Szép nap. Hazautaztam imádott kétórás csütörtöki járatommal, egyszerűen mesés volt. Annyira el voltam foglalva mindenféle nyavalyámmal az utóbbi időben, hogy el is felejtettem, mennyire szeretek én buszozni, különösen a csütörtökönként járó kis panorámás busszal. Péntekenként emeletes busz van, azt nem szerettem sose - ha alul ültem, az járt a fejemben, hogyha rám szakadna a tető, igencsak "szép" érzés lenne, ha meg fent voltam... Na jó, fent jobban szerettem lenni, onnan tudtam olykor-olykor egy-két jó fotót készíteni.
Szóval, két és fél óra tömény nyugi és relax. Nem féltem most annyira utazás közben, és ez megnyugtató volt. Hetente 6 órákat utazni, lassan már fél éve egyfolytában, kicsit már kezdett az agyamra menni. Meg az a rengeteg buszbaleset is... brr. Szeretek utazni, csak utazni, de az utóbbi hetekben ezt valahogy el is felejtettem, csak az a picinyke kis rettegés volt meg bennem, bármit csináltam, bármilyen zenét hallgattam, nem nyugtatott meg, ez a csütörtöki út viszont rendhagyóan kellemes volt. Mondhatni felüdítő. :)
És megint volt egy tökéletes momentum! Olyan szép volt, legszívesebben lefotóztam volna. Éltem át már ilyet, de ez a mostani jobb volt, azt hiszem, igen, mert az a naplemente teljesen más volt. Hideg, olyan kis melankolikus, ez meg... a tavaszt hordozta magában, az én imádott tavaszomat. Várom már, nagyon, és tudom, hogy itt van a kertek alatt. Az én Második Tavaszom... - másabb, mint az előző kettő, de éppoly csodás is. Alig várom már, hogy tornacipőt vehessek fel, bőrkabátot, hogy csicseregjenek a madarak, süssön a nap, melegítsen fel, nekem pedig a Feeling Goodot volna énekelni kedvem. (Ha jó lenne a hangom, ugyebár. :P)
Mit énekelni? Torkom szakadtából üvölteni. Nem metálos hörgősen, hanem olyan jókedvem van, a világba kiáltom féleképpen.
De mivel énekelni nem énekelek sosem, mert tudom, hogy szörnyű hangom van, inkább magamban motyogom ritmusra a szöveget, ha úgy tetszik, a gondolataim dalolásznak... És most visszatérek a Pillanathoz.
Megint egy csodaszép látvány, megint egy csodaszép zenei aláfestéssel. Tökéletes, csodálatos. ilyenkor mindig azon szoktam gondolkodni, miközben a szememmel próbálom magamba szívni a látványt, hogy megmaradjon vén napjaimra is, hogy mennyi minden aprócska kis tényező kellett, hogy ez a tökély összeklappoljon. Hogy a megfelelő dolgot csináljam a megfelelő időben. Olyan kicsi az esélye, nem?
Kinézek az ablakon, egyre közeledünk szeretett városomhoz, a királyok városához, Nyugaton a Nap sarkát felhők csiklandozzák. Játszanak vele, hol megérintik, a Nap akkor felnevet, hol pedig hagynak neki egy szusszanásnyi kis időt, hogy lélegzethez jutva újabb nevetéssel ajándékozza meg a világot. A szememet vakítja, nem néznék máshova semmi pénzért sem. Csodálatos. Ilyenkor elmondok magamban - félateista létemre - egy halvány köszönetet a Megfoghatatlannak, hogy tudok látni. Ahogy a felhők nyaldossák a Napot, annak láthatóvá válik korong alakja a vékony felhősávon át. Meseszép. És a zene... Ruled by secrecy. Az a fülsimogató instrumentális rész, az egész 4 perc 52 másodperc, és a Napot csiklandozó felhők valami megfoghatatlan egyveleget alkotott. Erőt adott, hogy a sötétségnek vége, jön a fény, és hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik minden, mindig túl lehet jutni rajta, és nem lenne szabad soha összetörni a saját elméd súlya alatt.
Azóta hatszázszor tört rám a mélabú mindenféle marhaság miatt, de akkor is hálás vagyok, hogy átélhettem ezt a pillanatot. Egy dolgot sajnálok csupán, illetve kettőt, hogy nem tudtam lefényképezni, de azt még inkább bánom, hogy nem tudok festeni, és emlékezetből, álomból vászonra varázsolni a léleksimogató hangulatot.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése