A piece of freedom

I failed... Nem mentem be vizsgára. Tegnap, miután írtam egy mailt a tanárnak, hogy jövő héten mennék - bátorkodtam ezt megtenni, mert ő maga mondta, hogy rugalmas ebben a tekintetben -, egy kicsit megkönnyebbültem, bár a hétvége és a jövő hét sötét fellegei beárnyékolják a jókedvemet.

Hallgattam kicsit Zsére, kiengedtem a gőzt. Jóbarátokat néztem - nem is tudom, mikor nevettem ennyit, ilyen jót, és ilyen szívből -, napzárásnak pedig Vámpírnaplókat. Nem láttam minden részt, és mivel a harmadik évad új adagjait péntekenként lehet csak letölteni, legalább bepótolom a hiányosságaimat. Legfőbbképpen Katherine élete érdekel, mert az egyik karakteremre emlékeztet. Az én karakterem - milyen fura ezt kimondani! Ugyanis nem egyedül az enyém a történet, amihez a karakterem kapcsolódik, de megtiszteltek azzal, hogy bevettek egy ilyen szuper dologba. Szeretném befejezni, minél előbb megosztani a nagyérdeművel, hogy végre olvashassanak valami jót is, csak... hülye vizsgaidőszak, hülye válságom az írásban. A történeteim fejben élnek, néha már csodálkozom, hogy-hogy nem hibbanok meg, mikor ennyi kis világ él a kobakomban. Remélem, azért nem fuccsolt be az írókám, és egyszer majd a kezemben tarthatom az én drága történeteimet. ^^

Szóval ma egy kicsit időt pazaroltam, meg hát tegnap is, de kellett egy kicsit. Még csak két vizsgán vagyok túl, de olyan, mintha ezer éve csinálnám... Izgulás, éjjel nem alvás, egy frissítő zuhany után be a vizsgára, leblokkolni, elfelejteni mindent, aztán megkapni egy kettest. Nem tudok, és nem is szeretek tanulni. 

Második félévben jobban szeretném csinálni a dolgaimat, odafigyelni, elsimítani, elkerülni azokat a hibákat, amiket az elsőben elkövettem.

A világ és a rend is helyre állt - újra jó a telefonom, fészbúkozni is tudok. Egy teljes napig nem tudtam semmit csinálni a telefonról, amihez internet kell, se twitter, se fb, se email, és bár csak három hónapja, ha megvan a kis okostelefonom, de igencsak hiányzott az a fajta kényelem, amit ad, és amihez ugye könnyű hozzászokni. Online befizetni csekket viszont továbbra se tudok, mert nem az én nevemen van az előfizetés, és csak az adhatja meg azt a bűvös négy jelszót, akinek a nevén van. Fasza. Nem tudom, hogyha már engedték, hogy húszezer forintot befizessek, mikor nem az én nevemen van, de én használom, akkor azt a nyamvadt jelszót is megcsinálhatta volna az a fatökű alkalmazott. (Utálom a férfi ügyintézőket.) 

És ma kivételesen olyan jó volt kicsit elveszni a tömegben! Az üzletközpontban volt egy kis erkélyre nyíló rész, és álltak is ott kint, de az ajtó  a hideg miatt be volt csukva - szeretett Fehérváromhoz képest tök fura volt, hogy itt nem automata ajtók voltak, hanem neked kellett nyitogatni -, s mivel senki nem járkált arrafelé aktívan, nem mertem kimenni. Pedig biztos szép a kilátás onnan, talán fotózhattam is volna, bár tömeg előtt nem szeretek, mert csak kinéznek. Vagy azért, mert kakukktojás vagyok, vagy azért, mert nincs éppenséggel egy profi gépem, csak az 5 és 3 megapixeles telefonjaim. Viszont nem is tudom, ma megint beleszerettem egy digitális fényképezőgépbe, 28 000 ft volt, és lila meg piros színben is lehetett kapni, kétezer forintos színes tokkal. De nem is tudom, hogy kell-e nekem ilyen masina, mikor profi sajnos nem vagyok, csak hobbiból kattintgatok - illetve picit kedvemet szegte az, hogy a tavalyi összes fényképemet szerencsésen kitöröltem a gépről, mert azt azt hittem, hogy lementettem pendrájvra, de ott sincs sehol meg a gépen se maradt egy szál se. Pedig voltak jó képek. Főleg, amikor bicikliztünk nyáron, na meg a buborékos. Vagy negyed órán át fújattam anyámmal a szappanbuborékokat, mert le akartam fényképezni őket. Nem voltak profi fotók, de büszke voltam rájuk, a megfelelő pillanatra és bejegyzésre vártam, hogy posztolhassam itt őket, de már nincsenek sehol. Na majd nyáron, ha még élek, és remélhetőleg a családom is él, majd megismételem velük. :P
(És mostantól azt csinálom, hogy felmentek minden fontosat fészre, s beállítom, hogy csak én lássam. Milyen jó lenne, ha előbb csináltam volna egy mappát a fotóimnak, s most csak le kéne töltenem őket...)

Visszatérve a fényképezőgépekre: azért is macerás, mert eddig pirosat vagy bordót akartam, de most, hogy láttam lilát is, már el sem tudom dönteni, melyiket akarom. Hiszen ez egy komoly választás, és nem is olcsó! Ragaszkodom a cuccaimhoz, elnevezem őket, számomra ők nem csak használati eszközök, és úgy kell döntenem, hogy ne bánjam meg, ne vágyjak másra, máséra. Mondjuk az biztos, hogy nem a géppel azonos színű tokot fogok venni. Fekete tok, plusz vagy lila, vagy bordó, vagy piros masina. Bár a kék is jól nézett ki...

Egyszerűen ha csak egynél több lehetőség, dolog közül kell választanom, nem tudok. Az első gondolatot, benyomást is figyelembe szoktam venni, de van, hogy a szerelem első látásra is befuccsol, és akkor ennyi erővel nem is lehet olyan biztos az az első gondolat sem. Persze egyhamar nem fogok tudni gépet venni, úgyhogy amiatt még nem kell aggódnom, hogy rosszul döntök. Na meg ha meg is tudnám venni, az akadályoz, hogy ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy valóban szükségem van-e nekem az adott dologra? Mert a két telefonommal elvagyok azért. A 14 megapixel az hárommal-öttel több, mint ami nekem van, de gondolom a Holdat azzal se lehet olyan szépen lefényképezni, meg ha azt vesszük, az asztrofotózás is érdekel. Azt hiszem, tartogatom a pénzem egy jobb teleszkópra meg egy ilyen asztrofotós készülékre. 

De előtte még vizsga, miegymás. Számlák. Ki kell találnom, mi lesz velem, mert ha egy könyvtárban kell töltenem az egész életemet, nemcsak az olvasást, hanem az írást is meg fogom szerintem utálni. Nem tudom, más hogy van vele, de nem jó ez a szak. Sokkal több mindenből áll, sokkal unalmasabb, minthogy visszaveszed meg kiadod a könyveket. (Ott van az ETO. Igaz, hogy mióta a Letóra asszociálok, sokkal jobban tetszik, de akkor is egy undormányos feladat, nem is értem, nem is tudom. Csoda, hogy a kettesem meglett belőle...)
Igazság szerint nem is akarok én dolgozni. Fúj! Pazaroljam el az életem, meg az APEH meg még milyen adókat ki nem találnak. Nem akarok csinálni semmit, csak nyugodtan éldegélni és írni. De nem is tudom, minek kéne lennem, hogy ezt tudjam csinálni... Bankrablónak? Lottónyertesnek? Gazdag férfiakat kifosztó nőnek? Paris Hiltonnak? (Habár utóbbi nem lennék, mert belőle aztán nem nézem ki, hogy tudna akárcsak egy jó sort is csinálni... :P)

Azért kíváncsi vagyok, milyen egy író élete, ha már befutott. Olyan lehet, mint amiről én gondolom, hogy csinálni szeretném? És ha elérem ezt, és megunom? Hiszen mindent megunok egyszer. Van, hogy időnként előveszem a kis zsebből, aztán oké, de egyébként már le van ejtve. Attól félek, azért nem írok már hetek, hónapok óta egy rendes sort sem, mert az írás is kiment nálam a divatból, vagy nem tudom. Nem akarom, hogy ez legyen!

Majd csak lesz valami... Egy szép napon biztos okosabb leszek, megtalálom magam, a helyem, meg talán engem is megtalál valaki, aki meg lesz róla győződve, hogy az ő helye énmellettem van. Milyen szép is lenne! ... vagy nem?

* * *

*Egyszer Bé azt mondta nekem, hogy Placebót kéne hallgatnom, biztos tetszene. Akkor nem mondtam neki, hogy hallani sem akarok róla, és azt gondoltam, nekem nem jön be, erre egy évvel később mit ad isten, nem azt hallgatok? Végül is tegnap kezdődött; a Vámpírnaplókban hallottam egy számot, tetszett, beírtam egy sorát a gugliba, és kiderült, hogy Placebo. (Vagyis az énekes hangja miatt sejtettem, hogy az, csak a szám címére voltam kíváncsi. És tegnap nagy voltam, mert első hallásra megértettem a szöveg egy részletét. Régen foglalkoztam az angollal, kezdek felejteni, és ez nem jó...) Eddig két számot ismerek csupán, plusz egyet, amit eddig nem szerettem, de most teszek vele egy próbát. Bár a fickó - az énekes, asszem Brian Molko vagy az máshol van? - hangja nekem kicsit elüt a zenétől, de meg lehet szokni, pár akkord után meg eléggé fülbemászó. Elhallgatom, ahogy a Linkint, a Marsot, Paramore-t, Green Dayt, a Three Days Grace-t, a 3 Doors Downt is, meg amire még alkalmanként kedvem támad - hétfőn pl Nicki Minajt hallgattam xD -, de hát egyik sem Muse. Nincs más olyan zenekar, mint a jó öreg Muse. :)