morbid

Ma, úgy egy tíz másodpercnyire elhatároztam magamban, hogy befejezem a napi írogatást, ezt az egészet. Rövid tíz másodperc, de mégis hosszú, és jelentőséggel teli, amikor ilyen meghatározó dolgokról van szó. Abban a pár másodpercben szabályos haragot éreztem, hogy elegem van mindenből, mindenkiből. Minek küzdjek egyáltalán, meg hogy megéri-e küzdeni?

Olyan könnyű lenne bedobni a törölközőt, bevenni pár pirulát, és békésen elaludni. Úgy csinálnék, mintha csak egy rendes éjszakai elalvás előtt lennék, zenét hallgatnék, az agyam járna, ahogy szokott, de nem hagynám, hogy megbánjam, hogy el fogom dobni a lehetőségeimet. Mert végső soron a lehetőségek, az esetlegesen később bekövetkező elmulasztott jó dolgok tartanak életben. Meg apróságok, mint hogy nem akarom, hogy a halálom után bajlódjanak a testemmel. Ha öngyilkos lennék, felboncolnának nagy valószínűséggel. Egy vadidegen turkálna a testemben, mezítelenül feküdnék egy hideg fém asztalon. Ki tudja az elvetemült perverz halottimádó mi mást csinálhatna a testemmel...

Sokkal jobb lenne, ha a testem is elpusztulna velem együtt, hogy ne okozzon problémát, de az ilyen halálmód meg fáj. Vagy most álljak neki kalkulálni, hogy mennyi ideig hat a gyógyszer, és hogy mikor robbanjak fel? Annyira okos nem vagyok, hogy egy ilyet össze tudjak hozni...

De mi lenne, ha lenne egy olyan törvény előtt elismert szervezet, ahová az ember fordulhat, ha meg akar szabadulni a lét kínjaitól?
Belépnél a szürke falú, borús, sötét festményekkel tarkított irodába, ahol feketére mázolt fa asztal mögött mosolyogna rád a nő. Fehér inget visel, fekete szoknyát. Homokszínű haja kontyban, orra hegyén fekete, vastag keretes szemüveg, szeme szürkéskéken csillog az új ügyfél láttán. Mint egy utazási iroda, csak itt egy másik utazásodat intézik el egy olyan helyre, ahol úgy hírlik, nincs több fájdalom, csak béke. Megszervezhetnéd a saját halálod, kívánságaidnak megfelelően intéznének mindent...
Beteges gondolat ez egy beteges elmétől. 

Annyi ember mondja, hogy öngyilkos akar lenni, de közülük vajon hányan lépnének be ennek az irodának az ajtaján? Páran biztosan, kíváncsiságból. A vicc kedvéért talán még egyeztetnének is részletekről. De hányan csinálnák végig? Hányan nem gondolnák meg magukat a célegyenes előtt?

* * *

Ma éjjel megint nem tudtam aludni. Zavaros képek nem hagynak nyugodni. Azt hinném, hogy kinőttem, magam mögött hagytam őket, de ezt kábé akkor tudnám elérni, ha kioperálnám a saját agyamat, és egy másikat kérnék a helyére. Egy jobbat.
Próbáltam kiírni őket magamból, evésbe fojtani a keserűséget - és így még hízhatok is -, de nem nagyon sikerült. Mikor az ember leírná, beszélne ezekről a dolgokról, egyszer csak kifogy a szuszból, próbálja keresgélni a szavakat, de mindvégig tudja, hogy ezeket nem lehet elmondani. Nem tudnak rajta segíteni, mert hogyan segítenének, ha felfogni, megérteni nem tudják, mert a fejedbe nem látnak bele - Hála az égnek! -, te pedig nem tudod  úgy kifejezni, hogy visszaadja a valót.

Annyi ötletem van, ott állok a megvalósítás küszöbén, mégsem tudom létrehozni életem fő műveit. Fiatal vagyok még, alkothatok, de. Egy ilyen elsötétült, kiábrándult múlt-, jövő- és jelenképpel mit kezdhetnék? Igazság szerint jobban tenném, ha nem mondanék, írnék semmit, mert minden túl képlékeny, ingoványos, megfoghatatlan. Elszédülök már saját magamtól is.

Olyan jó lenne, ha lenne egy biztos pontom. Utálok másokra támaszkodni, de az az igazság, hogy rohadt nagy szükségem van rá. Valaki, aki elviselné az agymenéseimet, nem engedne elkallódni, vigyázna rám, megóvna. Mástól és magamtól is. De nincs a világon ilyen hülye, aki pátyolgatni akar egy óvodást.

Én mégis vágyom rá, hogy minden idilli legyen az én életemben, mint azokban a szép álmokban, amikor mellettem van valaki. Rettenetesen rossz felébredni akkor a rajtam kívül üres ágyban, és lenyelni a valóságot. Hogy a vágyaim nem teljesülnek, az álom meg csak álom marad.

Ha látok más párokat, ha látom, ahogy más író(palántá)kat, dicsérnek, míg én válságban vagyok, egyedül, egyszerűen olyan elfoghatatlan harag és irigység uralkodik el rajtam, hogy legszívesebben széttépném a boldogokat. Vagy legalábbis a boldogságbuborékjukat. Engem nem szeret, nem dicsér senki. Oké, van családom, de gyakrabban érzem azt, hogy ők se szeretnek. Egyedül vagyok a magam kis világában, amitől egyre jobban félek - a magánytól is, meg a kis világomtól is.

Talán sokkal jobb lenne valahol máshol, valaki másként. Vagy sehol, semmiként.