Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.
De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -, de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar.
Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...
Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell?
Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?
Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...
A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.
De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése