Teljes megújulás

... vagyis ez az, amire törekszem. Él egy ideál a fejemben magamról, de ahogy a való életben cselekszem, az sosem felel meg ennek a képnek.

A személyiségem még elég kiforratlan, a véleményem is képlékenyebb, mint valaha. Bevallom, néha valóságos kudarcként élem meg, hogy a koromhoz képest még mindig egy gyerek vagyok. Egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem, nem baj, ha nem nézek ki annyinak, ahány éves vagyok, mert majd milyen jól jön ez, amikor az ember már nem fölfelé, hanem lefelé kerekítené inkább a korát. 

És már megint csak az idióta számokhoz lyukadtunk ki. Utálom, hogy ezekkel a megfoghatatlan számnevekkel skatulyázzák be, illetve kategorizálják az embert. Jegyek az iskolában, kor, átlag, kreditpontok, magasság, cipő- és ruhaméret. Most, ahogy így belegondolok, mintha a számok határoznák meg az embereket, irányítják az egész világot. És kérdem én, miért éppen a számok? Egyáltalán honnan lehetünk olyan biztosak benne, hogyha ábrázolom azt a kriksz-krakszot, amit egyesnek mondanak, az valóban az egyes, és nem valami teljesen más?

Tegnap megint megcsodáltam az egyik kedvenc filmem, a Men in Black záró képsorait : miután megtudtuk , hogy Ká happy end-életét éli, Jé új társával beszáll a - megnemmondommilyenmárkájú, de azt hiszem fekete Ford - kocsiba, onnan pedig szépen elkezdünk távolodni a Földtől, mígnem eljutunk addig, hogy nem vagyunk mások, mint galaxisonként egy-egy üveggolyó, amivel egy nagy barnás izé játszik. Érdekes, egyben elgondolkodtató.

Vagyunk itt ezen a bolygón, a legtöbben azt gondolva, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa, az egyetlen értelmes lény a kozmoszban. Hát nem is tudom - tegyük fel, ha én speciel marslakó lennék, nem igazán akarnám felvenni a kapcsolatot egy olyan fajjal, ahol a legtöbben még egy óvodás szintjét sem érik el. - Címezve ezt a sértést annak a hat vagy hét kedves fiatalembernek, akik olyan jót mulattak azon, hogy egyikük közönségesen utánam kiabált, mikor hallgatva a túlélési ösztönömre, kikerültem őket. Úgy bírom, hogy minél jobban észrevétlen akarok lenni egyes hímek körében, a hülyegyerekek mindig megtalálnak, és zaklatnak a menőnek hitt beszólásaikkal, meg hogy engedjem őket udvarolni, kérek-e tejfölös virslit, és egyebek. Na, ilyenkor kezdek el remegni az idegtől, hogy csak egy gyenge nő vagyok, aki alkalomadtán meg sem lenne képes védeni magát... És most már nagyon ott tartok, hogy ezt sürgősen és mindenképpen orvosolni kéne, csak ne lennék olyan gyöszös a sportokban. Nem vagyok hajlékony, a tesi órákon is általában mindig majdnem kipurcantam, de a legnagyobb baj, hogy nem vagyok elég kitartó, meg aztán nem veszi a be a gyomrom, hogy az a jó, ha fáj, és szépen fokozatosan fejlődik az ember... De valamit csinálnom kell!

És el sem tudom mondani, mennyire dühítő, hogy lassan már a saját otthonomban nem léphetek ki az utcára, anélkül, hogy valamilyen attrocitás érne. Valamelyik nap komolyan elgondolkodtam, és a túl élénk fantáziámmal nem volt nehéz elképzelnem a jelenetet, hogy a rettegett 2012. december 22-éhez közeledve mennyire fordulna ki a társadalom magából. Fosztogatások és egyebek. Van egy film, amiben is ilyesmi volt, nem tudom melyik, és legyek bár paranoiás, de rettentően fél egy részem belülről, hogy ilyen gyenge picsa vagyok.

A fent említett eset után - az ilyenek mindig elveszik az életkedvemet - már lelankadt a lelkesedésem a téma iránt, de még előbb az jutott eszembe, milyen remek dolog lenne, ha 2012-ben nemcsak pártíz, hanem 365 - illetve az idei év esetében 366 - bejegyzést tudnék termelni. Igen, minden nap egyet. Hihetetlen nagy munka lenne szerintem véghez vinni, főleg, hogy idővel mindent megunok, és ritkán fejezek be valamit, a kreativitásról nem is beszélve. Írni, rizsázni akármennyit tudok, ha el tudom kezdeni valamiről, és nem is tudom, hogy érdemes-e belevágnom ebbe, ha ott van az is a pakliban, hogy év közben feladom.

Mellesleg okosan kellene bánni a napi egy bejegyzéssel, és meg kellene válogatnom, hogy mikor mit posztolok, meg szelektálnom is kéne, hogy mi az, ami érdekes és említésre méltó. És mivel a 366-os számocskát szeretném majd látni december 31-én az archívumban, ügyelnem kell rá, hogy se több ne legyen, és értelemszerűen kevesebb sem.
Ha éppen nem lenne semmi ötletem egy adott napra, jöhetnének a látott filmekről alkotott véleményeim, bevezethetném azt is, hogy egy-egy könyv elolvasása után írok egy kis szösszenetet, írhatnék zenéről is, a hetek óta halogatott blogajánlómról már nem is beszélve... Meg fotózok is, közel járok hozzá, hogy csináljak magamnak egy flickr accountot, és ha totálisan semmi ötletem nem lenne, megpróbálhatnám a képeimet is felrakni alkalmanként.

Azt hiszem, jó, tanulságos egy projekt lenne, megdolgoztatná az agyamat is, és hátha tanulnék is valamit közben. 

Na mindjárt kitalálok valami frappáns kis címkét, amit már oda is biggyeszthetek az év első két posztjára. Most úgy beindultam emiatt, és persze ezeket a kreatív energiákat megint inkább a tanulásra kellett volna fordítanom, de javíthatatlan antidiák vagyok, aki nehezen tudja rávenni magát a tanulásra, ám olykor szerencsés napja van, mert van, hogy zéró felkészülés mellett remekel... Persze nem vagyok elbizakodva sem, elvégre az agyonhallott, széltében-hosszában átrágott gimis tanagyag csak-csak megragad az ember fejében, és elég minimum egy kettesre, na de az egyetemen erre nem vennék mérget.

Szó mi szó, farkast kiáltok ezzel a 366 napos dologgal azért is, mert nem nagyon szeretem félredobni az ötleteimet - mindig úgy gondolom, nem véletlen jutott eszembe, és ha már egyszer így esett, egy próbát mindenképp megérne. Csak sokszor erőt vesz rajtam a lustaság, és megszámolni sem tudom, hány ötletet dobtam már oda a halálnak... A jövőben szeretném ezt kerülni, na meg milyen dolog lustálkodni az írásban? Az ember nem lehet lusta abban, amit szívvel-lélekkel, elsősorban pedig örömmel csinál!