hantaboy

Ma úgy nem igazán történt semmi. Vagyis de, csak azért azt nem írom le. Elég annyi, hogy olykor már nagyon elegem van a hülye ábrándozásaimból. Egész nap mást nem csinálok, csak egy olyan világban ,,élek'' , ami nem valós, ami nem létezik. Kiskoromban oké, ez még elmegy - bár inkább társaságba kellett volna mennem, akkor nem lennék ilyen antiszociális -, de 21 évesen? Nevetséges. 

Ma megkérdeztem anyámat, hány évesnek látszom. Azt mondta kapásból, hogy 15, aztán meg azt, hogy nem tudja, olyan kicsi vagyok, vagy hogy is fejezte ki magát. Annyira utálok én én lenni. Az hagyján, hogy 160 centi vagyok, azzal már megbékéltem, de hogy más nálam fiatalabb létére bombanőnek néz ki - teszem hozzá 17 évesen -, azért az már kicsit szíven szúr. (Nem is kicsit.) És még csodálkozom, miért vagyok forevör alón... 

Egy vénlány leszek egész életemben, folyton fellegekben járó, idővel besavanyodott vénasszony, ráadásul könyvtáros! Oké, sztereotípiák és egyebek, de most egy kontyos, régimódi szoknyás, ember- és gyerekutáló antiszociális gyökeret - esetemben kockát is - képzelek el, mikor harminc év múlva belenézek a tükörbe. És a tükör visszasikít majd rám, üvölt, hogy 'Hé, hová lettél? Az élet, amit álmodtál, a dolgok, amikről álmodtál, hogy megcsinálod, a sorok, amiket a könyvespolcra álmodtál...' Nem nehéz megállapítani, mi a közös ezekben: az álom, az ábránd, az álmodás. Végigképzelgem az egész hatvanegynehány vagy mennyi évemet, nem fogok csinálni semmit, nem fogok elérni semmit, aztán mikor majd eljön az időm, hogy szembenézzek az életemmel, a sikertelenséggel, sírni fogok és keseregni, hogy miért voltam/vagyok ekkora nagy hülye marha állat. Már alig várom...

Tudom, hogy változnom kéne, változtatni akarok, de nem ... merek? Nem tudom, hogy kell. Illetve, hogy miként változzak? Hagyjak fel mindennel, amit most csinálok, figyeljem a körülöttem lévőket, olyanokat, akikről azt gondolom, hogy 'Na igen, én is szeretnék ilyen lenni!', tanulmányozzam őket, váltsak át kaméleon módba, és próbáljak valaki más lenni? Másként viselkedni... nem nehéz, hiszen mindig azt csinálom. Ha látok valaki másnál valamit, ami megtetszik, elkezdem utánozni. Vagyis akkor nem én vagyok én, hanem én próbálok valaki másként létezni.

Sosem értettem a színészeket, hogy tudják felvenni mások személyiségét, eljátszani valakit, akár teljesen más karaktert, hogy önnön maguk is megmaradjon.

De a legfontosabb, miért nem vagyok elégedett magammal? Ha nekem ez jól van így - mert csak egyik részem elégedetlenkedik folyton, a másik meg kussol, szóval ezek szerint teljesen meg van elégedve magával -, akkor miért merül fel bennem, hogy mást akarok, de ha meg mást akarok, akkor miért nem cselekszem?

---

Közeleg a március 14-ei ,,fizu-nap''. És az egy hónapja tartó dilemma: könyvet venni válság idején, vagy bölcsen lemondani - megint, kényszerből, nem bölcsességből, bűntudatból, mert nem tehetek mást -, és garasoskodni minden fillérrel?

Miért nincs nekem itt egy balek, aki istápol és eltart? Ha lenne egy ilyenem, vajon ki is használnám vagy álszenten azt mondanám, hogy 'Köszönöm, nem' ? Bizonyára pirulnék és szégyenlősen hezitálnék, afféle jókislány módjára, aztán ,,nagynehezen'' beadnám a derekam, és minden éjjel elégedett vigyorral dőlnék le a kispárnámra.

Érdekes. Érdekes, hogy még mindig nem tudom, ki vagyok, ki szeretnék-ki akarok lenni, és végül kivé fogok válni. Hogy jó-e az, amit most csinálok? Hiába kedves nekem, lehet tévedés az egész.

Ma megint jöttek házaló hittérítők, anyámra akartak rátukmálni egy Bibliát, de az árát gondolom csak akkor említették volna meg, amikor már kellőképpen beleszeretsz abba a papírfecnibe, és hogyha már belenyúlsz a tárcádba, mint számít, hogy egy ezressel többet veszel végül ki.

De ma nagyon büszke voltam anyura. Nem hagyta magát, hogy belebeszéljék azt a sok szar szent maszlagot félórákon keresztül, hanem racionálisan ,,visszaszólt'' - a szent fazekak persze jöttek a megkérdőjelezhetetlen és kivédhetetlen szentfazék dumával, ahogy szoktak -, még pedig úgy, hogy az igehirdetők fülüket-farkukat behúzva csendben elbattyogtak a következő lakáshoz. Anyu persze nem volt goromba vagy tiszteletlen, csupán racionális és kicsit vicces. (Szarkasztikus? Cinikus?) Nekem ez sose megy, én vagy kínkeservesen hallgatva vagy megvárom, míg befejezik és végre szabadulhatok, vagy eretnek módjára pofázni kezdek, de mindkettő esetben igaz, hogy alig bírom visszatartani, hogy pofán ne röhögjem az illető(ke)t.

Mintha jobb lenne nekem azzal, hogy facebook állapotfrissítések helyett Bibliát olvasok, és a semmittevés helyett templomba járok. Ugyan már!