Második félév első tanítási napja - legalábbis számomra. Múlt héten hétfőn kezdődött a dolog, akkor nem voltam, mert nem mentem vissza Pé Citybe - valahogy nem volt kedvem -, aztán a hó miatt tanítási szünetet rendeltek kedd-szerdára, csütörtökön nincs órám, a péntekiről meg küldtek ímélt, hogy elmarad. Szuper. Még jó, hogy nem mentem ki a buszmegbe, mehettem volna potyán.
Szóval egy héttel tovább voltam itthon, jó is volt meg rossz is. Ezen a héten a hétfőt megint kihagytam - nehéz visszarázódni és jó kislány módjára bejárni minden egyes órára -, azért is, mert az első órám elmaradt, a másik meg... Annak a nagy részében csak játszunk, szóval nem veszítettem vele annyit. (Vagyis azért de. Csoptársam mondta, hogy ügyvédeset játszottak, és az nekem pont kapóra jött volna, mert utána kell néznem a témának egyik ötletem kapcsán. Csak az a baj, hogy játszani nem szeretek, inkább csak figyelni másokat, de erről majd később...)
És akkor a kedd. Reggel nyolckor kezdődött az előadás, sikerült kimásznom az ágyból 7 óra 9 perckor - illetve akörül -, és jelenlétemmel gazdagítottam a drága csoportot. (Kíváncsi vagyok, mikor fogok rendre elaludni megint...)
Az óra... - Írás-, könyv-, könyvtár- és sajtótörténet I. - hát olyan vegyes. Érdekesnek érdekes, csak a figyelmem kábé egy percig, ha az előadás anyagára tud irányulni. Mindig úgy van, hogy óra elején megfogadom, sőt egész idő alatt mondogatom magamban, hogy mostfigyelekvégigmostfigyelekvégig, de aztán csak azt veszem észre, hogy elkalandoztam valahova, és hogy már megint fogalmam sincs, miről beszél a tanár, és hogy lyukadtunk ki oda.
A tanárnőt, amikor először megláttam - hosszú, göndör, sötét haj, lila hajgumival összekötve, lila felső -, nem tudtam, hogy a kedvenc színemet rajta dominálva látván most örüljek vagy legyek irigy. (Régen tudtam shoppingolni, na.) Alapjában véve kedvesnek tűnik, csak az idegesített, hogy kétperceként a kisfiáról beszélt. (Most jöhetett vissza szülési szabiról vagy mi annak a neve, napok óta nem jut eszembe...)
Persze csak irigy vagyok, mert nekem nem lesz kisfiam, sötét hajú, kék szemű, akit a(z egyik) kedvenc nevemmel nevezhetek el... Tudom, hogy nem vagyok szülőtípus, és a többi, amit csak érez az ember, hogy neki azt nem szabad, nem lehet, jobb elkerülni, de akkor is fáj egy picit.
Következő óra - déltől fél háromig, Gazdasági alapismeretek. Ez aztán a f.sza kurzus... Csak tudnám, minek kell nekem ez. Szó mi szó, miközben ezen az előadáson ültem - a szadista faszi még szünetet sem akart tartani, hanem egybe a két és fél órát -, csírát vetett bennem egy érzés, ami az aznapi utolsó órámon teljesedett ki. (Dokumentumleírás, formai feltárás II.) Ott ültem az ablak mellett, próbáltam jegyzeteleni és közben felfogni, megérteni mindent, miközben a tanár azt ecsetelte, hogy mennyire nem sikerül a diákoknak a vizsga, hogy valaki több féléven keresztül csak bukdácsolt, és nem tette le, hogy pluszórát szívesen tart, és a többi. Oké, oké, nem mintha nagyon aggódnék a suli miatt, de így kezdeni az egészet, azért picit betett. Két dolog tetszett az órán, hogy a gazdasági cuccban előbukkantak angol szavak, a másik meg, hogy a fickó mikroporttal beszélt. (Ja. Azt hiszem ez a neve annak a kis doboznak, amit az ember zsebébe raknak, a másik végét meg felcsíptetik a ruhára.) Olyan kis vicces volt, mint valami tévéhülyeség lett volna.
A harmadik órám nem volt nagy szám, olyan volt kábé mint az előző félévben, csak megyünk tovább.
A gond igazság szerint nem is az órákkal van, hanem velem. Az hagyján, hogy nincs motivációm - vagyis volt ofőm mondta ezt rólam -, de nincs semmi szándékom az életben. Semmi. Miközben próbáltam megemészteni ennek az új félévnek a borzadályait, rájöttem, hogy rohadtul nincs értelme annak, hogy vagyok. Nem csinálok semmit, csak vagyok, csak sodródom a történésekkel, de nincs semmi belül. Semmi terv, cél, olyan, ami komoly lenne, ami értelmet adna annak, hogy megszülettem. Célképzetekkel áltatom magam, elvagyok a magam alkotta kis álomvilágban, és ennyi. Annyira idegesítő ez, hogy itt lézengek céltalanul, miközben olyan emberek halnak meg, akiknek vannak terveik, még élhetnének. Ez az egész egy hülyeség. Megszülettem, nincs semmi, tök lényegtelen vagyok, de könnyíteni se tudok magamon, mert ahhoz is meg kéne halni. Szívás az egész. Legalább kérdeznék meg az embert, hogy meg akar-e születni egyáltalán. Megmutatnák a lehetőségeket, hogy milyen élet vár, aztán ha nem akar szórakozni iksz éven keresztül, akkor nem szület meg, nem kínlódik, és nem is kell meghalnia, hogy megszabaduljon. Az más kérdés, hogy a halállal egyáltalán tényleg megpihenünk-e. Az egész egy nagy marhaság.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése