Great writer

Megint olyan balfasz voltam, hogy akkor kezdtem el fejben írni, amikor nem lettem volna képes rögzíteni egy sort sem. Tulajdonkép....

* * *

Bumm ^^ Most megint jókedvem van. :D Igaz, az írás most még mindig nem megy olyan gördülékenyen, mint régen, de most merítettem az univerzumból egy hatalmas nagy optimizmust - Igen, ritkán vagyok optimista, szóval tessék felírni a naptárba! xD -, és most átírtam az én drága becses nevemet, így már teljes formában fog tündökölni. ^^

Azért nem akartam ezt használni, mert azt gondoltam, hátha megtetszik valakinek, és előbb publikálásra kerül, mint én valaha... De a blogom címében így is látszik már, és nem bujkálok többé! Ez az én nevem, én választottam, megsúgták az égiek... Igen, az égiek, akikben nem is hiszek. De továbbra is azt gondolom, hogy a dolgokat, amiket leírok, amiket megalkotok, azokat nem én találom ki. Mert... Valahányszor használom ide ezt a szót, legszívesebben kitörölném, hogy ez nem így van. Én nem kitalálom, én tudom, hogy úgy van, ahogy leírom. Ahogy Sophie is mondta, nem lehet másképp. Egyszer csak megvilágosodom, a fejemet elöntik a szavak, alig győzöm tartani velük a tempót, hogy mindent leírjak. Hogy mindent visszaadjak. 

Nem tagadom, másoknak is írok, akarom, hogy nevessenek, amikor én nevetek, sírjanak, amikor én sírok egy jelenet megírása közben, akarom, hogy megérintse őket, amit alkottam. Amit közvetítettem. És magamnak is írok. Fejben tartani mindent - számomra ez nem egyszerű feladat, és vagyok olyan önimádó, hogy szeretem olvasni az írásaimat. Olykor el is csodálkozom, hogyan lehet, hogy én, ez a senki-jöttment-barom-mélyen-rejtett-szadizmussal, ilyet tudok. Áldom a múzsákat, hogy megbíznak bennem, és közvetíthetem a szavukat. Én hiszem, hogy az írás ilyen, és nem olyan, hogy csettintek egyet, és akkor megvan minden, és istent játszom, hogy mindent a kezemben tartok, mindent én irányítok. 

Van, hogy pár óra, van, hogy hónapok, évek alatt érik meg bennem valami, hogy átadhatóvá tudjam formálni. Én nem vagyok író, de szeretnék az lenni. Gyakran ingok meg magamban - és a hitemben nem inoghatok meg, mert az nincs xD -, de ez mindig megmarad. Az írás az, ahol szabad vagyok, ahol nem köthet béklyókba senki és semmi. Az egyetlen dolog, amiben jónak bizonyulok, az egyetlen dolog, amiről elmondhatom, hogy jó vagyok rá. Hogy erre születtem? Nem tudom. talán majd aszaltszilva-koromban okosabb leszek.

Ha most nem is remekelek, holnap vagy azután fogok. A polcon fog csillogni a név, amit személyes okok miatt formáltam ilyenre... 

És ha nem? Akkor csak a szám volt nagy. Lehet megvetni és röhögni. Egy újabb nagyot mondó, nagyzoló, de tehetségtelen alak. De ötven százalék, hogy lesz még belőlem valami... Ám ha egy év múlva majd tényleg világvége lesz, elveszíti a világ egy tündérbogarát XD

--- Viccet félretéve, azért remélem, a nagy apokalipszist, ha már nem lehet kikerülni, a rút és hideg halál előtt még bele tudok szagolni a Muse új albumába... 

(Jé, ez most így igencsak érdekes lett. Mjúzról írok, erre nem azt rakok ki. :P De mivel a zenére jött az ötlet a bejegyzés címére, muszáj volt ezt belinkelnem :P)

* * *** * *

Attól eltekintve, hogy éppen egy optimizmussal túlcsorduló pillanatomban kattintottam  a közzétételre, meg kell mondjam - és most ellenségeim, örülhettek xD -, még mindig balf@sznak érzem magam. Ezt egy tökös-ütős bejegyzésnek terveztem még a délután, erre olyan silány közepesnek mondanám. Hiába tervezem el, hiába van meg fejben, hiába akarok írni, még mindig nem megy úgy, ahogy régen. Nem tudom, hogy fér össze a mérhetetlen nagy egoizmusom az önbizalomhiánnyal, de tény, hogy ha így folytatom, elkezdhetem lehúzni a rolót. Most már heppi se vagyok, egy nagy ürességet érzek, de Nita lelkiismeret-furdalás nélkül seggbe rúg, ha elkezdem itt most kiteregetni a szuicid hajlamaimat. De hát sosem voltam olyan kemény, hogy felvágjam az ereimet, meg hát szükségetek van rám xD Egy pszichológus most tudná erről az utóbbi mondatomból, hogy az egy hitevesztett, önmagát feleslegesnek érző ember görcsös kapaszkodása volt a világba, amely le se szarja őt. De valamit találni kell... A tévképzeteknek és reményeknek élek. Az álmoknak.

Most eszembe jutott egy kifejezés: álombogár. Nem tudom, mire fel jött most ez, de most így hirtelenjében megtetszett. Olyan vagyok, mint volt ofőm; röhögök a saját vicceimen, miközben a közönség tökcsöndben ül, és fapofával várja az óra végét.

Visszatérve: béna vagyok. Most vagy a múzsáim alszanak téli álmot - lehet, mert nem is készítik az új albumot! >.< - vagy bennem romlott el valami. Lehet, hülyét csináltam magamból, és most fog kiderülni, hogy csupán a jól fogalmazóak kategóriájába való vagyok, s az íráshoz én fel nem érek...

Az álmaimba kapaszkodom, fülelek, mit súgnak... De miért van az, hogy hallgatnak? Elhintenek előttem pár morzsát, pár falatot a világból, és nemhogy megvilágosodnék, még inkább fogalmam sincs az egészről... Álmaimban jó, álmaimban szép. Igazodhatna hozzájuk az élet. Csak kár, hogy sosem leszek a valóságban szuperhős.

****************************************************************

--- Na most képet kaphattatok a körhintáról, amelyen ülök. Fent, lent, lent, lent, lent... fe...lfelé kapaszkodna, de visszaesik, és lent marad. És halványodni érzi magát, akár egy kihunyt csillag...