Pro és kontra

Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.

De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -,  de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar. 

Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...

Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell? 

Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?

Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...

A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.

De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.

Olvass tovább

hatalmas nagy valami

Mostanában valahogy kiéleződik bennem minden. Eddig olyan jó kis móka volt a világ, itt volt a nyár, a szabadság, jegyet váltottam valamire, amire két év óta vágyom. Vagyis nem. Nem vágytam, mert valahogy elfogadtam, hogy az olyanok, mint én, számlákon aggódnak, nem azon, hogy eljutnak-e ide-oda, vagy éppen nem.

De most egy hét távlatában, úgy néz, eljutok valahová, és nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Oda fogok vajon jutni, ahová két éve akartam, vagy egy merőben más helyre? De persze merőben más lesz, hiszen semmi sem ugyanaz, napról napra változik az ember - de mégis vannak bizonyos állandó pontok is, na de erről majd később, ha nem felejtem el... Ha meg igen, akkor nem volt olyan fontos. Mostanában úgy programozom magam, hogyha nem marad meg valami a fejemben lévő merevlemezen, akkor azért, mert nem is volt olyan fontos. Mert ha fontos, akkor nem szabad elfelejtenünk. Én meg elfelejtek dolgokat, amiket fontosnak gondolok, de közben emlékszem olyasmikre, amiket meg nem gondolok annak. És vannak a naponta elő-előbukkanó kis apróságok, amik valahogy beleivódnak a bőröd alá, szüntelen itt vannak, és emlékezned sem kell rájuk, mert olyan természetesek már, hogy az lenne a fura, ha elfelejtenéd.

Szóval hogy is van ez?

De igen, ott tartottam, hogy a kiéleződés... Vannak bennem dolgok, itt böködnek, rágnak, és nem tudok kiigazodni magamon, mit kéne csinálni. Miért foglalkozom azzal, amivel? Miért nem foglalkozom azzal, amivel KELLENE. És valóban kellene a kellene? És minek vagyok itt, minek jöttem ide? Erre a helyre. Nem az iskola vonzott, hanem valami más. Nem tudom, mi, de csak jöttem a megérzésem, a fejem után. És szeretek itt lenni, de ha azt vesszük, nem is azért vagyok itt, amiért lennem kéne. És nem tudom, hogy ez jó-e. Az emberek tanulni, dolgozni mennek egy másik helyre, nem csak úgy megérzésből, csak úgy heccből...

Úgy érzem, elengedtem magam. Megfeledkeztem arról, hogy hagyjam meg azt a két lépés távolságot, és túl közel kerültem, túl természetesnek, magától értetődőnek veszek már dolgokat, holott nem kéne. Mert semmi sem állandó - és most ezzel ellentmondok magamnak, hogy mégis van valami, ami állandó, de akkor voltaképpen az sincs, csak annak hittem? -, és lazán kéne venni mindent, nem kapaszkodni semmibe, hogyha fordul a kocka, akkor ne érjen annyira hirtelen az a váratlan változás, amit az a kidobott szám hoz.

És akkor az állandó... Van valami, ami állandó? Úgy érzem nincs... Nő a körmöm, a hajam, a sejtjeim is elhalnak meg újratermelődnek, és egyéb dolgok, amikre nem emlékszem még az órai tananyagból, de ezek is csak megerősítenek egyelőre abban, hogy nincs semmi biztos pont. De miért is kell az a biztos pont? Nekem kell, szükségem van rá, mert a változás rémisztő, és lassú vagyok, és nehezen kezelem. Nekem kell valami, amibe kapaszkodni lehet, de ez is akkora egy butaság! Hát gondolom, jogosan húz fel, ha nem vagyok képes az önálló létezésre. Hogy nem vagyok képes önmagam lenni, önmagamban megvitatni dolgokat, minek kell mások elé tárnom őket, hiszen nem tartozik rájuk, az ő saját maguk sajátmaga tartozik csak, s legyen bármilyen empatikus, akkor se tudja megérteni az én sajátmagam-dolgát, ahogy én se a másét.

Lehet csak túl... erősen ragaszkodom a sajátmagam-dolgához. Segítséget kérni szép, és jó, amikor segítenek, jó, amikor másvalaki mond valamit, amire te alapból magadtól nem is gondolnál, és csak kitágítja a kis személyes magán-univerzumodat, de úgy gondolom, akkor is magamnak kéne kezelni tudni ezeket, hiszen én élek magammal, én vagyok itt iksz éven át, és akármennyire is avassak be másvalakiket, nekik halványlila fogalmuk sincs az egészről, hiszen én létezem ebben a burokban ezzel a személlyel, és ők csak egy kis szeletet kapnak, amit láttatok, amit szépen beburkolok és elfogadhatóvá teszek. És ez csalás. Ezek a "barátok" nem engem kedvelnek, vagy mit tudom, én mit csinálnak, amiért néhanapján felkeresnek, hanem azt, akinek gondolni vélnek, akiről azt hiszik, ismerik, pedig az csak - a jó öreg ogre-hasonlatnál maradva - annak a bizonyos hagymának csak egy bizonyos rétege. Nem más, mint egy kidekorált baba, amit én faragok nekik, ők pedig kifestenek.

És a biztos pont... Némelyek ezért hisznek istenekben, istenben? Vagy valamiben; egy madárban, egy zenekarban, egy... érzésben? Egy álomban.

Hinni olyan szép, annyi erőt ad, de mégis, én úgy érzem, képtelen vagyok hinni bármiben is. Ha majd egy hét múlva ott leszek, ha menni kell, ott állok, ott létezem, és önnön szememmel látom-hallom-érzékelem, valamit, ami eddig csak olyan elvontan, távolról létezett... akkor fog változni valami? Fogok hinni, vagy arra se leszek képes, hogy elhiggyem, hogy valóban ott vagyok?

Nem jó ez így. Túl sok van, ami fontos, ami számít, ami gyökeret vert bennem, és valamiért olyan nehéz, fájdalmas a gondolata, hogy elengedjem, kitépjem... S hogy miért akarnám? Mert semmi sem állandó. Legyen bármilyen erős a hatás, bármilyen mély az a gyökér, előbb-utóbb elhal, kiszárad, és inkább pusztítanám el én, mint hogy lássam elsorvadni.

De lehet ez csak az a szokásos emberféle-pusztításkényszer, amit annyi filmben megelevenítettek már... Nem is tudom, miért nem lehet békén hagyni valamit, ami szép és jó. Miért kell boncolgatni, bántani, szétkielemezni? Hiszen nem bírja, és a végén csak darabjaira hullik. És nem tartott örökké, nem volt állandó, de azért, mert én nyaggattam.

Kevesebbet kéne gondolkodnom, azt hiszem. Vagy lennék inkább egy fa, különösen így a viszgaidőszak közeledtével.

De vizsgaidőszak? Ez is csak aprócska icipici dolog. Olyan alantas. Nem akarok ilyesmi alantas dolgokkal foglalkozni. Nem tudom, még mindig nem vagyok képben, hogy mi az, amit akarok, de az a tömegfeladat, az a tömegfoglalkozás, amivel a többség bajlódik, és panaszkodnak, ki jobban, ki kevésbé, és csinálják, így vagy úgy, de én akkor sem akarom csinálni. És ez baj. Hát ki tudja, ha nem én? Miért várok másoktól megoldást, feleletet olyan kérdésekre, amiket én vetek fel, bajokra, amiket én kreálok? Ezeket nekem kéne tudnom, nem Gizikének vagy a szomszéd Bodrijának. De buta vagyok, és nem tudom, csak a problémát teremtem, de a válaszokat nem látom már. Hát ennyire buta vagyok?

--- Úgy érzem, ennek a bejegyzésnek sose érem el a végét... De most inkább itt mégis elvágom és befejezem.

Olvass tovább

egy rohanó világban

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Don't let the sun in your heart decay

Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Nobody said it was easy

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...

Olvass tovább

Megihletők és megihletettek

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK! 

Olvass tovább

Piper's back

Itt van az ősz, itt van újra, szar, mint mindig énnekem.... HÁT NEM! A nyár bár elsuhant, s hozott jót-rosszat, az ősz-tél-elmúlás-depizzünkagybafőbe kvartett pedig sose volt a kedvencem, de... Még mindig fucking positive ember vagyok, bazdmeg! :D

Oké, oké, vannak megingásaim, de határozottan máshogy érzem magam, és ennek örülök. Történt egy-pár változás az életemben, amiket nem tudok hova tenni, ki kell elemeznem őket, darabjaira szednem, elpusztítanom, körbe-megrágni, mert ilyen vagyok, és hihetetlen, azt hiszem. Ez az egész.
Hiszen hiába csattanunk ki valamiféle energiabombától, azért fura dolog az, amikor hirtelen észrevesszük, hogy bezony, valami már nem úgy van, mint régen.

Nem úgy kel fel a nap, a színek élesebbek, pompásabbak, a levegő zamatosabb, finomabb, és a tüdőmet is jobban érzem, mikor megtelítődik, és azt is, amikor üres. Mégis egyszerűen... fantasztikus, pompás.

Mintha leomlottak volna a falak, felengedték volna a redőnyt, vagy valaki levágta volna a sövényeket, bokrokat, gazokat, én pedig képes vagyok látni az irányt, a bézs macskaköves ösvényt az élénkzöld füves téren... És a többi nyavalya... De ott vannak azok a rohadt kavicsok, és néha azért hasra esik az ember, és akkor csak ott dagonyázik, amíg el nem dönti, mi tévő legyen; hiszen vissza nem indulhatunk, előre pedig olyan képlékeny, olyan bizonytalan. De jobb haladni előre, mosolyogva, bátran.

Nem is tudom, hogy milyen volt régen, vagy hogy tudnék-e még olyan lenni. Mondjuk ez a mondat sikít, hogy fals, az eleje,  vége, a közepe meg történelem. Régen, régen... Valamikor az is jelen volt, valamikor az is számított, formálta, tépte szabdalta az énünket, megtépázott, vett el belőled, de ugyanúgy adott is valami pluszt.

Az utóbbi napokban megbotlottam egy-két apró kavicsban és hobbi szinten terrorizáltam a környezetemet, akiket szeretek, akik fontosak. Mert őket könnyű, ők elérhetők, kéznél vannak, mikor frusztrált vagy, és bántani kell valakit, mert azt, akivel bajod van, nem tudod. Már-már kívántam, hogy lehessen törvényszerű megütni valakit. De ha ez legális lenne, nem kiirtódna az emberiség? Nem jobb lenne? A földanyának minden  bizonnyal...

Annyi minden okosnak vélt, egyszerű, zavaros, buta gondolat keringett a fejemben, leírtam volna őket, szépen csokorba szedni, de mindig villogás, kérkedés lett volna belőle, és a megfogalmazás meg a csokorkészítés se ment igazán. Hát most itt vagyok, egy kis idő kihagyással megint, és adok hozzá az internet kusza nagy bogjához. Értelme van? Kell valakinek? Nem tudom, de most ehhez van kedvem, és...

do what the fuck you want to there's no one to appease.

Olvass tovább

Egy év

Olyan gyorsan telik az idő, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet... Hű, történtek dolgok, mióta kicsit elhallgattam itt. Nem is terveztem már folytatni a blogot, de meghatódtam egyik nap, hogy elmúlt egy éves a kicsike május 31-én, én pedig még csak meg sem ünnepeltem.
De hogy mivel ünnepelni? Nem tudom, mondjuk egy kis epic számmal :D

Meg se tessék lepődni, hogy Muse :)

Történt egy pár változás ez alatt a pár hét alatt; először: fucking positive ember vagyok, bazdmeg :D Vagyis próbálkozom. A második - amivel kezdenem kellett volna -, hogy rettentően rászoktam a káromkodásra megint. A harmadik, amit itt azért mégis csak vissza kéne fognom, hogy ez a kevert magyar-angol nyelv lett a mániám, olyan epic. Negyedik, meglódultam írásban, és csomó kis scene-em van, amit előszeretettel irogatok. Nem érdekel, ha nem visznek sehova, nekem örömet okoznak - meg az se panaszkodik nagyon, akinek mutatom őket -, és nem érdekel, ha ebből nem lehet megélni, mert úgysem vagyok elalélva magamtól, hogy igenis be fogok robbanni a piacra a hülyeségeimmel, mert egy csomó más ember firkál mindent össze vissza, és mellettük én már mi újat tudnék mutatni :D De ez a hobbim, ha úgy tetszik a lételemem, hogy kis shit scene-eket írok, és amíg nekem örömet okoz, írni is fogom.

Aztán sorolhatnám még itt a változásokat, de minek. Az ilyet csak érzi az ember, megvan egyfajta kellemes intimitás, amit én legalábbis szeretek megőrizni, és nem kötni minden második ember orrára, de különleges emberkéknek, legyenek azok hetedikek vagy kilencedikek akár milliomodikak is a sorban, nos, nekik úgyis eldobolom a magam nótáját. 

Mert azért bármennyire is necces dolog rábízni magad valaki másra, kívülállóra, beavatni őt kis titkokba, olyan kellemes és megnyugtató is egyben. Persze ott van a blog meg a naplóírás meg egyebek, de azok mind te vagy, a saját gondolataid, azokra adott felelet; míg egy másik ember, egy másik lény, legyen az akár egy fa vagy a kis pincsikutyád, akivel "beszélgetsz" már mindjárt más. Oké, persze egy másik ember valóban más; más érdekek, nézőpontok, látásmód, más világ, élmények, más vélemény. Ott van abban a szóban minden, hogy más. Nem te magad vagy. És rohadtul bírom, mikor ez a másság, másik vélemény berobban az én kis elszeparált világomba, kitágítja korlátolt elmémet, és egy új alternatívát, valóságfoszlányt vetít elém, amire én még csak nem is gondoltam volna.

A világban vannak emberek, akik észre sem veszik, mennyi jót tudnak tenni a másikkal. Itt van példának okáért a plátói érzelmek kibogozatlan kusza halmaza. Van az az ember, mondják, hogy a státusza, a pénze, a rangja, a külseje tetszik, ahogy jól mutat a kamerában, etc., de szerintem a plátói szerelem nem ott kezdődik, hogy látok egy nyálgépet a tévében, akiért elfolyok. Van ilyen is, de az ilyen szerintem egy totál más kategória(, és most nem arról akarok beszélni).

...de akkor meglátod azt a másik emberpéldányt, hiába nem érted, mit mondd, a kisugárzása, az egész lénye elvarázsol, a nap kisüt, esőben szivárványt hoz, nem vagy többé szomorú, minden szebb. Lehet, hogy ez nem valós, nem szerelem, de van, érzed, hatalmas energialöketet ad, az az ember pedig még csak nem is tudja, hogy te érte égsz, erőt és bátorítást, mosolyt lök az arcodra. És ez szép. Nem tudok vele villogni, nem tudok a kezét markolászva fennhéjázni az utca közepén, hogy nézd, nekem van egy plüssmackóm, de van, érzed, és ez talán még jobb is, mintha tapintani tudnád. Nekem legalábbis. Soha nem éreztem még magam ilyen jól.

Annyi minden gondolat kering bennem, de igazság szerint még van egy négy kredites vizsgám, amire be kéne magolnom egy kettest, na meg új "imidzset' is akarok szerkeszteni - mondjuk eddig csak a hátteret változtattam meg -, illetőleg még el is akarok dicsekedni mindenkinek az alig pár órás kettesemmel...

Majd mindenki meg fogja érni szerintem, hogy nem mindig vagyunk a gimiben eminensek, egyetemen meg csak egy jó jegy van, az elégséges, annál pedig csak még jobbak vannak, de persze vannak kivételek, én meg sose voltam az a túlbuzgó diák típus, mégis tudok írni, ez nekem meg elég. Ha meg olyan francos témában akarok írni, hát bazdmeg ott a Google, majd utána nézek. Oké, kicsit alpári vagyok most megint, pedig igazság szerint kibaszott jó kedvem van. 24 óra múlva kitör végre a holiday, vége lesz az utolsó vizsgámnak, és bár három tárgyam nem jött össze, megvan az a leprás kreditszámom, ami kell, és e miatt most büszkén jutalmaztam meg magam egy kis ice creammel.

Ui: a 366 napos kis thingemet elbuktam, ezt sajnálom. Pedig olyan egy epic év ez, és annyira tudtam is, hogy az lesz; picit bánom, hogy nem örökítettem meg minden mozzanatát. Elmerülni a múltban nem tanácsos, azt mondják, elszalasztod a jelened vele, de én mégis szeretek elővenni régi emlékeket, és mosolyogni egyet rajtuk; ha jó emlék, ha kellemetlen. Rossz nincs, mert mindenből tanul valamit az ember, amiből ha nem is vizsgázol meg nem is adnak kreditet, de megtapasztalod, tudod, veled van, és finomítja lelked aromáját.

Megint szentimentalista vagyok. :)

Olvass tovább

isten

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Olvass tovább

the last day of february

A naptár szerint 24. volt szökőnap, amit én ne nagyon értettem meg, hogy miért van ez így, hiszen február 24. minden évben van, és akkor valamilyen névnap is kell, hogy legyen, míg 29. meg csak négyévente, és... Most meg is nézem, milyen névnap van kiírva. Elemér, Oszvald, Román. Na majd ha kedvem lesz kivenni a fülesemet , akkor feltápászkodom a géptől, és megnézem, hogy egy "normális" évben mi van kiírva február 24-ére...

Amúgy ezt a hónapot elcsesztem rendesen, pedig ez a(z egyik) kedvenc hónapom, szökőhónap meg minden, meg évforduló és egyebek... Már az elején azzal kezdtem, hogy kihagytam a bejegyzéseket, aztán meg ha már egyet, négyet, ötöt kihagytam, akkor már a tíz sem izgatott, és most meg egyrészt nehéz visszarázódni, másrészt egyéb dolgok is közbejönnek mostanság, és komolyan elgondolkodtam, mi értelme van az egész mindennek, amiket csinálok. Nemcsak ennek a blognak, hanem minden másnak. És jóformán semmi. Bár már tavasz van - nem érdekel, hogy ki mit mondd, ez már tavasz, és kész -, a hangulatom még azért nem állt át a felhőtlen tavasz fílingre, és a napokban egyre jobban meg többször akadtam ki oda, hogy nincs igazán értelme semminek, sőt, egyre szarabb minden. De vannak örömteli dolgok is, szóval úgy ahogy elvagyok, csak ne generálnám magamnak a hülyeségeimet állandóan.

Na mindegy. A februári pótlásokat majd valahogy meg kéne ejtenem valahogy, és eléggé csalás ez, de... ki gondolta volna, hogy kidőlök a második hónapnál? A nagy lelkesedésemmel meg minden...

Most azt hiszem, inkább befejezem itt, mer akkor elkezdem leírni a múlt napok eseményeit, és akkor meg itt lesz meg minden egyvelegben, de én úgy szeretném, hogy. Vagyis megpróbálok majd fejben és valahogy lélekben visszatérni az adott napra, amikor is nem írtam ki semmit, és felidézni, hogy mit csináltam akkor, vagy volt-e valami érdemleges, amit leírtam volna, ha nem lustulok el. Vagy nem is tudom, hogy érdemes-e bebiggyesztenem valamit. Na majd meglátom.

*Süt a Nap - megint. Igazán felüdítő a tegnapi hófúvás után, aminek mára nyoma se maradt szinte.

** Az utóbbi napokban megcsaltam kissé az én drága Black Holesomat, és rászoktam az Absolutionra. Egymás után, egymás után, elejétől végéig, igaz, a számokat mindig szerettem rajta, de így egyben még nem voltam a bolondja, hogy egy huzamban naponta hatszor... Bár az összes albumot szeretem, és olyan rossz csak egyet kiemelni, meg nem is lehet, de most ez lett akkor egy picit a kedvencebbik kedvenc, a változatosság kedvéért.

Olvass tovább

we were born to die

Ma olyan hullámzó hangulatom van. Mondjuk ennek nem is kellene meglepnie, ugyanis rettentő hangulatember meg szeszélyes vagyok, csak... Annyira utálom, hogy ugyanattól van egyszer jó kedvem, másszor meg ... egyszer csak átmegyek morciba, vagy nem is tudom, mibe, milyen állapot is ez, csak vagyok benne, elégedetlenkedek, morgok, bőgni volna kedvem, bőgök is, aztán megint vigyorgok. És annyira utálom ezt! Hogy nem tudok állást foglalni szinte semmiben, mindig két szék között állok - mit állok, ingadozom, mert megállni se tudok rendesen. Nem igaz, hogy nem tudok határozottan kiállni valami mellett, legyen az egy eszme, idea vagy érzelem. Egyszerűen nem tudok dönteni. Vagy legyek optimista, sugárzó, bájos személyiség, vagy legyek akkor mindig egy befordult pesszimista pöcs, de az, ha a kettő - ha folyton kettő, több lehetőség között ingadozok, az nemcsak nekem kellemetlen, hanem megzavarja a körülöttem lévőket is. Egyszer jópofizok, másszor meg csak úgy árasztom a taszító energiát, hogy hagyjanak békén. Miért nem vagyok képes állást foglalni? Jóformán nem is szeretek kinyilatkoztatni semmit, még gondolatban sem, mert nem telik el sok idő, és sorra cáfolom meg saját magam. Idegesítő.

Na meg... eddig is el akartam költözni drága piciny kis elcseszett országomból, ha "nagy leszek", és megtehetem, csak visszafogott az a valami, valamiféle bűntudat, hogy cserben hagyom a helyet, ahol megszülettem. De egy részem akkor is szabadulni akar innen, a másik meg alázatos, és nem tudom, melyik fog felülkerekedni a másikon. Na meg annyi szép hely van, választani se tudnék igazság szerint... Ha őszinte akarok lenni, megfordult a fejemben, hogy inkább éljem le az egész életemet ebben a kis porfészekben - azért szeretem ám! megnyugtat és elrejt, bár a közbiztonság évről évre rosszabb (mondjuk ez szerintem mindenhol így van) -, hogy ne lássak semmi mást, mert akkor a szentimentalista túlérzékeny baromságomtól csak még rosszabbul érezném magam, hogy nem lehetek ott mindenhol, egyszerre. Szeretnék néha valami kozmikus lény lenni, aki minden szépséget be tud fogadni egyazon időben a világból, bár magamat ismerve ezt a csodát, ezt a gyönyörűséget nem tudnám kezelni, felfogni sem, és szerintem összeroppannék. Olyan egy fos személyiségem van, nincs is személyiségem, egy túlérzékeny pöcsszar vagyok, még egy nyamvadt filmet se bírok végignézni, ahol már csak egy picike erőszak van, vagy valakinek valamiféle bántódása esik. (Igaz, ez nem akadályoz meg abban, hogy a karaktereimet képzeletben sorra cseszegessem mindenféle kellemetlenséggel. Ugyan nem írom le, csak fejben játszom el, de akkor is elég köcsög tudok velük lenni. Nem is kéne csodálkoznom, miért nem akarnak közreműködni velem és mesélni magukról. Szégyen, hogy nem ismerem a saját szereplőimet, és azt hiszem ez az én egyik nagy bajom/hibám... )

De ha már lúd, legyen kövér. :P Ha egyszer mennék, bár Írföldet és Japólandet is szeretem, Londonba mennék. *hatalmas vigyor* A Tower Bridge-et már egy ideje csipázom, na meg ott van a vemblíííííí is. És ami nem elhanyagolható, nem lennék internethez kötve, ott már könnyebben tudnám hallgatni az én drága kedvenc nme rádiómat. Igaz, csak szombat-vasárnap óta lopta be magát a szívembe, de majd szétrobbanok, hogy itthon nem tudom hallgatni, mert szar lassú a netem, elértem a havi limitet, és most még másfél hétig tötyögök vele. Nem rossz ez a sebesség, ha egyszerre csak egy oldalt nyitok meg, de az én türelmetlen és mindent azonnal akaró száguldási mániámnak felér egy halálos ítélettel... De én vagyok a gyökér, tudom. :) Egyszerűen csak szar jellemem van, de ez van. Ezt kaptam, ez jutott, ezzé formáltam magam, meg most foghatom a környezetre is. Valahogy majd csak elboldogulok vele. Magammal. :)

* * *

*ez egy jó kis zene, ma fedeztem fel igazán. ami nálam azt jelenti, hogy kemény egy napig agyon hallgatom, aztán meg látni se bírom utána XD

Olvass tovább

indigókék

29 perc van hátra a mai napból, ezt a bejegyzésnek csúfolt szöszmöszt csak úgy hoztam össze, mert nem szeretek utólag pótolni. ...mit is mondhatnék? Nem tudom. A nap folyamán posztolni akartam egy zenét, amit ma állandóan hallgattam, kapcsolódik egy személyes kis dolgomhoz, amiről úgy döntöttem, egyéni egyéb okokból is, hogy jobb - és szebb! - lesz, ha megtartom magamnak, de úgy a zenén keresztül a világba is kürtöltem volna. Szóval az arcos közösségi oldalon kiraktam egy szivecskével, és hagyján, hogy nem lájkolták - júj, ez a hatalmas probléma -.-" -, de még csak jobban sem éreztem magam, úgyhogy mingyá ki is törlöm.

~ Tényleg nincs miről beszélnem vagy csak ilyen rohadtul "fontos" eseményekből áll az életem? Meglehet. Unalmas vagyok, tudom. Jobb szeretek ezért is elhúzódni a csigaházamba, fel az elefántcsont-tornyomba. Hagyjanak csak békén az emberek.

Ööhm, mit akartam még???? Elfelejtettem. Na mindegy, megyek vacsizni - éjfélkor -, mert holnap korán lesz suli, és megtehetném, hogy nem megyek be, de akkor meg délig fekszem, és csak még hülyébben érzem magam. Fáj a fejem - megint. Lehet a szemem miatt. Nem akaródzom hordani azt a rusnya szemüveget.

Olvass tovább

benyomások - part Two

Nem voltam annyira depis, az előző bejegyzés alapján, meg amit mondok, talán ez jön le inkább, de tényleg nem voltam/vagyok az. Csak tények - valamennyire tisztábban látott tényként kezeltem az egészet, és inkább magamon nevettem, hogy csak most jöttem rá az egészre. Na meg nem tudom, mit csináljak, de erre talán majd rájövök egyszer.

Tovább haladva az órarenden, a szerda az egy csúnya nap lesz, már el is könyveltem afféle fekete pontként, amin minden héten túl kell esni, hogy utána jól érezhesse magát az ember. És milyen jó helyen van! A hét közepe... Előtte azért aggódom, mert egyre csak közeledik, csak fenyeget, utána meg, hogy túljutok rajta, nemhogy megkönnyebbülnék, hanem azért aggódom, hogy jön a következő. A legjobb leginkább az a pár perc, amikor az adott kellemetlen pillanat végeztével elsétálsz, az olyan pici kis köztes állapot.

Szóval, első óra legalább kilenckor kezdődik, az még nem olyan vészes. Könyvtártan I. Gyűjteményszervezés. A nő, aki tartja, szimpatikus, csak az volt a halálom, hogy megint be kellett mutatkozni. Nem szeretem az ilyen szerepléseket. Míg rám kerül a sor, azon aggódom, hogy mit mondjak, próbálom összeszedni az összes dolgot, amit említhetnék, közben végig rágom magamban, hogy mire mi lehet a környezet reakciója, és akkor eldöntöm, hogy mit mondjak végül, és mit ne. És az előzőek tapasztalatán szépen kihagytam a hülyeségeimet, amiket meggondolatlanul többnyire sajnos elejtek, és csak a tömör lényeget mondtam. Nem beszéltem szerintem talán kerek egy percig, de legközelebb lemérem XD

Szóval, miután bevallottam szépen, hogy eléggé kiábrándultam a szakomból - megpróbáltam szépen ecsetelni. muszáj volt, mert felfordult volna a gyomrom, ha azt kellett volna mondanom, amit ősszel, azt a hülye, mára sablonossá vált maszlagot, hogy jajj, de jó, hogy idejöttem, blablabla. Könyvtárosként rohadtul nem látok nagy jövőt, ha ezt nagy nehezen ki is tudom mondani hányinger nélkül, az csak azért van, mert nyalok a tanárnak, és mert azért számító vagyok, és tudom, mit kell mondani, mi az, ami jobban hangzik, ami pozitív dolgokat eredményez majd nekem. Nem vagyok profi, de valamilyen szinten egy laikus manipulatív pöcs vagyok, bár messze vagyok a profiktól, de olykor akadnak sikereim, és el tudom érni, ami akarok. (Itt inkább arról van szó, hogyha akarok valamit, de csak mások által tudok szert tenni rá. Akkor mindig nyalok.)

Mert most mit fogok majd csinálni? Aktívan tevékenykedni, az olvasók, könyvtárlátogatók hülyeségeit lesni, teljesíteni nem akarom, de a négy fal között sem akarok ülni harminc-ötven évet, hogy a hülye könyvek hülye szarságait írjam le. Belegondoltam, hogy vén nyanya koromig vagy nyájaskodnom kell a hülye emberekkel, vagy egész nap könyveket katalogizálni, és a többi szar, ETO, nyavalya, és egyszerűen kedvem lett volna fejbe lőni magam. A tanárnő ugyan biztatott, hogy a kevésbé aktív személyiségeknek is akad munka a könyvtárban - a négy fal között körmölés: köszi, de nem kérek belőle -, én meg már inkább hallgattam kínomban, de kedvem lett volna felüvölteni, hogy nem b.zdmeg, én nem akarom ezt csinálni, ezt a szakot, ezt a sok marhaságot, csak azért járok be, mert fogalmam sincs ugyanakkor, hogy mit akarok, és inkább elszenvedek ebben a biztos sz.rban, minthogy otthagyjam az egyetemet, és azt hallgassam itthon, hogy miért nem megyek el dolgozni. Mert nem szép dolog, de dolgozni én nem akarok. Nem akarok csinálni semmit. A hobbiszarjaimmal elvagyok, de azok is csak célképzetek, csak pótcselekvések, semmi egyéb. Csak azért csinálom őket, mert álboldogsággal töltenek el, és valamiféle sz.r értelmet adnak az életemnek.

Tehát, az első óra egy újabb hülyeség, amivel foglalkoznom kell.

Következő: Egyetemes és magyar művelődéstörténet II. Már elfáradtam, meg nincs is nagyon mit mondanom erről. Ugyanaz az egész, mint első félévben, csak most nem 1000, hanem csak 100 évet beszélünk át. A tanár intellektuális, mindentudó típus, aki közelében totál analfabétának érzem magam - olyan aurája van, mint a volt ofőmnek, bár nem. ofőmnél ez a tanár egy kicsit gyengébb, de hasonlóak -, tudom, hogy figyelnem kéne, mert a vizsgán is épphogy átmentem, de egész órai teljesítményem az, hogy lefirkantok pár mondatott, amit éppen meghallok, de azt is csak azért hallom meg, mert a weboldal éppen tölt be. Igen, wifizek. Egész héten talán ez az óra tetszik legjobban, az egészet szétwifizem. Muhaha. Még jó, hogy van okostelefonom.

És a harmadik óra, na az aztán a halálom. Bevezetés a szociológiába szeminárium. Szociológia, szociológia, annyira utálom, annyira éreztem, hogy ez lesz, és annyira nem akartam ilyeneket csinálni, mikor gimiben mindig láttam azokat a hülye kérdőíveskedőket. És persze nekem is azt kell majd. A magyar fiatalok kulturális szokásai. Pazar. Ezt a témát kel végig nyalni, utánajárni, írni róla, kérdőivet, interjút készíteni, ppt-t, összefoglalni, kétszer-hatszor-háromszor, majd negyven ember előtt előadni a ppt-t. Szerencsére ezeket egy-egy embernek kell - vagyis, ahogy nekem lejött -, nem pedig mindenkinek mindegyiket. Szóval afféle interaktív óra, amikor a tanár csak azért van, hogy kiadja a feladatot, és csoportban kell dolgozni. Utálom! Utálom azt is, hogy nem vagyok aktív, hogy domináns személyiség azért nem vagyok, mert visszafogom magam. Utálok mindent.

Nem tudom, hogy ezen fogok-e elbukni év közben vagy a gazdaságin, vagy még ki tudja min, de érzem, hogy rohadtul izzadni fogok ebbe a szemeszterben, de még csak nem is a hőség miatt.

Egyszóval kifejezve a véleményem: F-Ú-J!

Olvass tovább

back to the reality

Három hét tömény semmittevés után nehéz megtenni azokat a bizonyos kezdő lépéseket a hideg és unalmas valóságba, ahol mindenféle gond vár. Olyan jó volt három hétig elbarikádozni magam, szinte csak pizsamában lófráltam egész nap, zenét hallgattam, olvastam... Legújabb nyelvtanulási hóbortom, hogy interjúkat nézek (Muse interjúkat, ki gondolta volna?), ezzel pedig egyszerre szórakozom (mert rohadt vicces, főleg Matt & Dom) és gyakorlom az angolt is (remélhetőleg. bár tény, hogy azért egyre több mindent értek meg hallás után *örül és tapsikol*)

Szóval ja. Vissza szépen a suliba, ki kell húznom a fejem a homokból, és ez kicsit megrázó.

Mellesleg nem értem az anyákat. Ha rossz a kedvem, az a baj, ha egész nap szétröhögöm a fejem (btw az interjúk nézése közben), akkor meg az a baj, hogy két hete nem csinálok mást, csak a fotelban gubbasztok pizsamában és röhögök. Most akkor ezek szerint tök mindegy mit csinálok, nem jó, nem? Vagy én ezt nem értem.

Alapjában pesszimista vagyok, de nem is akarok egy sötét személyiség lenni, aki csak lerohasztja maga körül a világot, szeretem megnevettetni az embereket, és néha nem is olyan nehéz optimistáskodni egy picit. De. Mindig letöri a lelkesedésem, hogyha éppen félig telinek látom a poharat, és akkor meg az a baj, hogy jó kedvem van. Mellesleg nem is szeretem, amikor jó kedvem van, mert annyira széjjelgondolkodom meg töprengem magam, hogy nem telik bele két perc miután tudatosítottam magamban, hogy na most tényleg fíling gúd van, utána tuti találok valamit, ami miatt elbaszom a saját heppifejemet depifejjé. Zavaró. Nem tartom magam egy csodálatos embernek, de néha azt kívánom, ne töprengnék annyit, amennyit, mert azzal csak elrontok mindent. (*random jegyzet: deja vu-m van. volt. utálom, mert csak egy röpke pillanat az egész, és utána hiába gondolok vissza, hiába próbálom megfejteni, mi volt az, csak megfájdul a fejem, de nem tudok semmit...)

Hát ja. Vissza a suliba. Semmi interjú (most a szupergyors kolisnettel letöltöttem megint vagy 81-et... a gépem megint üres helyért kiállt), semmi lompecolás, korán kelni - fúj. Hiányzik az a három hét. Egy burokban voltam, egy meleg álomvilágban, ahová nem ért el a csúnya nagy ríl lájf, és olyan pazar volt. Struccpolitika - nem szép, de megnyugtató. Vagyis pár kellemes perc erejéig megnyugtató és megóvó, aztán meg jön megint minden kellemetlen, és a buborékpukkanás meg mindig fáj. De! Lassan március lesz, egy hónap múlva vastag leszek mint állat, igenis optimistaként megpróbálom bevonzani a pozitív energiákat, és marad még abból a limitált kiadású könyvből, amit kinéztem magamnak. (deúgyistudomhogyazleszhogymireleszrápénzemmárnemlehetmegrendelni.nemakarjavalakimegrendelninekemcsakhogynefogyjonel?kifizetemjövőhónapbanbecsszóóóóóó)

Hisztérikus kitörésemet olvashatták. Persze nekem is egy méregdrága könyv kellene, mikor még alapvetőbb dolgokra is nehezen jut otthon. Na majd ez a vágyam is lecsendesül és elveszik szépen, oda a többi kielégítetlen közé.

Olvass tovább

be the one

‎"Egy igazi nő nem féltékeny, hanem féltő. Nem kételkedik, hanem magabiztos. Tud érinteni és tudja értékelni az érintést. Egy igazi nő vár, nem elvár. A szemével, a mosolyával, az egyéniségével hódít. Egy igazi nőben van tartás. Egy igazi nő a férfi számára nem probléma, hanem megoldás mindenre!"

~ Úgy fél órája olvastam ezt az idézetet, és elgondolkodtatott. Pofán vágott a felismerés szele, hogy én sose leszek ilyen. Pedig tetszik a gondolat, ahogy olyan kis "szupernek" elképzelem magam. Persze sose fogom tudni gyakorlatban alkalmazni, hogy ne képzelegjek, inkább cselekedjek -- a hülye elvárásaim is csak a plafont verik, én meg sorba pofára esem, mert mindig többet várok el mindentől és mindenkitől, mint ami. Romantikus szentimentalista naív barom - ez lennék én, plusz még amit inkább megtartok magamnak :P

Olvass tovább

A francia kockás füzet

Igazán változatosan telnek az utóbbi napjaim. Változatos állandóságban unatkozom.

Mióta túlestem az utolsó vizsgámon, és itthon vagyok az én kis menedéket nyújtó falumban, nem tudok mit kezdeni magammal. Volt két nap, amikor az insomniám átalakult egy szabályos fordított életmóddá, és olyan voltam, mint valami vámpír: éjjel éltem, nappal aludtam. Már azt hittem, hogy ezentúl mindig így lesz, és kicsit bepánikoltam.

Mikor tegnap megnyitottam a Writert, hogy bemásoljam egy újabb füzetes szösszenetkémet a gépbe (füzetről majd később), egy új fajta érzés rohamozott meg, egy olyan, amit az írás kapcsán eddig még nem éreztem – nem is akartam volna soha –, és ez megijesztett.
Fásultság, az pedig nem jó. Emellett épphogy felkelek, de fáradt vagyok. Annyi minden van a fejemben, amit csinálnék, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Kivéve a fotózáshoz.

Legszívesebben letelepednék egy kényelmes fotelbe közel a kandallóhoz, nézném a lángokat, és megpróbálnék kiolvasni belőlük mindent, amit csak tudok. Amit csak suttognak. Történeteket, múltat, jövőt. Írnék fejben egy szép mesét az aranyban ölelkező lángnyelvekről, vagy egy rosszat az elpusztuló faanyagról.

De e helyett… csak belegondoltam, hogy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra (évről évre?) azt csinálom, amit abban a két napban; nem látom sose a napfényt, nem ízlelek friss levegőt, mindig be kell másolnom, amit a füzetbe tudok csak leírni, és elkapott a pánik. Nem akarok így érezni az írással kapcsolatban, mint abban a pár másodpercben tettem, úgyhogy a lazításról kezdtem elmélkedni. Tartani akartam egy kis szünetet a szünetben, de amint eltervezek valamit, erős késztetés kezd lázongani bennem, hogy csak azért se tartsam be még a magamnak tett ígéreteket sem. Így hát a nap nagy részében nem csinálok most már semmit. Vagyis tettben nem, de elmében, képzeletben igen.

Az utóbbi két napban volt egy szerelmem, egy francia kockás iskolai füzet. Mióta pár napja vele osztom meg minden gondolatom, egyszeriben csodálatosan érzem magam. Legszívesebben mindent bele írnék, és bár utálok gépbe bemásolni, mégis sokkal élvezetesebb, ahogy az ujjaimmal formálom a betűket, ahogy a toll hegye nyomot hagy a papíron. Imádom a laptopomat – még ha kicsit zizzent is –, imádom a modern technológiát – még ha nem értem, akkor is –, de a papír és a toll akkor is varázslatosabb.
Meghittebb, vagy hogy is mondjam. Szeretem elképzelni régi korok írásban alkotóit, amint tintába mártják a tollukat, ülnek a sötét fa asztal mellett, és halvány gyertyafényben, holdvilágnál ébren álmodnak.

Szívesen megnézném a történelmet a saját szemeimmel, kipróbálnám az akkori helyzet nyújtotta lehetőségeket, de csak egy pillanatra, utána szeretnék visszatérni a kényelmes 21. századba, és leírni, amit láttam. Merengeni, hogy nekik volt-e jobb akkor, vagy sajnálhatják, hogy nincs se okostelefonjuk, se fészbúkjuk. Tényleg megijednének a beszélő doboztól, vagy leülnének a kanapéra egy doboz sörrel a kezükben, kényelmesen elnyújtóznának, magukhoz vennék a távkapcsolót, és azt mondanák „Fuck yeah, erre vártamI” ?

Volt egy férfi – mindig van egy –, aki megihletett, akitől szárnyaltam. Ő okozta azt az eufóriát, azt az ihlet-túltengést, ami az előző két napban – vagyis éjjel – volt tapasztalható. Homlokon csókolt álmaimban, engem, de ő is másé lett, ahogy az összes többi. Mindig van egy férfi, aki megérint, megragadja a lelked, aztán meg másé lesz.

Mikor távozik, kiszakít egy részt a lelkemből, a mellkasomból. Nem szeretem ezt az érzést, utálom, hogy annyiszor átélem. Annyira értelmetlen, annyira fáj, pedig csak illúzió az egész.

Kifogyott a tollam is, de loptam másikat. Kellene vennem egy új francia kockás füzetet, mert már régen vettem, nem is azért, mert ez a mostani betelik. Össze-vissza írok a füzeteimbe, amelyik oldal éppen megérint, hogy oda írjak, de amikor később fellapozom, és egy idő után szétszórtan egyre több minden van benne, az már nem jó, egy új, egy hangulatos, egy üres kell. Majd én megtöltöm. Lehet, befogom azt, amit végső soron ajándékba vettem, de az meg nem jó, mert az meg vonalas. Nem francia kockás.

Olvass tovább

Dallam

Szeretek zenét hallgatni. Különösen jót, különösen Muse-t. Az embert magával ragadja egy dallam, megpezsegteti a lelket, különböző érzések egyvelege árasztja el, amitől minden egyes porcikájában igazán élőnek érzi magát. Kellemes. Emlékezetes.

Mondják, illetve hallottam magam is a környezetemben, hogy a legtöbben, amikor meghallanak egy korábban kedvelt és/vagy régen hallott melódiát, ugyanazt érzik tőle, mint amit akkor éreztek, amikor azt hallgatták.

Nos, nekem ez sosem volt így. Emlékszem rá, hogyha valami emlékezetes élményhez köthető az adott zene, de arra, hogy mit éreztem pontosan, nem. Csupán halványan derengő tökéletességfoszlányokra, egy-egy elsöprő erejű, emberfeletti pillanatra, de az is olyan ködös, mintha déjà vu, vagy álom lenne.

Azt nem szeretem ezekben a pillanatokban, hogy villanásnyi ideig tartanak, és mikor elmúlnak, te hiába emlékszel, hogy jó volt, hogy megtörtént, a homályba, az ismeretlenbe, a bizonytalanba vész, és már csak kérdés, remény formájában vésődik a lelkedbe, hogy valóban megtörtént, mégpedig veled.

Az igazán boldog, felemelő percek látszólag nehezen jönnek, rövid ideig tartanak, és mély fájdalmat hagynak, egyfajta lelki űrt, mely állandóan fáj, sajog, foszladozik az ürességtől, a csordultság hiányától. Legalábbis addig, amíg a következő ilyen momentum gyönyörbe taszítja a lelket.

Olvass tovább

Jégvirág

Az Exogenesis Symphony part 3: Redemptionnél talán csak egy valamit szeretek jobban, amikor egy pár - azt hiszem, britek - erre adott elő egy varázslatosan koreografált műkorcsolya táncot.

Kiskorom óta megveszek ezért a sportért. (Ezt valószínűleg anyukámtól örököltem, mert ő is szereti a mai napig ^^) Gyönyörű, elementális, lélegzetelállító a maga bájával és veszélyeivel együtt.

Amikor kicsi voltam, és ilyen műsor ment a tévében, folyton azt játszottam, hogy zokniban csúszkálok a szőnyegen, és úgy mozgok, illetve gesztikulálok, mintha én is a jégen táncolnék gyönyörűszép ruhában, kecses tartással. Bár romantikus bolondnak mondhatom magam, érdekes módon inkább mindig egyedül képzeltem magam az első helyre, nem pedig párosban. És azt is tudom, miért.

A kedvenc teniszezőm, Roger Federer is azt nyilatkozta, hogy azért szereti a teniszt, mert ott az ember - természetesen, ha egyedül játszik, és nem párban -, csak magára van utalva, és önmagát is okolhatja, ha hibázik, míg párban figyelnünk kell egymásra, és ha éppenséggel meg rontanánk valamit, kiabálnánk ám kígyót-békát a másikra, rá terelve minden hibát, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és belátnánk, hogy ugyanolyan vétkesek lehettünk - ha nem jobban -, mint a partner.

Gimiben, osztálykirándulások révén volt szerencsém háromszor is - igen, még jó, hogy számon tartottam :D -, műjégpályán bűvészkedni.
Fantasztikus volt! Igaz, a féktelen száguldás jobban illik arra, amit csináltam, mint a báj és a kecsesség, mert fékezni a mai napig nem tudok, és mindhárom esetben megtapasztalhattam azt, milyen a légynek, amikor nekicsapódik az üvegnek - én is úgy vágtattam neki a pálya oldalának, alkalmanként többször is.

Viszont azt meglepődve hallottam, mikor egyik tanárom azt mondta egy rólam készült lesifotó alapján, hogy olyan tartásban mozgok a jégen, mintha profi lennék. Gondolom, ez egy tipikus esete annak, amikor az ember látás után sajátít el bizonyos dolgokat. Persze azért ilyen "képzettséggel" egy Axelt vagy bármelyik másik ugrást nem vállalnám be. :D

Olvass tovább

*lö vers*

˝Egy kis Ealing-i menyecske

Józan eszét elvesztette

Hanyatt feküdt hát

Kitárta lukát

Felpisált a mennyezetre˝

(from Bridget Jones's Diary)

* * *

Kedves Idetévedők, a következő néhány gondolat egy konkrét személynek szól, ezért akik nem érdekeltek a köztünk lévő bajúsz-összeférhetetlenségben, akár fel is hagyhatnak ezen bejegyzés további olvasásával.

Hogy miért szorítottam be így, ide? Elsősorban azért, mert tudnék másról is írni, és nem akartam egy egész napi bejegyzést ennek szentelni, mintha más közölni valóm nem akadna, ez meg éppen kapóra jött, hogy "na, megvan a bejegyzés a mai napra is..." Másrészt, az illető már többször is volt kedves megemlíteni a saját bejegyzéseiben, ami büszkeséggel és hálával tölt el, ezért nem is szeretnék adósa maradni.

Tehát:

Kedves Nidria!

Előre is elnézésedet kérem, ha a következőkben megfeledkeznék magamról, és Neked intézett pár sorom egy többoldalas levéllé transzformálódna. Hidd el, ez nem egy ellened irányuló támadás, nem áll szándékomban most sem dobálózni semmivel, egyszerűen ilyen a stílusom, hogy szeretek írni, azt is hosszan teszem, és ha megkérdeznéd akármelyik ismerősömet, mindegyik mondhatná, hogy ritkán válaszolok nekik röviden.

Na meg, ugye, az írás nehezebb műfaj az élőbeszédnél, és ha azt akarjuk, hogy megértsenek minket, miről is hadoválunk, ildomos részletesen és bőven kifejteni mindent.

Reagálva a nekem intézett sorokra:

Nem félek Tőled, látod, mertem nevén nevezni a dolgokat, ám ha ez Téged kellemetlenül érint, csak kérned kell, és kiveszem a neved vagy ezt a részt a posztból.

A félreértések tisztázása végett, a nevezetes latin idézet, a scio me nihil scire or scio me nescire (illetve "tudom, hogy nem tudok semmit") Szókratésztől származik, mellesleg az egyik kedvenc idézetem, és a filozófiáim közé sorolható.

Magát a bejegyzést azért ítéltem halálra, mert - ha esetleg láttad a tegnapi elejét, rájöhetsz - többször átolvasva nem nyerte el a tetszésemet, nem voltam megelégedve vele, és pár perc után bátorkodtam törölni. (Egyébként rossz a megérzésed, mert egy betű nem sok, annyival nem utaltam Rád se rosszat, se jót.)

Ha pedig zavarnak a kiírásaim, netalán rosszul vagy tőle, a komolyabb bajt megelőzendő nyugodtan le lehet iratkozni a blogomról, sőt, ha zavarban lennél, én is leiratkozom a Tiédről, és békén hagyhatjuk egymást a továbbiakban. :)

Arra, hogy sajnáltatom magam - ez az én blogom, amit úgy szerkesztek, ahogy jónak látom, azt írok ki rá, amit akarok. Meglehetősen önkritikus és reflektáló jellemem van, hajlamos vagyok az öniróniára, a pesszimizmusra, a depresszióra, már akkor is így írtam, mielőtt ráakadtál volna a blogra, nem csupán ez év kezdete óta. 

Ha pedig Neked nem jön be a stílusom - ja, bocs, stíluskeresésem -, vagy az zavar, hogy naponta teszek ki valamit, akkor mint már említettem, nyugodtan le lehet iratkozni, senki nem fog Rád neheztelni érte, na meg nem is kényszerít senki, hogy olyat láss, olvass, ami nem tetszik.

Végezetül pedig sok sikert és szerencsét kívánok az írói karrieredhez és a blogodhoz!

Szívélyes üdvözlettel,

Piper Collin

Olvass tovább

Friday the 13th

Lehet, hogy egyszer majd megszívom ezzel a kijelentéssel, de nem félek se a tizenhármastól, sem attól, ha ez a szám a péntekkel párosul.

A volt osztálytársam emlékeztetett rá, hogy péntek 13-án felvételiztünk - ő ráadásul a 13-as teremben -, és nem jártunk olyan rosszul, mert felvettek bennünket. Hiányzik a 2010 nyarán tett olaszországi út, na meg a karácsonyi ruhapénz és könyvutalvány...  *sóhajt* Ez volt az első öt év óta, hogy nem kaptam, és kicsit nehezen viselem, lévén, hogy csóró vagyok. Vehettem volna egy csomó színes tornacipőt, csomó színes csőnacit, csomó színes sztreccs felsőt... Na meg 3-4 könyvet. De lépjünk tovább, végül is még spórolhatok annyit, hogy jövőre vagy valamikor csapjak magamnak egy ilyen estét, amikor ezeket mind megveszem. :P

És most jöjjön a legfontosabb és amit mindenhova mindenkor kiírok: 2010 augusztus 13-án, pénteken hozta meg a postás a Muse könyvemet. ^^ Igen, két nappal a Szigetes koncijuk előtt, amire nem tudtam elmenni. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy örüljek ezért. Mert ha ott tudtam volna lenni, biztos jó lett volna, de ugyanolyan csalódás meg fájdalom lett volna belőle, és azt hiszem, jobb, ha megmarad ez a dolog a maga plátói szépségében. 

Szóval ma nem történt velem semmi, az imént a zuhanyzóban sem talált meg a baltás gyilkos - pedig, ha úgy nézett volna ki, mint Colin Farrell, Jared Leto, Hugh Jackman vagy Matt LeBlanc, talán még engedtem is volna , hogy megmossa - megmossák xD - a hátam... 

Csapodár vagyok, tudom, de így belegondolva, annyi jó pasi van - akiknek persze nem ismerem a jellemét, de attól még Hűhá!-k -, hogy nem tudnék választani egyet. Oké, oké, ott van Aladár is - akit ha nem tévedek tegnaphoz egy hete láttam utoljára, és még mindig fogalmam sincs róla, hogy ki ő, mi ő, páros-e, páratlan, vagy éppen prím -, meg ott van Embé, Ell, és a többi. De egyetlen egy?

Sokszor gondolkodtam azon, hogyha lenne egy Egyetlen Egyem, szabad lenne-e tovább folytatnom azokat  az ábrándozásaimat, amikből végső soron a történeteim is születnek. Sokáig csak egy pasi ihletett meg, de ahogy tágul ki a világ előttem, ahogy kinyitom a szemem, észreveszem, hogy milliónyi kis ihletforrás bombáz szüntelenül, és nem győzök velük mit csinálni.

Ha leírom, egy idő után elakadok, és nem tudom folytatni - rekordom eddig: 30 wordos A4-es oldal egyazon történetből -, ha nem írom le, jön a jól ismert fejes-eset; magamban nézegetem, mint egy filmet, napról-napra átalakul, felejtődik belőle, van, ami kitisztul, hozzátevődik, de - ami az eddig tapasztalat, sajnos - soha a büdös életbe nem látom viszont betűk, szavak, mondatok, bekezdések, sok-sok oldal formájában.

És ez az ami fáj, nem a Péntek 13.

.*.*.*.

Nem engedi megosztani, de CLICK HERE! Én egy jót röhögtem rajta, és igencsak szuperül esett így a vizsgaidőszak sűrűjében.

Olvass tovább

Nem mind arany, ami fénylik

Az ember csak túlesik a filó vizsgán, a következő kommunikáció vizsga pedig csak szerdán lesz - hál istennek csupán 7 tétellel -, és már egyből úgy érzem magam, mint aki előtt ezernyi ajtó nyílt meg. Most éppen filmeket töltök, vagy hármat egyszerre. Nem is tudom, minek, hiszen úgysem fogom megnézni őket, csak vannak a gépen. De majd egyszer jól jönnek valamikor.

(Közben végleg nem hiszek istenben, amiért vissza kellett jönnie a szobatársamnak. Pár másodpercet volt a szobában, de máris elzavarta az írókámat... Egyszerűen csak utálom őt.)

Ma meg fogom írni azt a nyamvadt házi dolgozatot, megtanulok a hét tételből igenis hármat-négyet, és holnapra nem marad sok. Aztán ha túlesek a kommunikáción is, jöhet a nagy készülődés szombatra. Attól a tárgytól nagyon félek, mert nem írtam meg a zh-t, és majd lehet szóban kérdezi ki tőlem az összes fogalmat, amit csak tud. Ennek a tárgynak még a nevét se tudom megjegyezni, csak úgy hívom, hogy "pénteki óra", mert kéthetente péntekenként volt. Dupla. Reggel 8-tól du. 3-ig, egyórás ebédszünettel. Vagy Háromszor voltam bent rajt: az első órán, még egyen, na meg egy zh-n. (Két tantárgy egymás után, de ua. a nőci tanítja.)

Szóval, ha vége lesz ennek a förtelmes hétnek, vasárnap szépen hazamegyek, és voilá, majd csak jan. 24-ére jövök vissza legközelebb. ^^

Addig pedig olvasni fogok meg írni. Nem tudom mit, hogy folytatom-e egy megkezdett sztorimat, elkezdek leírni egy eddig csak fejben létezőt, vagy kitalálok valami teljesen újat, és azt. Tök minden mit, de akkor is írni fogok. Meg rá akarom magam szoktatni a kevés alvásra. Rájöttem, hogy nekem az a lényeg, hogy sötétben tudjak aludni pár órát, és akkor már jól vagyok. Mikor éjjelente írtam, és reggel 6-kor feküdtem le, akkor is az volt a legrosszabb, hogy világos volt már, mire ágyba kerültem. Szóval éjjel alvás, nappal meg egyéb dolgok. Jó lenne mondjuk minden nap reggel 8-kor felébredni, mert ha korábban kelsz fel, akkor hosszabbnak tűnik a nap, mintha lassabban menne az idő, és látszólag több időd van.

És a legfontosabb: lassan, de biztosan növekednek a nappalok.^^ Jön a tavasz, jajj, de várom már. Az a sok szép zöldellő fa, madárcsicsergés, NAPSÜTÉS. MELEG. Végre nem kell hülye pulcsikban meg csizmákban mászkálni, jöhet a tornacsuka - igaz, amíg szerencsére nincs hó a környezetemben, még mindig abban járok :P A lelkem egy része 2010 tavaszán maradt, és bár hiába tudom, hogy még egyszer nem fog megismétlődni az a csodálatos három hónap, de akkor is a szívemhez nőtt. Meg szép is. Orgona, lehetőleg lila. Zöld fű, friss, sarjadó hajtások. Nem olyan, mint most. Ha szétnézek, mindenhol kopár fákat látni, a Napot felhők takarják el többnyire, minden olyan depis. Csak a fagyos levegőt szeretem ilyenkor, meg a téli csillagképeket. Hiányzik már egy kiadós meleg nyári zápor villámlással és mennydörgéssel. Sétálni mezítláb a pocsolyákban, elázni az esőn... Ha összeszedem magam, és hízok pár kilót, talán a szoknyámat is fel tudom majd venni, és nem fog úgy állni rajtam, mint fogpiszkálón a kukás zacskó.

Olvass tovább

Teljes megújulás

... vagyis ez az, amire törekszem. Él egy ideál a fejemben magamról, de ahogy a való életben cselekszem, az sosem felel meg ennek a képnek.

A személyiségem még elég kiforratlan, a véleményem is képlékenyebb, mint valaha. Bevallom, néha valóságos kudarcként élem meg, hogy a koromhoz képest még mindig egy gyerek vagyok. Egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem, nem baj, ha nem nézek ki annyinak, ahány éves vagyok, mert majd milyen jól jön ez, amikor az ember már nem fölfelé, hanem lefelé kerekítené inkább a korát. 

És már megint csak az idióta számokhoz lyukadtunk ki. Utálom, hogy ezekkel a megfoghatatlan számnevekkel skatulyázzák be, illetve kategorizálják az embert. Jegyek az iskolában, kor, átlag, kreditpontok, magasság, cipő- és ruhaméret. Most, ahogy így belegondolok, mintha a számok határoznák meg az embereket, irányítják az egész világot. És kérdem én, miért éppen a számok? Egyáltalán honnan lehetünk olyan biztosak benne, hogyha ábrázolom azt a kriksz-krakszot, amit egyesnek mondanak, az valóban az egyes, és nem valami teljesen más?

Tegnap megint megcsodáltam az egyik kedvenc filmem, a Men in Black záró képsorait : miután megtudtuk , hogy Ká happy end-életét éli, Jé új társával beszáll a - megnemmondommilyenmárkájú, de azt hiszem fekete Ford - kocsiba, onnan pedig szépen elkezdünk távolodni a Földtől, mígnem eljutunk addig, hogy nem vagyunk mások, mint galaxisonként egy-egy üveggolyó, amivel egy nagy barnás izé játszik. Érdekes, egyben elgondolkodtató.

Vagyunk itt ezen a bolygón, a legtöbben azt gondolva, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa, az egyetlen értelmes lény a kozmoszban. Hát nem is tudom - tegyük fel, ha én speciel marslakó lennék, nem igazán akarnám felvenni a kapcsolatot egy olyan fajjal, ahol a legtöbben még egy óvodás szintjét sem érik el. - Címezve ezt a sértést annak a hat vagy hét kedves fiatalembernek, akik olyan jót mulattak azon, hogy egyikük közönségesen utánam kiabált, mikor hallgatva a túlélési ösztönömre, kikerültem őket. Úgy bírom, hogy minél jobban észrevétlen akarok lenni egyes hímek körében, a hülyegyerekek mindig megtalálnak, és zaklatnak a menőnek hitt beszólásaikkal, meg hogy engedjem őket udvarolni, kérek-e tejfölös virslit, és egyebek. Na, ilyenkor kezdek el remegni az idegtől, hogy csak egy gyenge nő vagyok, aki alkalomadtán meg sem lenne képes védeni magát... És most már nagyon ott tartok, hogy ezt sürgősen és mindenképpen orvosolni kéne, csak ne lennék olyan gyöszös a sportokban. Nem vagyok hajlékony, a tesi órákon is általában mindig majdnem kipurcantam, de a legnagyobb baj, hogy nem vagyok elég kitartó, meg aztán nem veszi a be a gyomrom, hogy az a jó, ha fáj, és szépen fokozatosan fejlődik az ember... De valamit csinálnom kell!

És el sem tudom mondani, mennyire dühítő, hogy lassan már a saját otthonomban nem léphetek ki az utcára, anélkül, hogy valamilyen attrocitás érne. Valamelyik nap komolyan elgondolkodtam, és a túl élénk fantáziámmal nem volt nehéz elképzelnem a jelenetet, hogy a rettegett 2012. december 22-éhez közeledve mennyire fordulna ki a társadalom magából. Fosztogatások és egyebek. Van egy film, amiben is ilyesmi volt, nem tudom melyik, és legyek bár paranoiás, de rettentően fél egy részem belülről, hogy ilyen gyenge picsa vagyok.

A fent említett eset után - az ilyenek mindig elveszik az életkedvemet - már lelankadt a lelkesedésem a téma iránt, de még előbb az jutott eszembe, milyen remek dolog lenne, ha 2012-ben nemcsak pártíz, hanem 365 - illetve az idei év esetében 366 - bejegyzést tudnék termelni. Igen, minden nap egyet. Hihetetlen nagy munka lenne szerintem véghez vinni, főleg, hogy idővel mindent megunok, és ritkán fejezek be valamit, a kreativitásról nem is beszélve. Írni, rizsázni akármennyit tudok, ha el tudom kezdeni valamiről, és nem is tudom, hogy érdemes-e belevágnom ebbe, ha ott van az is a pakliban, hogy év közben feladom.

Mellesleg okosan kellene bánni a napi egy bejegyzéssel, és meg kellene válogatnom, hogy mikor mit posztolok, meg szelektálnom is kéne, hogy mi az, ami érdekes és említésre méltó. És mivel a 366-os számocskát szeretném majd látni december 31-én az archívumban, ügyelnem kell rá, hogy se több ne legyen, és értelemszerűen kevesebb sem.
Ha éppen nem lenne semmi ötletem egy adott napra, jöhetnének a látott filmekről alkotott véleményeim, bevezethetném azt is, hogy egy-egy könyv elolvasása után írok egy kis szösszenetet, írhatnék zenéről is, a hetek óta halogatott blogajánlómról már nem is beszélve... Meg fotózok is, közel járok hozzá, hogy csináljak magamnak egy flickr accountot, és ha totálisan semmi ötletem nem lenne, megpróbálhatnám a képeimet is felrakni alkalmanként.

Azt hiszem, jó, tanulságos egy projekt lenne, megdolgoztatná az agyamat is, és hátha tanulnék is valamit közben. 

Na mindjárt kitalálok valami frappáns kis címkét, amit már oda is biggyeszthetek az év első két posztjára. Most úgy beindultam emiatt, és persze ezeket a kreatív energiákat megint inkább a tanulásra kellett volna fordítanom, de javíthatatlan antidiák vagyok, aki nehezen tudja rávenni magát a tanulásra, ám olykor szerencsés napja van, mert van, hogy zéró felkészülés mellett remekel... Persze nem vagyok elbizakodva sem, elvégre az agyonhallott, széltében-hosszában átrágott gimis tanagyag csak-csak megragad az ember fejében, és elég minimum egy kettesre, na de az egyetemen erre nem vennék mérget.

Szó mi szó, farkast kiáltok ezzel a 366 napos dologgal azért is, mert nem nagyon szeretem félredobni az ötleteimet - mindig úgy gondolom, nem véletlen jutott eszembe, és ha már egyszer így esett, egy próbát mindenképp megérne. Csak sokszor erőt vesz rajtam a lustaság, és megszámolni sem tudom, hány ötletet dobtam már oda a halálnak... A jövőben szeretném ezt kerülni, na meg milyen dolog lustálkodni az írásban? Az ember nem lehet lusta abban, amit szívvel-lélekkel, elsősorban pedig örömmel csinál!

Olvass tovább