Sorra merülnek fel bennem kétes gondolatok, pedig mindennél jobban szeretném elkerülni a hatalmas őszi-téli kiborulást, de mégis... Nem tudom, ki csinálja ezt, vagy miért gondolja hogy szórakozhat velem...
Vagyis de, sejtem. Talan csak túl egoista vagyok? Talán csak vissza akarnak venni, elnyomni, eltiporni a személyiségem némely túl erős elemét?
Nem vagyok tökéletes, tudom. Önző vagyok, hisztérika, egy hangulatember, és sok mindent hajlandó vagyok elkövetni, ha az érdekem úgy kívánja. És irigy vagyok, ó igen. Talán ezekért zúdul most rám minden? Büntetnek, mert rossz vagyok?
Nem akarom elvinni negatív irányba a dolgokat... De talán ez is csak egy maszlag, egy szerep. Vannak, akik úgy ismernek, hogy hejj de jó kedvem van, pedig ez csak egy szerep, kedvesemért vettem magamra, mert csodálom őt, s olyan szeretnék lenni, mint ő.
Jól is érzem magam, de tudom, hogy ez mégsem én vagyok.
Nem tudok pozitív és vidám lenni, mikor olyat szólnak, ami engem mélyen bánt. Hiába akarok javulni, és nem mindent magamra venni, akkor sem tudok.
Nem vagyok képes rá, hogy mosolyogva nézzek szembe megannyi leküzdeni való problematikával, amikor gyengének érzem magam - mert hiába látom mosolyát, hiába utánozza le kaméleon arcom övének rángásait, egyszerűen az nem én vagyok, nem. Csak egy jól tetsző szerep, aki tetszik, aki lenni akarok.
S mondják, beképzelem csupán, de bajok közt, sebesen növekvő bajok közt találom magam jobban elsüllyedni nap nap után. És fuldoklom. Nevetek, mikor rád nézek, de fuldoklom.
Hogy lehetnék, hogy ne lehetnék elégedetlen, mikor látom, másnak minden klappol, minden remek, nekem pedig percről percre siklik ki minden a kezem közül.
Velem maradnak a végsőkig? Meg tudom tartani őket? Az enyémek vagy csak ezt is Ők engedték, hogy megtapasztaljak dolgokat, hihessem sajátomnak, holott valójában nincsen semmim és senkim? Egyáltalán, én vagyok? A magamé, vagy bárkié. Kellek valakinek vagy csak kapzsi módon vettem el a lehetőséget mástól? Már elnézést, hogy a világra zúdítom sötét és zavaros gondolataimat, de egyszerűen nem értem...
Nem értem, neki miért jó, ha nekem nem, nekem sosem. Mit tett ő, amiért neki nem válik porrá semmi a kezében, mit tettem én, azon kívül, hogy nem vagyok tökéletes és vannak hibáim?
Neki is vannak, de ő más. A tökéletlen tökéletes, aki az én angyalom, a múzsám, akihez hasonlítani akarok.
Mit tenne most ő, ha itt lenne? Fogná a kezem, simogatná a lelkemet, vagy lenéző pillantással azt felelné: "Megérdemled" ?
Önző vagyok. Azzal akartam zárni kétségbe esett soraimat, hogy remélem, ő bárhol is legyen, bármit is csináljon és bárkivel, legalább jól legyen, de ez is üvölt, színtiszta hazugság csupán.
Nem akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hallja, érezze meg lelkem dühödt vad elégedetlen orkánját és ugorjon, siessen ide. Azt akarom, hogy karjaiba zárjon és megnyugtasson.
Megint másokra támaszkodom. Hát sose fogok felnőni az élethez?
Meglepő, milyen nehéz az élet laptop nélkül. Hiába okos a telefon, ha a töltője tropára van, és rendes bejegyzést se lehet vele csinálni.
Megint negatív vagyok...
Watch "Muse - Map of the Problematique (with lyrics)" on YouTube
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése