A boldogság ára

Elég nehéz boldogulni az életben, hogyha az ember lánya otthagyja az egyetemet, felhalmozott hitelt, depresszióba esett, viaskodott barátokkal, családdal, nincs munkája, és eléri minden kisebb-nagyobb baj. Sok mindent megbántam, sok mindent másképp csináltam volna, de a régi dolgokon való rágódás teljesen megbetegített lelkileg, a jövő pedig elég kietlennek tűnik, hiszen... Az a tipikus huszonéves kérdés, hogy ki vagyok, mit akarok, hogyan szakadjak el a szülői háztól, és a jó öreg egyáltalán mi értelme is van az életnek téma.

Sokszor úgy látom, semmi.

Itt vagyunk, élünk, sokan egy faluban, vagy városban, ahová születnek, és nem látnak világot, és.. mintha nekik nem is lenne probléma, hogy az életük másból nem áll, mint dolgozásból, családalapításból, és a szerencséseknek jut a jóból bőven, de akkor is, ha az életünk könnyed, mi értelme? Mi értelme dolgozni ötven éveken át, mi értelme mindezeket művelni? Mert a szocializáció nevelte belénk, hogy ezt kell? Mert a kormány akarja, hogy le legyünk foglalva, csináljuk, amit kell, fizessünk számlát, mindegy, csak le legyünk kötve, és akkor nem jelentünk problémát?

Sokszor gondolok a régvoltra.

Amikor nem volt se pénz, se világháló, s nem számított a divat, nem néztek ki mindenért, nem volt minden baj. Valahogy minden könnyebb volt WC, zuhany, bankszámla, meg elromló vackok nélkül, nem? Futkosni a vadak elől, és ennivalót ejteni nem volt éppen szuperbuli, de azoknak az embereknek megvolt mindenük, amit akartak, nem vágyhattak olyanra, ami nem is való nekik egyáltalán.

Sokszor mondom, a média az oka mindennek.

Az egyszerű élőlény csak azzal törődött, hogy kaja legyen, maradjunk életben, és legyenek utódok. Nem volt Nagy Ő, nem bonyolítottak túl semmit, nem voltak cicomás randik, válások, nem volt, hogy csak úgy elmúltak az érzelmek, és nem lehet mit tenni. Minden egyszerű volt: ha ne tetszett valami, igaz, leütötték egymást, és biztos ment a csatározás akkortájt is, de amit ma önbíráskodásnak hívnak, nem volt mégis sokkal eredményesebb, sokkal igazságosabb, mint a mai igazságszolgáltatás?

Sokszor hallom: az élet nem fair.

Lehet, jogásznak vagy valami nagyerkölcsű pályára kellett volna mennem, mert hihetetlenül kényes vagyok a fairségre, az igazságosságra, és rohadtul utálom, amikor valaki ezek ellen cselekszik. Vannak eszméim, és lehet, túl romantikus meg naív volnék, és már megesett, hogy az egyik főnököm képen röhögött, hogy én valamit igazságtalannak éreztem, mert "majd meglátod, mennyi igazságtalanság ér még az életben", és az is igaz, hogy kinek mi igaz és mi nem.

Sokszor nem tudom, mit csináljak.

Szomorú tény, az ember jóformán akkor kap állást, vagy bármit, ha van ismerőse, kapcsolatai, vagy egy felajánlható kocamalaca. Én túl marha vagyok érdekkapcsolatok kialakításához, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó, taszít, hogy érdekből menjek másokra, és túlontúl sok a büszkeségem, hogy általuk legyen valamim, s nem magam miatt. 

Sokszor látom magam lázadónak.

És őszintén szólva, kurvára nem látok profitot benne. Mondják, hogy olyan embernek születni kell, aki a céljaiért másokon is át tud gázolni, meg hogy legyél talpraesett, és... Na, amikor egy hivatali dolgozó azzal a szavakkal illetett, hogy legyek már kicsit életképes, miközben ő nem tudta megmondani a nevét annak, akit fel kéne keresnem, azért kicsit vicces ármánya és intrikája az életnek. Főleg, hogy azt mondja, keressem a Csimaszképűt infóért, miközben Csimaszképű az öt munkanapból vagy bent volt kétszer, én meg social helyeken fel nem keresem, illetve, amikor semmivel se csinált többet, mint én, mégis meg fel van magasztalva, mert van egy tehetsége egy ágazatban, ami az egyik helyi faszkalapnak kb. a kizárólagos élete. Most persze nem mondhatom, hogy az illető sakkbajnok, mert azért aláírtam bizonyos papírokat, de hát na. 

Sokszor fogadkoztam magamban, megosztom a fiatal, pályakezdő nyomoraimat a világgal, és most úgy döntöttem, el is kezdem. És lehetne mit mondani; annyit, hogy összesen fel se tudom sorolni. 

Sokan panaszkodnak az iskolára, de nem tudjátok, micsoda aranyéletetek van ott az iskolapadban. Persze szar, én tudom, elvégre világhíres antistréber vagyok, és a tanulás minden egyes formáját megvetem, de. Érettségi után belecsöppensz a világba, és hacsak nem vagy teljesen céltudatos, megfontolt, vagy hipergazdag szülőkkel felszerelve, igencsak sokféle buktató van, ami rendesen oda tud baszni az embernek.

De mint eredetileg azt írni akartam, hogy mennyibe is kerül az annyi...

Mivel a kis idejű munkám során szerzett jövedelem elment a francba szélsebesen - átkozott OTP, sose menjetek oda, mert egy rakás rohadt virág kupac -, és barátaim nincsenek, meg eléggé elhagytam magam az utóbbi hónapokban, és kábé emberek közé mennem stresszelő sokszor (Ne is mondjam, a minap az eladó köszönömére azt feleltem: szívesen, pedig... azt vissza kell köszönni, nem?), de elsősorban nincs forrásom azokra a szórakozási lehetőségekre, amikre szeretnék, tehát esetemben koncertek, mozi, könyvek, színház, összejönni Karamellel és elfagyizgatni, elgyümölcsözni a Pirike boltjában, nos, úgy döntöttem, a maradék zsémen igenis kirúgok a hámból:

elmentem a könyvtárba tagságot hosszabbítani.

És kérem szépen, elég drágica volt azír... butácskán azt mertem remélni, hogy isten által is elátkozott szakmátlan szerencsétlen munkanélküli lévén legalább valami kedvezmény lesz.

De hogy miért is nem mentem inkább megnézni a Maleficentet, új X-men vagy Godzilla filmet? Két ok: rühellem a magyar szinkront, na meg a könyvtárban mindig is... Ezt felesleges magyaráznom, tudhatjátok, ha nem, akkor bocsesz, hogy elfogult vagyok, de nem is értenétek. 

Kihoztam tíz könyvecskét, holott négy éve nem olvasom rendesen, a szókincsem is szar, ami elég gáz ahhoz képest, hogy khm, még írogatnék. És... van az, amikor annyi mindent akar az ember lánya, de én nem tudok választani, mert mindet csinálnám, és inkább nem csinálok semmit, lol. Hülye viselkedés, de általában röghöz kötött mindent vagy semmit alapon működöm. Aztán kicsit olvasásundorom is volt, mert túl sokat olvastam gimiben, négy könyvet hetente, és nekem ez sok, és amellett, hogy a barátnőm leosztott, hogy én csak olvasok, nem tanulok, nem foglalkozom vele, kicsit meg is csömörlöttem. De most Narancslének köszönhetően - aki az előbb még Karamellecske cukinéven szerepelt - elért az ihlet, és mert mindannyian utánozunk másokat, most egyszerre akarom azt csinálni én is, amit ő, na meg nem tudom. Inspirál és ösztönöz, és ezt nem látom rossznak, amíg nem használom etikátlan módon.

Tehát ezen a képen van az én boldogságom, az árat először elhanyagolhatónak éreztem, de utána... Nem éreztem igazán happynek magam, pedig régóta akartam újra könyvtárba menni, és...

Sokszor merengtem ezen, és megint megbizonyosodtam róla, hogy az igazi boldogság nem mindig abban rejlik, amire éppenséggel szívünk szerint vágyunk. A tanulság pedig talán az, hogy hiába akarsz valamit őrülten, de most őszintén szólva: szükségünk van-e mindarra, amink nincs, amink van, amiről álmodunk, amit irigylünk mástól? 

Valahogy ennek sincs értelme, mint az életnek.