt a létben, megszűnni vágyik, de fél a sötéttől és a fájdalom, a halál fájdalma visszatartja.

Nem jó itt már semmi.



*Ez a 101. bejegyzés. Régen olvastam 1984-et. A 101-es szoba... - az enyémben, tudom, mi van. Vagyis inkább ki, kivel. Ő együtt vele, nekem meg csak a szívfájdalom jut. Ez nem ér! ...

Olvass tovább

Nem móka és kacagás

Szeretek írni, de a kitalált történeteimtől, az ötleteimtől picit félek. Nem szeretek "rosszat" írni,  gondolok itt most arra, hogy egy-egy karakteremnek ártsak. Pedig néha muszáj, néha kell, néha pont úgy a jó. 

Ma kitaláltam egy ötletet egy fanficre, és bár úgy érzem, kurvajó lenne, ha szépen meg sikerülne írnom, de olyan szereplőt, egyúttal valós személyt "ölnék meg" a ficemben, aki, ami miatt elbizonytalanodtam. 

Az első fejezetet már megírtam, néhol még át kell majd írnom, és nem tökéletes, de nagyon tetszik eddig. (És ugye a jó történet az, amit maga az író is szívesen olvas.) Megvan továbbá pár párbeszéd, illetve a prológus vége fejben, meg a fő cselekmény és a végkifejlet. 12 fejezetre tervezem prológussal együtt, bár még nem tudom, talán alakul közben. Egy biztos, hogy nagyon hosszúra nem szeretném, de elkapkodottra sem. 

Az is lehet, hogy meg se írom, mert mint mondtam, egy általam nagyon is kedvelt személyt ölök meg benne, és tudjátok, van az a film, a Felforgatókönyv. Egy írónőről szól, arról, hogy elkezd írni egy könyvet, de amit kitalál karaktert, az a való életben is létezik, és amit az írónő legépel, hogy mi történik a férfival a történetben, az a valóságban is megtörténik a pasassal. Tök vicces, mert miközben az írónő gépel, a fickó hallja annak leíró, jellemző szavait.

És tudom, hogy ez egy film, tudom, hogy a valóság más, realisztikusabb, de megérzés is van, véletlenek is vannak, és nagyon félek, hogy a szeretett személynek is ártok valahogy. Hülye helyzet, ugye?

Olvass tovább