Körülbelül egy-másfél hete olvasok egy slash ficet. Rohadtjó egyébként, de most nem ez a lényeg. Hanem az, amit a történet alkotója írt az egyik fejezet elejére. Kábé arról szólt, hogy az adott részt, amit közzétett, egy évvel korábban írta meg, és alig várta, hogy végre feltölthesse.
Ez eléggé gondolkodóba ejtett, mert vagy hatvan történetem hever itt-ott, mindegyikbe csak beleszagolok, és. Ha elkap az a bizonyos érzés, szeretek írni. Szeretem visszaolvasni, és szeretem, mikor tetszik, amit olvasok, az érzést, amikor még olvasnám tovább. A bökkenő az, amikor hiába van meg a kerek sztori a fejedben, de megakadsz és nem tudod leírni. Nem tudsz továbbhaladni. Vagy leírás közben átalakul az egész. Nem úgy írod le, ahogy előzőleg elképzelted, írás közben kitalálsz valami mást.
Ilyen esetben rendszerint elgondolkodom, hogy most melyik lenne a jobb? Ha hagynám úgy, ahogy írás közben "elkallódtam", vagy írjam át úgy, ahogy előzőleg terveztem? (Megjegyzem, hogy átírni utálok...) És ilyenkor magamat meg nem hazudtolva sosem tudok dönteni, és inkább félre rakom az egészet.
Egy évvel a közzététel előtt megírt fejezet... - csak várta, mikor illesztheti be a történetbe, mikor jön el annak a fejezetnek a valódi ideje. Húzós, nem? Kemény dolog. Mikor elkezdek írni valamit, eluralkodik rajtam az izgatottság, az írás, az alkotás öröme, boldogsága, izgatottsága, és a közzététel és a visszajelzések - lehetőleg pozitív kritikák - iránti vágy. Mikor elkezdek valamit, szeretem írni, de alig várom, hogy megmutathassam, hogy tetsszen valakinek, ne csak én leljem benne örömöm. De ez itt a baj. Attól, hogy nekem tetszik, nem biztos, hogy másoknak is tetszeni fog. Végül is mondták már egy általam 'fuck yeah!'-nek titulált firkálmányomra, hogy... beteg vagy őrült? Pontosan már nem emlékszem. Eléggé... kényelmetlen volt olvasni azt a visszajelzést, de hát ki szereti a nem pozitív véleményt? Senki. Építő jellegű jöhet? Hülyeség. Legszívesebben kinyírnám azokat, akik belém kötnek.
Szóval közzétenni? Meredek, veszélyes, félelmetes. Nem szeretem azt az idegállapotot, mikor felbaszom magam egy nemtetsző véleményen vagy amikor tudom, hogy jó, de nem írnak rá semmit, nem nyalnak körül, így hát inkább megtartom magamnak, azt hiszem. És ha már megtartom magamnak, leírni sincs úgymond "értelme", hiszen fejben tudom "nézegetni", amikor csak kedvem van, nem vagyok fényhez kötve, csak ráhangolom magam, és benne vagyok a történetemben, tudom az egészet, és ez jó. Egész életemben ezt csináltam. Fejben játszottam történetekkel, vagy több százzal, közülük csak párat írtam le, de az írásba rendszerint beleütközöm. Vagyis, nincs értelme leírni. Elvagyok magammal, és ez jó. Azt hiszem.
Semmi tervem nincs, tök... semleges vagyok, vagy mi. Egy szórakozásom van jelenleg, de azt a paranoiám miatt nem tudom a nap huszonnégy órájában űzni, ami miatt méginkább afféle tiltott gyümölcsként élem meg, és most elvagyok ebben a kábulatban.
Volt valami Aladár-mániám korábban. Ma már nyoma sincs. Most olyan kilencven fokot fordult bennem valami, 180-at vagy 270-et, és kicsit még el vagyok szédülve ettől a változástól. Fura. Bizarr. Folyton eszembe jut, hogy mit produkálok még a jövőben, és elég jó fantáziám van, de olykor mégis sikerül meglepni magam. Például most is.
Jövő héten, vagyis vasárnap, két nap múlva vissza kell mennem Pé Citybe. Nem akarok. Az a hülye suli is... Nem akarok csinálni semmit. Szeretnék valami semleges cucc lenni, mondjuk vízcsepp a tengerben, felhőmolekula, foton vagy valami. Bármi, amiként nem kell emberi hülyeségekkel foglalkozni, mint tanulás, munka, pénz, anyagiak, gondok, érzelmek. Better not to be born. Szar az angolom. De imádom azt a nyelvet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése