Ha erről a filmről van szó, nehéz meghatározni az érzéseimet iránta. Egyszer nagyon szeretem a Sagát, másszor nagyon utálom. Most éppen az előbbi felé hajlok, bár fanatikus rajongónak nem mondanám magam.
Amikor az első részt láttam, nekem nagyon tetszett, furcsa módon még a sokak által förtelmesnek ítélt Kristen Stewartot is nagyon megszerettem, de nem kevésbé Robert Pattinsont. (Ma már ég a fejem végette, de én is átestem az Edward-imádat nevezetű nyavalyán, bizony.) Akit sosem bírtam, az Taylor Lautner, bár most, hogy végre a mozi vásznon is bevésődni látszik, egyre jobban megbarátkozom vele. Nem zavar több vizet, és túljutottunk végre az „Edward vs. Jacob” -mizérián.
A történet
Sokan mondják, hogy az Alkonyat lealacsonyítja a vámpírokat, ártalmatlan nyuszivá teszi őket, és egyenesen röhejesnek tartják a napon való csillogást, na meg a vega-létet. Én azt mondom, kit érdekel? Tucatnyi vámpíros sztori kering a mozifilmek, a könyvek, sorozatok világában, és talán az egyetlen, ami közös ezen vámpírokban, az a vérivás, -szívás, -szopás, -nyalás, kinek hogy. Van, ahol nyugodtan sétálnak a napon, van, ahol elégnek. A Salvatore fivérek – és a Vampire Diaries-beli társaik – vidáman táncolgatnak a bájos Elenával a napfényben, ha van egy kis csecse-becséjük, amit egy boszi megbűvölt. (Személyes észrevétel: ez a motívum már a Buffy/Angel univerzumban is megjelent egyszer, igaz, itt a sorozatban csak egy napgyűrűnek nevezett ékszer volt, amiért aztán harcolt jó-rossz. míg végül összezúzásra nem került a szenvedésben talán még Edwardot is leköröző Angel által.)
És még sorolhatnám… Szó mi szó, kisebb-nagyobb különbségek, hasonlóságok akadnak az idők folyamán keletkezett sokrétű vérszívó történetekben, és ha Steph Meyer éppenséggel azt álmodta, hogy a vámpírjai ragyognak a napfényben, felőlem aztán miért ne ragyoghatnának? Nem tagadom, először olvasva nem igazán sikerült elképzelnem, a filmekben pedig olybá tűnik, mintha valahogy csak megoldották volna a dolgot, mert meg kellett oldaniuk. A vega létbe sem tudok belekötni, lépten-nyomon találkozni lehet vele. Míg egyik kedvenc szerzőm, Nora Roberts Kör-trilógiájában a jó vámpír hentestől szerzi be az állati vért, és haladva a korral, egy mikróban melegíti fel az élet piros nedűjét, addig az Alkonyatban megmaradtak a disznóvágással egy szinten levő őskorban, és két kézzel intézik el a piszkos munkát. Miért is ne, hiszen a vadászösztönt nem lehet kiirtani, és a Culleneknek nem kell vesződniük a mikróval sem.
Kivitelezés
Ahogy haladtunk előre az Alkonyati időben, számomra egyre inkább röhejessé vált az ott látható vérszívók kinézete. Az első rész nagy bomba volt számomra – és ahogy a filmstatisztikákat megnézzük, a készítők számára is –, ám nem győzöm elégszer elmondani, hogy nem tudom megérteni, miért kellett lecserélni az első részben használt kontaklencséket, kinézeteket, na meg hajakat. A leginkább Alice-t sajnálom, amiért minden részben új frizkót kapott, és szabályosan asszociálni tudok emiatt James Bondra, akinek minden részben másik nője van. Vannak, akik a változást, a dinamikus életet szeretik – bevallom, én nem tartozom közéjük, és az állandóság híve vagyok –, de úgy gondolom, pláne egy folytatásos sorozat esetében jobb lett volna nem kísérletezgetni a karakterek megjelenésével. Más rendező, más látásmód, de én amondó vagyok, hogy ez nem kelt akkora szenzációt a nézőben, kevésbé érezhető egy teljes egésznek a négy film – reméljük, a negyedik rész második felére nem növeszt megint hajat Alice –, inkább olyan, mintha az összetartozó könyvet egy elfuserált módon adaptálták volna a mozi vászonra, és meg merem kockáztatni, az egyes részek külön-külön élnek, nem pedig egységben, összeforrva. Ez a hézagosság számomra kicsit illúzióromboló, ami azt eredményezi, hogyha leülök megnézni a filmet, nem tudom beleélni magam, nem tudok megbolondulni egy kicsit attól, hogy a film végeztével vissza kell térnem a valóságba, és nehezemre esik elhinnem, hogy amit a kivetítőn, monitoron, képernyőt, kijelzőn, paravánon láttam, az igaz.
Jogosan mondhatjátok, hogy az emberek változnak, velük együtt a stílusuk is, de ha már vámpírokról van szó, könyörgöm, nézzenek már ki ugyanúgy, hiszen arról szól a fáma, hogy nem öregednek, ez pedig az én értelmezésemben annyit tesz, hogy nem változnak gyökeresen jobbra-balra. Illetve ez is nézőpont kérdése: ha elfogadható, hogy az alkotók kedvükre formálják-deformálják sajátos vérszívóikat, annak érdekében, hogy megpróbáljanak kitörni a klisékből, és mutassanak valami eredetit, akkor miért ne járhatna egy-egy vámpír kéthetente fodrászhoz?
Színésztechnika
Bella nekem Kristen megformálásában az első részben nagyon a szívemhez nőtt, ezt nem tagadhatom, ám mint anya a gyerekén, jómagam is észreveszem a hibákat a kedvencemben. Stewart játéka, akárcsak Pattinsoné, megrekedt egy síkon, immáron négyszer két óra hossza óta mást nem lehet látni a filmekben, mint a főkaraktereket megformáló két színész arcra fagyott mimikáját. Mikor elkezdődött a Breaking Dawn vetítése, Bella arckifejezése már az első percekben azt az érzést keltette bennem, hogy nem csupán a történet vége felé fog kínkeservesen megszülni, megszűnni, majd feltámadni, hanem már az első öt percben. Edwardról pedig ne is beszéljünk, ő négy rész óta mutatja felénk azt a világfájdalmas-apokaliptikus ábrázatát, ami nem hogy drámaivá tenné a jelenetet, s engem, mint nézőt pedig zokogásra és a sztori teljes átérzésére sarkallna, hanem épp hogy ellenkezőleg, szabályosan fogom a hasam a röhögéstől, amikor csak meglátom.
Szerintem
Nem tudom megmondani, hová emelkedhetett volna az Alkonyat Saga jobb színészi alakítással, kivitelezéssel, vagy akár más szereposztással, de tény, ami tény: a hibák és szemet szúró bakik ellenére is nagyot aratott mind női, mind férfi befogadók részéről.
A tetralógiával és az írónővel nekem semmi bajom sincs, és mint írópalánta, távol álljon tőlem, hogy a porig alázzam egy „kollégámat”, mert nekem se esne jól, ha valaki olyan cifraságokat mondana az én írásomról, mindahány-félét Meyer hallhat a kreálmányairól. Nem a kedvenc vámpíros történetem, a vérfarkasokat egyenesen rühellem, de tisztelem a munkáját, és kicsit még együtt is érzek vele, hiszen ahogy olvastam interjúkat az írónőtől, bevallom, sok saját gondolatomat találtam meg az ő szavaiban. (Abba most nem megyek bele, hogy valóban az ő véleményét olvashatjuk vagy csupán a szájába adott szöveget adta esetleg elő…) Nem mondom, hogy felnézek rá, de közel áll hozzám az írásról alkotott véleménye, ez pedig sokat nyom a latban, hogy egy másik oldalról nézzem őt, s ne álljak be azoknak a sorába, akik befogják a fülüket, leragadnak a röhejes csillogásnál, és meg sem próbálják meglátni, hogy az Alkonyat Saga egy igenis érdekes történet.
