Sokat akar a szarka

... avagy mikor a szárnyalni vágyó lelket gúsba köti a kegyetlen valóság, na meg a kötelesség.

Napok óta rajzolni szeretnék, de mikor időm lenne rá, nem merek, mert félek, hogy beigazolódna a gyanúm, miszerint már nem tudok rajzolni; amikor meg rám jön a rajzolhatnék és az alkothatnék úgy általában, akkor meg idő hiányában is vagyok, meg lenne más tenni valóm is. Franc.

Ó, és a harmadik: pár napja el akarok megint kezdeni naplót írni, de a(z elvileg) napi blogbejegyzések mellett ez nehéz, mert kétszer leírni ugyanazt nem szeretem - elmondani se -, és az igaz, hogy a naplómba több mindent írnék le, olyan dolgokat, amiket itt a nyilvánosság előtt nem lehet, de akkor meg annyira érzem, hogy kiürülnék lelkileg, miután kiadtam magamból ezeket, hogy ide már lehet nem tudnék biggyeszteni semmit, és azt meg nem akarom, hogy ezt a hónapot is úgy elszúrjam, mint a februárt...

Mondjuk van még egy novellám, amit csak be kéne gépelnem és tehetném is közzé, de nincs kedvem, mert úgy érzem, nem is lett olyan jó. Hülye happy end lett, pedig nem azt akartam először. Vagyis heppiend lett volna, csak nem olyan felhőtlen, de sajnáltam kárt tenni a szereplőmben. Nem szeretem ezt az ,,istent játszok''-dolgot, mikor írok, mert nagyon gonosz dolgokat is tudnék én művelni szegény szereplőkkel, de valami mindig visszatart. Állelkiismeret, álvalami. Pedig olyan egy szadista-mazochista állat vagyok legbelül, csak ott van a túlérzékeny szentimentalizmusom is, ami érdekes párost alkot, és fogalmam sincs, hogy fér meg egymás mellett a kettő... 

Meg fogom valaha érteni magam egyáltalán?