A francia kockás füzet

Igazán változatosan telnek az utóbbi napjaim. Változatos állandóságban unatkozom.

Mióta túlestem az utolsó vizsgámon, és itthon vagyok az én kis menedéket nyújtó falumban, nem tudok mit kezdeni magammal. Volt két nap, amikor az insomniám átalakult egy szabályos fordított életmóddá, és olyan voltam, mint valami vámpír: éjjel éltem, nappal aludtam. Már azt hittem, hogy ezentúl mindig így lesz, és kicsit bepánikoltam.

Mikor tegnap megnyitottam a Writert, hogy bemásoljam egy újabb füzetes szösszenetkémet a gépbe (füzetről majd később), egy új fajta érzés rohamozott meg, egy olyan, amit az írás kapcsán eddig még nem éreztem – nem is akartam volna soha –, és ez megijesztett.
Fásultság, az pedig nem jó. Emellett épphogy felkelek, de fáradt vagyok. Annyi minden van a fejemben, amit csinálnék, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Kivéve a fotózáshoz.

Legszívesebben letelepednék egy kényelmes fotelbe közel a kandallóhoz, nézném a lángokat, és megpróbálnék kiolvasni belőlük mindent, amit csak tudok. Amit csak suttognak. Történeteket, múltat, jövőt. Írnék fejben egy szép mesét az aranyban ölelkező lángnyelvekről, vagy egy rosszat az elpusztuló faanyagról.

De e helyett… csak belegondoltam, hogy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra (évről évre?) azt csinálom, amit abban a két napban; nem látom sose a napfényt, nem ízlelek friss levegőt, mindig be kell másolnom, amit a füzetbe tudok csak leírni, és elkapott a pánik. Nem akarok így érezni az írással kapcsolatban, mint abban a pár másodpercben tettem, úgyhogy a lazításról kezdtem elmélkedni. Tartani akartam egy kis szünetet a szünetben, de amint eltervezek valamit, erős késztetés kezd lázongani bennem, hogy csak azért se tartsam be még a magamnak tett ígéreteket sem. Így hát a nap nagy részében nem csinálok most már semmit. Vagyis tettben nem, de elmében, képzeletben igen.

Az utóbbi két napban volt egy szerelmem, egy francia kockás iskolai füzet. Mióta pár napja vele osztom meg minden gondolatom, egyszeriben csodálatosan érzem magam. Legszívesebben mindent bele írnék, és bár utálok gépbe bemásolni, mégis sokkal élvezetesebb, ahogy az ujjaimmal formálom a betűket, ahogy a toll hegye nyomot hagy a papíron. Imádom a laptopomat – még ha kicsit zizzent is –, imádom a modern technológiát – még ha nem értem, akkor is –, de a papír és a toll akkor is varázslatosabb.
Meghittebb, vagy hogy is mondjam. Szeretem elképzelni régi korok írásban alkotóit, amint tintába mártják a tollukat, ülnek a sötét fa asztal mellett, és halvány gyertyafényben, holdvilágnál ébren álmodnak.

Szívesen megnézném a történelmet a saját szemeimmel, kipróbálnám az akkori helyzet nyújtotta lehetőségeket, de csak egy pillanatra, utána szeretnék visszatérni a kényelmes 21. századba, és leírni, amit láttam. Merengeni, hogy nekik volt-e jobb akkor, vagy sajnálhatják, hogy nincs se okostelefonjuk, se fészbúkjuk. Tényleg megijednének a beszélő doboztól, vagy leülnének a kanapéra egy doboz sörrel a kezükben, kényelmesen elnyújtóznának, magukhoz vennék a távkapcsolót, és azt mondanák „Fuck yeah, erre vártamI” ?

Volt egy férfi – mindig van egy –, aki megihletett, akitől szárnyaltam. Ő okozta azt az eufóriát, azt az ihlet-túltengést, ami az előző két napban – vagyis éjjel – volt tapasztalható. Homlokon csókolt álmaimban, engem, de ő is másé lett, ahogy az összes többi. Mindig van egy férfi, aki megérint, megragadja a lelked, aztán meg másé lesz.

Mikor távozik, kiszakít egy részt a lelkemből, a mellkasomból. Nem szeretem ezt az érzést, utálom, hogy annyiszor átélem. Annyira értelmetlen, annyira fáj, pedig csak illúzió az egész.

Kifogyott a tollam is, de loptam másikat. Kellene vennem egy új francia kockás füzetet, mert már régen vettem, nem is azért, mert ez a mostani betelik. Össze-vissza írok a füzeteimbe, amelyik oldal éppen megérint, hogy oda írjak, de amikor később fellapozom, és egy idő után szétszórtan egyre több minden van benne, az már nem jó, egy új, egy hangulatos, egy üres kell. Majd én megtöltöm. Lehet, befogom azt, amit végső soron ajándékba vettem, de az meg nem jó, mert az meg vonalas. Nem francia kockás.

Olvass tovább

morbid

Ma, úgy egy tíz másodpercnyire elhatároztam magamban, hogy befejezem a napi írogatást, ezt az egészet. Rövid tíz másodperc, de mégis hosszú, és jelentőséggel teli, amikor ilyen meghatározó dolgokról van szó. Abban a pár másodpercben szabályos haragot éreztem, hogy elegem van mindenből, mindenkiből. Minek küzdjek egyáltalán, meg hogy megéri-e küzdeni?

Olyan könnyű lenne bedobni a törölközőt, bevenni pár pirulát, és békésen elaludni. Úgy csinálnék, mintha csak egy rendes éjszakai elalvás előtt lennék, zenét hallgatnék, az agyam járna, ahogy szokott, de nem hagynám, hogy megbánjam, hogy el fogom dobni a lehetőségeimet. Mert végső soron a lehetőségek, az esetlegesen később bekövetkező elmulasztott jó dolgok tartanak életben. Meg apróságok, mint hogy nem akarom, hogy a halálom után bajlódjanak a testemmel. Ha öngyilkos lennék, felboncolnának nagy valószínűséggel. Egy vadidegen turkálna a testemben, mezítelenül feküdnék egy hideg fém asztalon. Ki tudja az elvetemült perverz halottimádó mi mást csinálhatna a testemmel...

Sokkal jobb lenne, ha a testem is elpusztulna velem együtt, hogy ne okozzon problémát, de az ilyen halálmód meg fáj. Vagy most álljak neki kalkulálni, hogy mennyi ideig hat a gyógyszer, és hogy mikor robbanjak fel? Annyira okos nem vagyok, hogy egy ilyet össze tudjak hozni...

De mi lenne, ha lenne egy olyan törvény előtt elismert szervezet, ahová az ember fordulhat, ha meg akar szabadulni a lét kínjaitól?
Belépnél a szürke falú, borús, sötét festményekkel tarkított irodába, ahol feketére mázolt fa asztal mögött mosolyogna rád a nő. Fehér inget visel, fekete szoknyát. Homokszínű haja kontyban, orra hegyén fekete, vastag keretes szemüveg, szeme szürkéskéken csillog az új ügyfél láttán. Mint egy utazási iroda, csak itt egy másik utazásodat intézik el egy olyan helyre, ahol úgy hírlik, nincs több fájdalom, csak béke. Megszervezhetnéd a saját halálod, kívánságaidnak megfelelően intéznének mindent...
Beteges gondolat ez egy beteges elmétől. 

Annyi ember mondja, hogy öngyilkos akar lenni, de közülük vajon hányan lépnének be ennek az irodának az ajtaján? Páran biztosan, kíváncsiságból. A vicc kedvéért talán még egyeztetnének is részletekről. De hányan csinálnák végig? Hányan nem gondolnák meg magukat a célegyenes előtt?

* * *

Ma éjjel megint nem tudtam aludni. Zavaros képek nem hagynak nyugodni. Azt hinném, hogy kinőttem, magam mögött hagytam őket, de ezt kábé akkor tudnám elérni, ha kioperálnám a saját agyamat, és egy másikat kérnék a helyére. Egy jobbat.
Próbáltam kiírni őket magamból, evésbe fojtani a keserűséget - és így még hízhatok is -, de nem nagyon sikerült. Mikor az ember leírná, beszélne ezekről a dolgokról, egyszer csak kifogy a szuszból, próbálja keresgélni a szavakat, de mindvégig tudja, hogy ezeket nem lehet elmondani. Nem tudnak rajta segíteni, mert hogyan segítenének, ha felfogni, megérteni nem tudják, mert a fejedbe nem látnak bele - Hála az égnek! -, te pedig nem tudod  úgy kifejezni, hogy visszaadja a valót.

Annyi ötletem van, ott állok a megvalósítás küszöbén, mégsem tudom létrehozni életem fő műveit. Fiatal vagyok még, alkothatok, de. Egy ilyen elsötétült, kiábrándult múlt-, jövő- és jelenképpel mit kezdhetnék? Igazság szerint jobban tenném, ha nem mondanék, írnék semmit, mert minden túl képlékeny, ingoványos, megfoghatatlan. Elszédülök már saját magamtól is.

Olyan jó lenne, ha lenne egy biztos pontom. Utálok másokra támaszkodni, de az az igazság, hogy rohadt nagy szükségem van rá. Valaki, aki elviselné az agymenéseimet, nem engedne elkallódni, vigyázna rám, megóvna. Mástól és magamtól is. De nincs a világon ilyen hülye, aki pátyolgatni akar egy óvodást.

Én mégis vágyom rá, hogy minden idilli legyen az én életemben, mint azokban a szép álmokban, amikor mellettem van valaki. Rettenetesen rossz felébredni akkor a rajtam kívül üres ágyban, és lenyelni a valóságot. Hogy a vágyaim nem teljesülnek, az álom meg csak álom marad.

Ha látok más párokat, ha látom, ahogy más író(palántá)kat, dicsérnek, míg én válságban vagyok, egyedül, egyszerűen olyan elfoghatatlan harag és irigység uralkodik el rajtam, hogy legszívesebben széttépném a boldogokat. Vagy legalábbis a boldogságbuborékjukat. Engem nem szeret, nem dicsér senki. Oké, van családom, de gyakrabban érzem azt, hogy ők se szeretnek. Egyedül vagyok a magam kis világában, amitől egyre jobban félek - a magánytól is, meg a kis világomtól is.

Talán sokkal jobb lenne valahol máshol, valaki másként. Vagy sehol, semmiként.

Olvass tovább

Day 1 - Mission failed

Elkezdtem kipróbálni kedves Berrym tanácsát, amivel kilábalhatnék ebből a szar helyzetből, amibe kerültem.
Éjjelente elkerül az álommanó, reggelente meg elalszom a korai óráimat. Eddig csak a 8-kor kezdődőeket aludtam végig, ma már a 10-kor kezdődő katalógusosat is. És pont ez az az óra, ami miatt mindig visszajövök, hogy erre be kell menni. Ennyi erővel maradhattam volna otthon - családi meg anyagi dolgok miatt -, és még legalább ötezret is megspóroltam volna, amit itt ez alatt az öt nap alatt el fogok költeni.

Viszont lett egy kedvenc új sorozatom, A bárka címmel. Fárasztó, hogy egy-egy rész több mint egy órás, de szerintem egy kibaszott jó sorozat, és még csak nem is amcsi, de ennek majd utána nézek még, hogy van-e valami közük hozzá a jenkiknek. Ha nincs duplán örülni fogok, hogy végre más nemzet is meg tudja mutatni, hogy nem csak a hatalmas hamburger zabálók földjén tudnak jó múving pikcsörszöket csinálni...

Olvass tovább