Megihletők és megihletettek

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK!