Requiem for a Dream

A mai napom tegnap éjjeltől olyan semmilyen. Nem érzek semmit. Átmentem a vizsgán, de nem érdekel. Jövő héten lesz még három másik, amin át kell menni. Újra és újra, míg végül meg nem áll a hinta. 

Az egész élet egy nagy körhinta - elkövetsz hibákat, azt mondod, tanulsz belőlük, erre sorra követed el később ugyanazokat a jól ismert baklövéseket. Szerelembe esel, madarat lehet veled fogatni, a legsötétebb órákban élsz át szívet tépő fájdalmakat. Először megfogadod, hogy soha senkit nem fogsz szeretni, soha senki más nem kell, csak ő, aztán csalódsz, megsebződsz, és az a fogadalom jön, hogy soha senkibe nem leszel szerelmes. 

De a hinta nem áll meg, szerelembe esel még sokszor, sok személybe, gyakran naponta másba - ahogy a hibákból sem tanulsz soha.

Vagy csak én vagyok ilyen? Ilyen torz, ilyen szívtelen, hogy mikor valakiről megemlékezést tartanak éppen, én meg csak arra tudok gondolni, hogy Ő itt van? 

Halál, kín, fájdalom, szenvedés. Halál - vajon milyen az? Fáj, annyira, hogy abba halsz bele, hogy egy erős rántással kiszakítódik a lelked belülről vagy kellemes, megnyugtató? Félni fogok vagy ellenkezőleg, a teljes nyugalom fog átjárni? A csontomig hatol majd a fájdalom, belülről tép ketté, vagy könnyed lesz az egész, akár a lágy őszi szélben szállingózó tollpihe?

Ha én meghalok, megérzik-e mások? Azok, akiknek fontos voltam, azok, akik nekem voltak fontosak. Vagy élik tovább az életüket, zavartalanul, mígnem rájuk nem ront a gyászhír? Mit fognak akkor tenni? Ugyanúgy eljönnek fapofával a temetésemre, közben pedig olyan dolgok járnak az eszükben, amiket ők még meg tudnak tenni az unalmas ceremónia után, én meg már talán soha? Ejtenek-e könnycseppeket, s ha igen, miért? Azért, mert többet nem leszek jelen, vagy azért, mert örülnek, hogy nem ők, nem mások haltak meg, akik közelebb állnak a szívükhöz?

Látni fogom-e az itt maradottakat, egyáltalán lesz-e még valami, amivel érzékelni tudok, miután megszűnik a szív dobogni? Vagy csak vége, kész, ennyi volt? Leáll a testem működése, mint egy elromlott gépé, annyi különbséggel, hogy engem egy díszes koporsóba tesznek, nem a szemétdombra?

“Life is suffering. Accept it, know it, and get over it. There’s always something to rage against, but there’s always positives too.” 

* * *

*Belegondolva, 366 bejegyzést összehozni azért nem kis munka. Félre ne értessék, ötleteim, megosztandó gondolataim vannak, mindig is lesznek, de egyrészt van, amikor a gondolatokat nem tudom leírni, mert megakadályoz benne egy külső tényező - pl. egy vizsga -, másrészt mire eljutok odáig, hogy leírjam, tízezer különféle más hatás ér, a sorok összekeverednek, s már fogalmam sincs, mit írjak le.

Ma a vizsgáról akartam írni, aztán arról, hogy Aladár feltűnt a színen - vagy csak mindenkiben őt látom, ez kezd beteges lenni... -, de semmiképp sem arról, ami tegnap éjjel történt. Nem azért, mert nem érdemli meg az illető, hanem mert nem akartam más ... eseményeit highlightolni. Tulajdonképpen az volt bennem, hogy pont azon aggódtam, mit írok ki, erre történik valami, ami megráz mindenkit, a gondolataimat is teljesen melankolikussá, apatikussá tesz. Ó végre eszembe jutott: rezignálttá. És akkor van is miről írni... De én nem akartam ezt a fájó dolgot felhasználni ebben a kihívás-szerűségben, amit alkottam magamnak.

Nem állítottam fel szabályokat, hogy milyen jellegű bejegyzés az, ami elfogadható, de mégsem átallkodtam posztolni egy videót. Csak úgy egy videót. Nem, ide valami tökös pár sor kell, ami megfog mindenkit, azokat is, akik szeretik az egymás mellé rakott betűimet, na meg azokat is, akik csak ugatni tudnak mindenbe.

De sosem akarok olyan lenni, hogy másoknak feleljek meg. Egyetlen személynek akarok megfelelni, és az én vagyok, senki más. Szeretném megtalálni önmagamat, kinyitni a zárt ajtókat, és kiaknázni a rejtett tartalékaimat. Nem másért, magamért. 

Nem akarom, hogy ennek az újabb hóbortomnak kényszer, kihívás, megfelelni akarás-szaga legyen idővel. Bár az is igaz, hogy lassan mintha átalakulna egyfajta becsületbeli üggyé. És megint ott a megfelelni akarás, a "majd én megmutatom" - szindróma. A körhinta itt sem áll meg.

Nagy gondolatokat akarok napról napra megszülni, lehet közben ide-oda csapongok, és értelmetlen... Na és? Az élet maga is igazságtalan és értelmetlen, akkor tök mindegy, hogy egyeseknek ez a dolog is értelmetlen, vagy egy nagy kalap szarral ér fel.

Szeretném megtalálni önmagamat, de még olyan sok minden van, amiben nem tudok dönteni, aminél nem tudok egy nézőpont mellett leragadni. Minden nap más minden.

Kicsit most össze vagyok zavarodva, olyan hihetetlen még az egész... Láttátok a mai TV2 Tényekben a hírt az elhunyt elsőéves, föci szakos hallgatóról? Az én kollégiumomban történt. Itt, egy köpésre tőlem. Egy évvel volt idősebb nálam. Neki is voltak tervei, ő is szeretett volna hozzábújni valakihez. De már soha nem álmodhat vagy valósíthatja meg a céljait, már sohasem érezheti azt a kellemes,  megnyugtató érzést, mikor valaki átölel. Nem fog aggódni az emelkedő árakon, az elcseszett alkotmányon... És ez olyan... rossz. Hogy ez megtörténik velünk. Arra is késztet, hogy addig űzzem Aladárt, amíg meg nem lelem, ne halogassam többet, mert akármi megeshet, és ha el is küldd a fenébe, vége, lenyugszom. De azt sem hagyja elfelejteni, hogy felesleges minden. Mert minden tettünk végterméke a semmi, minden a semmihez vezet.

Nem is tudom, mi a fura, hogy az az illető megszűnt létezni, csak a teste maradt hátra meg a fájdalom a szerettei szívében, vagy az, hogy másokat ez rohadtul nem hat meg. Az élet megy tovább.

Azt hiszem, ha meghalnék, kopogó szellem lennék, amiért az élet ugyanúgy mer folyni azután is, hogy én már nem vehetek részt benne.

De hogy ennek az egésznek mi a nagy büdös értelme van, hogy vagyunk, aztán tartunk a semmibe, mindegy, mit csinálunk, ugyanúgy a semmi a jutalom, azt én sosem fogom tudni megérteni.