Még egy nappal hátrányban vagyok - plusz még az a nyolc nap február elején. Nehéz visszaszokni a saját kis napi időbeosztásomhoz, mikor én magam szegtem meg.
A cím, amit választottam, eléggé kifejező, több tekintetben is. Nemcsak hogy elrontottam a kis challange-emet, mindezt a kedvenc hónapomnál, lekéstem a szoctámról is ebben a félévben, ellógtam a pénteki órát, ami tulajdonképpen hasztalan volt, emellett tisztára megbolondulok a kacifántos érzelmeimtől.
Berry mondta nekem egyszer, hogy a lányok felveszik a pasijuk, pasijelöltjük stílusát, meg szerintem a kedvenceikét is, bár utóbbi az más, mert van, hogy a pasik is szeretnének valamilyen hírességhez, példaképhez hasonlítani... És ez az egész annyira idegesít engem, mert úgy gondolom, hogy lassan huszonegyhez közeledve már magam mögött hagytam azt a kort, hogyha dzsásztin bíber kedvence a neonkékes ciánzöld, akkor nekem is az lesz hirtelen, és minden cuccomat olyan színben veszem meg, illetve a stílusomat is hozzá igazítom.
Nem szeretem, mikor azon kapom magam, hogyha Kis Pistike szeret egy együttest, én is azt hallgatom, mert ez szimplán hülyeség. Kis Pistike nem fog szeretni engem csak azért, mert hirtelen sorra töltöm rá az mp3-asomra a zenéket, amiket hallgat, és nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Azt szeretném elérni földi létem során, hogy ne asszimilálódjak senkihez, meg akarom tartani - először is megtalálni és stabilizálni - a magam stílusát, nem pedig más(ok)hoz igazítani magam. Ha így nem vagyok jó mások szemében, akkor sem akarok magamra erőltetni valamit, ami nem én vagyok.
Persze mondhatná most valaki, hogy az még nem bűn, hogyha hallok egy zenét, zenekart, akkor utánanézek, mert lehet, hogy majd nagy kedvencem lesz, csak azt utálom, hogyha azért guglizok rá valamire, mert egy pasihoz köthető. Mondjuk nem tudom, most elvesztettem a fonalat a saját gondolataimban, mert fogalmam sincs, miért idegesít ez, de idegesít. Nem is tudom megfogalmazni, és a gondolataimat se tudom elkapni. Csak elsuhannak az elmémen, vagyis az átsuhannak azt hiszem, jobb szó, és nem tudom megfogni, megérteni, szavakba önteni őket, csak érzem. Egy pár tizedmásodpercre átlátom az egészet, de mire leírnám, értelmesen végiggondolnám, huss, sehol semmi. Ez még jobban idegesít, mert hogy is van az, hogy csak azt tudjuk gondolni, amit ki tudunk fejezni? Én ezt az elméletet mindig megdöntöm, vagy csak hülye vagyok, és nem értem saját magamat. Hogy lehet valaki olyan elcseszett, szerencsétlen, hogy nem érti saját magát? Nonszensz. :D
Csak már fáj a fejem mindentől, leginkább magamtól, nem tudom, mit csináljak, ami miatt még idegesebb vagyok. Napról napra elvagyogatok anélkül, hogy valami érdemlegeset csinálnék, egész nap csak a telefonon meg a gépen lógok, képeket meg videókat nézegetek, és ezt annyira cinkesnek érzem, de nem tudom abbahagyni. Vagyis erőltetem magam, hogy abbahagyjam, de akkor meg rossz kedvem van miatta.
De hiszen hülye vagyok, mert azzal, hogy interjúkat nézek, még nem lopom a napot, hiszen fejlesztem az inglisemet... Ó, én buta! Hát, persze, hogy gyakorolni kell a nyelvet. :P
Igazság szerint nem is az zavar nagyobbrészt, hogy azt csinálom, amit, hogy egész nap interjúkat és koncerteket akarok nézni, hanem az a gondolat, az a paranoid tudat, hogy mások látják, hogy én mit csinálok. Ez a beidegződött faszságom gyerekkorom óta megvan, nem tudom elhagyni, és kikészít. Meg vicces is, nevetséges. Nem is tudom, mi lenne a jó, ha biztosan tudnám, hogy nem vagyok egyedül a kis szokásaimmal, vagy nem, mert ha meg látom, hogy tényleg mások is tökre ugyanazt csinálják, amit én, akkor meg rohadt ideges leszek, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem vagyok különleges, és az a kis intimitás is megszűnik, ami közted és az adott dolog között kialakult. És mikor ez az intim buborék kipukkan, mert látod, hogy más blogján közzéteszi azokat a szavakat, amiket te is érzel, az igazán kellemetlen érzés, kiábrándító, szívszorító. Az ember bosszúvágyat is érez, amiért úgymond "ellopták" a plüssmackóját.
Hö, intimitás. Van egy blogom tumblr-en, azért csináltam, hogy angolul írjak rá, vagyis gyakoroljam az angolul írást, úgymond rá legyek kényszerítve, hogy angolul írjak, de nem is szoktam használni, most meg ezen a héten újrablogoltam pár emberke bejegyzését, és meg lettem nyilvánosan címezve azzal, hogy felettébb sokat posztolok egy konkrét dologról. Pff... akkora egy pofáncsapás volt, mert tényleg a héten kezdtem el ezt a hülye reblogolást, és akkor valaki, akinek tízezermillió posztja van, azt mondja nekem négy reblogolt bejegyzés után - a hangsúly itt azon van, hogy másét osztottam csak meg, mert tetszett, nem pedig magam csináltam -, hogy sokat posztolok egy témában, témáról. És annyira felbaszott ez agyilag, mert nem igaz! Illetve... jó, ha elvonatkoztatok, és külső szemmel próbálom nézni a dolgokat meg magamat, akkor tényleg igaznak tűnik ez a nevetséges rágalom, de ez esetben ez azért keserű pirula, mert az az ismeretlen kis köcsög rávilágított ország-világ előtt az én kis titkomra. Fúj, mindjárt kitörlöm az egészet, de akkor meg bebizonyítom, hogy neki van igaza. Aljas rágalmazás az egész, kikérem magamnak! :D
* * *
Hölgyeim és Uraim, az élet apró kis tüskéi, amik beleakadnak az emberbe, és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint más, valóban komoly témák. Olyan kis nyomi, nem?
