31 nap a jobb blogolásért: Népszerű bejegyzések

Forrás és tippek a kihíváshoz

A mai napi feladat pont ahhoz a témakörhöz kapcsolódik, amin én is rengeteget agyaltam már: ahogy újabb és újabb bejegyzéseket teszünk közzé, a régebbi tartalom elvész az online világ sűrű erdejében, és bár én is azt szeretném, hogy minden posztom olvassa a nagyérdemű, talán helytelen attítűd, de számomra is vannak "kedvencebb", jobban sikerült írások, amik gyakorta kerülnek háttérbe mégis, pedig igazán szeretném, ha az olvasó elé kerülne. 

A Parajunkee rengeteg hasznos tippet ad, miként küszöbölhetnénk ki ezt a problematikát – régi bejegyzéstémák, gondolatok felemlítése akár egy újabb posztban, más megközelítéssel, a Népszerű bejegyzések widgettel pedig azt is nyomon követhetjük, leginkább mi nyerte el az ide látogatók tetszését. Fontos még, hogy mi magunk is reklámozzuk ezeket a nagyobb figyelmet nyert posztjainkat, akár közösségi oldalakon, akár egy külön oldalon magán a blogon, vagy egy összefoglaló bejegyzésben, illetőleg alkalmazhatjuk a Hasonló bejegyzések widgetet is. 

Nos, ez utóbbi nekem sehogy se akart összejönni, hogy kint legyen a posztok alján – ma béna napom van –, viszont a Népszerű bejegyzéseket kitettem oldalt a sidebarba... Ahogy elnézem az ott kiadott tartalmat, igazán meglepődtem, hogy pont az egyik személyes rinyálásom van első helyen, mert az ilyesféle posztjaim inkább ásnám el, de nagyon megörültem a többinek, mert kiadott nem egy novellát, illetve egy olyan írásom is, amit nagyon szeretek, és mivel a napokban jutott eszembe nekem is, hogy valahogy elő kéne szedni, ide most be is linkelem. Személyesebb hangvételű szösszenet, amit az aktuálisan hallgatott dalok ihlettek, és az egyik nagy kedvencem a saját munkáim közül, szívesen írnék valami hasonlót megint.

Szubjektíven nagyon nagyszerűnek gondolom ezt, mert nosztalgiaként is remek ötletnek tartom, hogy visszanézzek egy-egy korábbi irományomra, hiszen már csak kíváncsiságból is érdekes meglesni, miként fogalmaztam régen, milyen témákat szőttem bele az írásaimba, sőt speciel velem gyakran megesik, hogy csak csodálkozom, hogy egyáltalán olyasmit megírtam, amit, mert gyakran nem is emlékszem rá. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor rengeteg emlék, érzelem bukkan elő, és ki tudja, talán egy új zseniális bejegyzés- vagy regényötlet születik belőle, amivel így vagy úgy, mindenképpen gazdagabbak leszünk.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Tervezz előre!

Forrás és tippek a kihíváshoz

A Parajunkee írójához hasonlóan én is "impulsive"-nak mondanám magam, azaz általában mindenbe fejest ugorva cselekszem, előzetes meggondolás nélkül. Az írásban, blogolásban sincs ez másképp számomra, ha jön az ihlet, ha megüt egy gondolat, egy érzés, tituláljam akárminek, leülök és írok, aztán közzéteszem. A tervezés sosem volt az én formám, mert mindig csak jegyzetek maradtak, amiket elszórva írtam fel ilyen-olyan appba, kisfüzetbe, doksiba, viszont ténylegesen ritkán készült el valami, és talán harminc is ott hever parlagon.

Ugyan egy ideje már eldöntöttem, hogy aktivizálom magam a blogon, többnyire csak ötletelések maradtak ezek, alig csináltam valamit, vagy kedvem nem volt, vagy időm, esetleg jöttek a kifogások:

Nem írok, mert nekem rossz a gépem, nem tudok csak úgy leülni és írni, mint régen, hiszen a töltőm olykor rest rendesen működni, aksiról pedig csupán másfél órát megy- Nos, kedves mindenki, tudjátok mennyi másfél óra korlátozás, ismétlem: KORLÁTOZÁS, hogy csak annyim van, nem több? Nekem, egy ilyen spontán, szabadlelkületű, mindent random csináló lénynek, másfél óra alatt kell bejegyzést, novellát, regényt írnom, kijavítanom, posztolnom, elrendezgetni a designt, promotálni magam, barátságokat kialakítani, olvasni azokat a blogokat, akiket szoktam, kommentelni, válaszolni, ó, és ha photoshopolni/rajzolni akarok..., ja de nem lehet, mert máris lemerültem, bocs. Mielőtt mondod, nem megyek szervízbe, mert az egy korrupt hely, inkább félreteszem az egészet majd egy szebb napra, és elegem van a technikából.

* ** *

Nem írok, mert a telefon hülye, a Google Drive is folyton lefagy. Tudod te, kedves embertársam, milyen nehéz is manapság csinálni valamit? Van hatvanféle kütyüm, az egyiken gépelni lehetetlen, mert nem enged, ha hiszed, ha nem, a minap negyed órát szenvedtem, mire kommentelni tudtam, nem is beszélve arról, hogy a Blogger app egy rémálom, és ha html-t akarok szerkeszteni, lehetetlenség, mert se a telefon, se a díszes Apple iPad nem képes komolyabb flash tartalmakat lejátszani, és olyan könnyű dolgokat nem bírok elvégezni, mint például legörgetni a posztom végére, vagy éppen elrendezni normálisan azt a képet a bejegyzésben. Szörnyű, elviselhetetlen, idegesítő, inkább játszok a tableten, mert kábé csak arra való.

* ** *

Nem írok, mert éppenséggel inkább filmet, sorozatot, animét nézni van kedvem, mellesleg a gépem..., ó és a tablet/telefon se...

Szóval érthetitek, a kifogások királynőjeként tartom számon magam, de igazság szerint büszke is vagyok, mert mióta erről a blogos kihívásról tudomást szereztem, illetve én is elkezdtem, erőt vettem magamon és a lustaságomon, ezért most ami ötletem akad, feljegyzem, és sikeresen posztoltam is belőle már párat. Napokat sose határoztam meg, hogy mikor mit posztoljak ki, és jelenleg a kihívást csinálom főként, a többi ötletem kivitelezése el-elmaradozik, de van egy pár bejegyzésem, amiket már napok óta meg akarok csinálni, és mindenképpen meg is fogom tenni az elkövetkező egy hétben.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Visszajelzések

Forrás és tippek a kihíváshoz

Vélemény, kritika, értékelés, bírálat, minősítés, pontozás, reakció, visszacsatolás – nevezzem bárminek, a lényeg ugyanaz: minden alkotását közzétevő leghőbb vágya és legrettegettebb rémálma egyben, az olvasói visszajelzések.

Amikor először megnyomtam a publish gombot 2011-ben, arról álmodtam, hogy majd több százan fognak követni, valósággal csüngeni fognak a szavaimon, lesz pártíz hozzászólóm bejegyzésenként, dicsérni fognak és elájulni tőlem... Közben eltelt négy év, én meg el is hanyagoltam a blogolást, de ami fontosabb, megtanultam egyet s mást, és némely fiatalkori naivitásomon ma már inkább csak mosolygok. 

Talán nem túlzok, ha azt mondom, mindenki vágyik elismerésre, dicséretre, pár jó szóra. Ki könnyen kap, ki nehezebben, s van, aki alig-alig, vagy talán soha. Mindig puffogtam magamban, hogyha nem ismerték el a munkásságom, holott én minden egyéb elvakult önimádat mellett tisztában voltam azzal, hogy igenis valami jót hoztam létre. Éheztem a szép szóra, azonban amikor legutóbb közzétettem egy írásom, amire nagyon büszke voltam, egyetlen kritikát kaptam, ami puszta belekötésekből állt, én pedig belátom, hogy nehezen viselem a negatív hozzászólást, de akkor se tudtam egyetérteni egy olyan véleményezővel, aki az egy darab helyesírási hibámat rója fel, miközben az ő biójában egy normális mondat nincs. (Már bocsánat...)

Egy kedves, szintén író barátom nem egy jó tanáccsal látott már el ismertségünk során, ezek közül az egyik, ami leginkább megmaradt bennem, pont a kritikáról szól:

"Meg kell tanulnod bekategorizálni, hogy a kapott hozzászólás hasznos-e számodra, avagy nem, és aszerint nézni őket." 

Nem azt mondom, hogy ne értékeld az olyat, hogy "Jó volt", "Tetszik", és társai, legyél hálás minden véleménynyilvánításért, de ha valaki csupán elrontott helyesírásra tud kitérni – azaz egy éjjel-nappal kötözködő, álmában is Helyesírási szótárt citáló, mindenkit azonnal kijavítgató agytröszt –, vagy olyasmit mond, ami téged sért, esetleg felidegesít, olvasd el, hallgasd meg, aztán engedd ki a másik füleden/szemeden. Szűrd ki, ami építő jelegű, amiből fejlődni tudsz, a többivel pedig ne foglalkozz. 

Hálás vagyok, amiért egy nálamnál sokkal érettebb, tapasztaltabb, már kiadott író látott el ezzel a tanáccsal, mert így már kevesebb arányban robban el a fejem, ha valaki "leszól", illetve azt is igyekszem szem előtt tartani, hogy nemcsak azt kell nézni, mit mondanak, hanem ki mondja.

Ne értsetek félre, nem áll szándékomban ítélkezni senki fölött, de tudni kell, hogy az internet egy szabad hely, ha megosztasz valamit, az onnantól kezdve sokak számára elérhető, nem vagy védve, hogy csakis kedves emberekkel találkozz, csakis szívélyes fogadtatásban részesülj. Azt nem akarom kielemezni, hogy ki miért találhat örömet abban, hogy mindenbe beleköt, amit csak lát, de ilyen is előfordul, ahogy az is megeshet, hogy valakinek nem tetszik, amit csinálsz, az viszont nem jelenti azt, hogy az teljesen rossz, hiszen ízlés dolga is, hogy kinek mi jön be és mi nem. 

A visszajelzés fontos, de a nap végére csakis az számít, hogy elégedett légy magaddal, ha jó kritikát kapsz, ha rosszat.

* * *

A mai napi feladat keretében szeretném kérni az idetévedőket, nyugodtan mondják el a véleményüket a bloggal, bármivel kapcsolatban! Még akad itt csiszolnivaló a kinézeten, úgy mint a stílusomon, különös tekintettel a korábbi, gyakran hirtelen felindulásból írt bejegyzéseimre – igen, gyakran fogom a fejem és értetlenkedve pirulok önmagamat olvasva –, de örülni fogok, ha  kifejtitek, mit gondoltok.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Top kommentelők

Forrás és típpek a kihíváshoz

Negyedik napon a top hozzászólók kiemelése a feladat. Ezzel kapcsolatban támadt egy ötletem, hogy keresek egy widgetet, ami elvégzi helyettem a statisztikát, közben kiderült, hogy ugyanazzal a kütyüvel próbáltam bűvészkedni, mint amit maga a Parajunkee is javasolt. (Ej, te Google! Mondjuk én is elolvashattam volna rendesen a posztot, de megint siettem, és csak a feladat leírását néztem meg kutyafuttában.) Viszont akárhogy okoskodtam, ez a html kód életemben először kifogott rajtam, ugyanis hiába írogattam bele a megadott feltételeknek megfelelően, csakis a forrás blogra vonatkozó kommentelőket adta ki nálam, ezért kerestem egy másikat, ami ugyan picit hosszabb – a kódot tekintve –, ám szerintem sokkal szebb és mutatósabb, ahogy azt láthatjátok is a sidebarban a "Szövegelők"-nél, de azért lescreenshotolom és beteszem ide is:

Olyan kis csini, nemde?

Rengeteg kis szuper csilli-villi micsodát hozzáadhattok Ti is a saját blogotokhoz, ha a fiókotokban beléptek a blog Elrendézéséhez, majd a Modul hozzáadása pontra kattintva kiválasztjátok az előugró ablakból a HTML/JavaScript elemet, azután pedig csak be kell illeszteni a Tartalomba vágólapról a widget kódját, illetve beállíthatjátok neki az egyéni neveiteket is.

Ha pedig nincs kedvetek html-lel, widgettel bűvészkedni, javasolni tudom ezt az oldalt, ahol szintén nyomon követhetitek a kommentelőiteket, mindehhez csak a blogotok url címét kell megadni (Your blog url) és az(oka)t, aki(ke)t ki akartok vonni a felsorolásból, vagyis a saját felhasználónevetek, illetve akárki mást, akit nem akartok listázni (Name to exlude, az anonim hozzászólókat alapból nem sorolja), valamint beállíthatjátok azt is, hány emberkét jelenítsen meg (Number of top commentators, alapértelmezetten 5 személy).

A kihívást elindító Parajunkee ahhoz is adott egy-két tippet, miképp mondhatsz köszönetet a hozzászólóknak, legyen az bármilyen jutalom, vagy egy virtuális ölelést tartalmazó email. Nekem ezzel kapcsolatban támadt egy egyéni ötletem, mivel kedveskedhetnék az érintetteknek, viszont ezt nem fogom előre lelőni, mert személyes meglepetésnek szánom, ám ha kíváncsi vagy, írj nekem pár sort, és meglátod! ;)

Köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy pillanatra is idetévedt az oldalamra, esetleg feliratkozott, vagy hozzá is szólt valamihez, nagyon sokat jelent, és ha találtok bármi kedvetekre valót, remélem, jól szórakoztok!

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Bemutatkozás

Forrás és tippek a kihíváshoz

Napi tennivaló, hogy a bemutatkozónkat frissítsük, ha szükségeltetik, és ez az enyémre különösen ráfér, lévén, hogy csak egy – egyébként rólam elég sokat elmondó – idézet van kinn Orwell Légszomjából. Pont aktuális, nemrég vetettem pillantást egy oldalon a biómra, és pár gondolatot felvetett bennem, amiről szerettem volna egy külön bejegyzést írni. Most végül úgy döntöttem, inkább megteszem itt az erre vonatkozó kihívásban.

Amikor 2011-ben regisztráltam a Napvilágon (verseinket, prózáinkat és egyéb írásainkat, akár recepteket és esszéket oszthatunk meg, visszajelzéseket kaphatunk, és mi is hozzászólhatunk mások munkásságához), így írtam magamról:

Azt be kell valljam, javarészt nehezemre esik bemutatkozót írni, mondani, elrappelni, igazság szerint azt se tudom, mit adhatnék elő, mert írónak nem mondanám magam, se profi fotósnak, mindemellett az írás-fotózás mintha afféle divattá nőtte volna ki magát mára, és ahogy olvasom más emberek bióját, gyakorta találkozom ugyanazzal a (sablonos) szöveggel, én pedig elég különcnek tartom magam, hogy ne álljak be a sorba és ne ismételjem el ugyanazokat a szavakat századszorra.
Amikor csak úgy random megnéztem a profilom, és láttam, miként verseltem magamról, őszintén szólva meglepődtem, hogy ezt írtam, mert nem is emlékeztem rá, illetve irányt mutatott nekem csekély 4 év elteltével: eszembe juttatta, miért is regisztráltam elsősorban, és mi volt az a tűz, ami az írás felé terelt, illetve hogyan is ébredtem rá, hogy én ezt nem csak hogy szeretem csinálni, de csinálnom is kell, mert hangozzon bármilyen nyálasnak is, csinálnom muszáj, mert lételemem.

Valahányszor rosszul éreztem magam, bármilyen problémám adódott, az írás volt az egyetlen, ahol megnyugvásra leltem; mint a legigazabb barát, kisírhattam a bánatom "a vállain", elmondhattam egy mesét, akár olyasmit, ami a való életben is megtörtént velem, és még olyan dolgokat is megcsinálhattam, amiket valójában nem állna módomban, pl. vezethetek egy űrcirkálót, vagy lehetek szinkronúszó, táncos, akár egy hírhedt detektív, esetleg vérszomjas bérgyilkos.

Az írás egy olyan varázslatos lehetőség számomra, ahol kifejezhetem magam, regélhetek a vágyaimról és kipróbálhatok dolgokat, anélkül, hogy ténylegesen bajba kerülnék. Hogy ezt kifejtsem: mindig is szimpatizáltam a gonoszabb karakterekkel, nem tudom igazán megfogalmazni, miért, különösen azok tudnak megfogni, akiknek valami tragikus múltjuk van, akiknek "oka van", hogy olyanok, amilyenek, de az is izgalommal tölt el, hogy akár egy olyan személyiséget is megalkothatok, aki pusztán azért cselekszik rosszat, mert élvezi. Ezzel most nem azt állítom, hogy sorozatgyilkosi hajlamaim vannak, de egy részem mindig is "unalmasnak" találta, hogy a filmekben, könyvekben, legtöbb helyen folyton a jó győz, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát. Nem állítom, hogy nem szeretem a happy endet, mert eléggé szentimentalista vagyok, ugyanakkor gyakran eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha a jó ezúttal nem győzne, mi lenne ha a világ nem menekülne meg, hanem áldozatul esne? (És most nem csak arra célzok, de jó lenne letérdelni Loki előtt...)

Eszembe jutott, hogy előveszem ezt a pár sort és kiteszem ide a bemutatkozáshoz, mert személyes számomra, hiszen első ízben fogalmaztam meg, miért is írok, mit akarok csinálni, és ennél őszintébben, ha akarnám, se tudnám elzengeni, egyáltalán mi a fenét akarok itt magammal kezdeni. Ugyanakkor úgy gondolom, némi újítás-kiegészítés is ráférne, és bár a Photoblogom linkje szerepel az oldalsávban, még vannak kételyeim, hogy mennyi mindent osszak meg magamból, ezért egyelőre nem csinálok olyan nagy változtatásokat a blogon, mert még szeretném kreatívan kitalálni, miként tehetném az én About Me-mert teljesen egyedivé.

A profilképre kitérve: mindig is ez a rajz volt, voltaképpen "hozzánőtt az írói énemhez", és bár van pár előnyös fotóm, nem tudom, hogy leváltom-e, mert kicsit fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy csak úgy kitárjam magam mindenestül az online világba, ezért is gondolkodom még, milyen módon és milyen mennyiségben adjam hozzá a bloghoz a többi fiókom. Nevezzenek beszarinak vagy üldözési mániásnak, az internetnek megvannak a maga veszélyei, én pedig nem könnyen veszem rá magam arra, hogy feltöltsek személyes adatokat, különösen egy olyan világban, ahol a munkaadók is könnyűszerrel rákereshetnek egy pályázóra, mielőtt döntenének arról, hogy egyáltalán visszahívják-e interjúra, vagy látatlanban, előre leírják az embert, és ahogy egy smink is lehet túl sok, nem akarom felesleges giccsel terhelni a blogomat, és problémát se akarok belőle a valós életben. Ilyenkor mindig elmerengek azon, egyáltalán jó ötlet-e a gondolataimat a nagyérdemű elé tárni, de mindennek vannak előnyei és hátrányai, úgyhogy talán csakis az a legfontosabb, hogy azt a bizonyos arany középutat megtaláljuk.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Tavaszi nagytakarítás

Forrás és tippek a kihíváshoz

Mielőtt még elértem volna ehhez a feladathoz, elkezdtem csinosítgatni a blogot, különösen a sidebart, így megváltam pár widgettől:

• elsőként ezt a kis gifet távolítottam el, ami az oldalsáv felső részén volt látható.

Muszáj volt kitenni magamnak, hehe

Az egyik kedvenc Muse dalom refrénjét mutatja, és nagyon szerettem a blogomon látni, mivel pluszjelentése is volt számomra,  elég sokáig, talán vagy 2-3 évig is látható volt. A Parajunkee napi tippjeit – közvetlen link a bejegyzés elején található kép alatti feliratban, vagy ha az nem működne valami oknál fogva, akkor itt elérhető – olvasva azonban kicsit elgondolkodtam, vajon valóban szükségem van-e rá. 

Bár ez az én személyes blogom, azaz nem kimondottan írós-könyves, de nem is egyöntetűen naplóféle, inkább tekintek rá egy kategorizálatlan, szabadabb helyre, ahol az írásaimat és egyéb gondolataimat osztom meg a világgal, amikor azonban magamtól elvonatkoztatva próbáltam szemlélni a blog kinézetét, bármennyire is szerettem ezt a gifet, feleslegesnek éreztem, hiszen az oldalamra tévedők zömének nagy valószínűséggel fogalma se lenne és nem értené, mi ez, és mit jelent az ott, ezért fájó szívvel ugyan, de menesztettem.

Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy legyen bármilyen széleskörű és változatos az érdeklődési körünk, mindennek megvan a maga helye, tehát hiába szeretem én a Marvel filmeket olyan nagyon, ezen a blogon értelmetlennek gondolom, hogy bármiféle komolyabb, úgymond fangirlözést lefolytassak, illetve egyéb, nekem tetsző képekkel díszítsem a blogot, hiszen erre megvannak a megfelelő platformok (Twitter, Tumblr), és az egyéb fórumok, ahol a rajongók összejöhetnek, és egy jót dumálhatnak arról, amit annyira imádnak.

Egyéb változtatások:

• kiszedtem továbbá egy Vámpírnaplós naptárt, ami Damont ábrázolta.

Csak azért tettem ki anno, mert tetszett maga az ötlet, hogy naptár legyen kinn az oldalsávban, emellett mutatós volt, és Damon a kedvencem karakterem a sorozatból. Az okok, amiért kiszedtem részben ugyanaz, mint amit a fentiekben kifejtettem, illetőleg hozzájárul még az is, hogy már nem követem nyomon a sorozatot, és nem is érdekel annyira, egyszóval: felesleges.

A Parajunkee említette még a bloglistát is, erre is vettem egy szempillantást, és

• eltávolítottam egy már nem publikus blogot a listából, illetve kitettem egy újat, amit a napokban kezdtem el figyelemmel követni.

Számomra sosem úgy működött a bloglista, hogy (csak) azokat soroltam fel, akik szintén kitettek engem a saját blogukon, hanem eszembe jutott egy frappáns szójáték – Felnézek rájuk –, és mivel ezt találónak gondoltam és szimplán tetszett, felvettem azokat a blogokat, amiket jobban olvasok, vagy olvasni tervezek. Ennek hátsó szándéka is van, hiszen elég lusta vagyok, és sokszor nem megyek be a bloggerbe a rendszeresen olvasott blogokhoz, így hasznosabbnak gondoltam, ha a saját oldalamról közvetlen meg tudom közelíteni őket.

Ezenkívül:

• változtattam a bejegyzések címének fontját, mert hiába szeretem a Homemade Apple betűtípust, sokszor olvashatatlan, és

• elgondolkodtam, hogy több fiókom linkjét kiteszem, mint pl. Instagram, de ezzel kapcsolatban van egy-két fenntartásom, amiről terveztem egy bejegyzést írni, úgyhogy még nem döntöttem el.

Ennyiből állt egyelőre az én tavaszi nagytakarításom, bár korántsem végeztem. Amikor elsőéves egyetemista voltam, a blogomon több olyan, mondhatni túlzottan személyesebb hangvételű bejegyzést közzétettem, amit ma már feleslegesnek és butaságnak gondolok, ezeket szándékozom szelektálni, akár törölni is, ha úgy látom szükségét.

Mindemellett Olívia felsorolt pár hasznos oldalt a mai feladattal kapcsolatban, amiknek segítségével pl. ki lehet szűrni a már nem élő linkeket a bejegyzéseidből – ehhez elég csupán beillesztened a blogod url címét –, ezekre még vetni fogok egy pillantást.

Olvass tovább

31 nap a jobb blogolásért: Kommentre fel!

Forrás és tippek a kihíváshoz

Egy ideje nem voltam online aktív – már ami a közösségi oldalakat illeti –, ha pedig megesett, hogy huzamosabb időt töltöttem el egy-egy weboldalon, általában akkor is rest voltam(= gyakran féltem) kommentet hagyni, ennek pedig több oka is van.

Közösségi undor

Régebben kötelességemnek éreztem leállni emberekkel vitatkozni, ha úgy ítéltem, hogy valami bődületes hülyeséget állítanak, vagy egyszerűen olyan módon viselkednek, ami az én morális és egyéb elveimet sérti. (Megjegyzés: Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy hasraütés-szerűen nekimentem embereknek, nem, csak azt esik nehezemre tolerálni, amikor hangemberek rászállnak a másikra, vagy totál idiótaságokat hirdetnek, noha tudom, hogy nekem sincs jogom ítélkezni, vagy éppen szemrehányást tenni.) Nem egyszer keveredtem valóságos virtuális háborúkba, az pedig édes mindegy, kinek van igaza, sőt előfordul, hogy nekem is nehezemre esik beismerni, ha tévedek, vagy rosszul tudok valamit, és ezzel ha  nem is vagyok egyedül, abból aztán sose lehet egyetértés, abból pedig végképp elegem volt, amikor a saját blogomon jött nekem valaki... 

Rájöttem, hogy nem érdemes belebonyolódnom, mert létezik az a típusú hozzászóló, aki már csak azért kommentel mindenhová, hogy mindenkibe belekössön és oltogasson ilyen-olyan stílusban, ez az egyén pedig úgysem fog pont tőlem megszeppenni, és egyszerűen naív vagyok, ha azt hiszem, mindenkivel megértethetem a nézeteimet, emellett jómagam is láthatok valamit hibásan, és nem játszhatok valamiféle gurut, másrészt azt is megtanultam, hogy nem minden helyzetre kell reagálni, ezt pedig online a legkönnyebb és legegyszerűbb megtenni.

Mostanság sokkal több időt töltök azzal, hogy triplán megfontoljam, mikor és hol nyilvánítok véleményt, mert alig akad olyan hely, ahol ne jutna rád legalább egy olyan ember, akivel végeláthatatlan vitába tudsz bonyolódni, én pedig az ilyesmit nem szeretem.

Pár napja ugyan újra elkezdtem blogokat nézegetni, és a szokásosnál többet kommenteltem, azonban egy dolog mindig visszatart(ana).

Online bohóc

Sok helyütt, ha lehetséges, inkább anonim szólok hozzá valamihez, mert mindig az jut eszembe, hogy az illető talán rossz néven veszi, hogy csak úgy odaállítok és olyan hangnem kezdek csevegni, mintha évek óta ismerném, esetleg túl sok vagyok, és azt hiszi, csak figyelmet kívánok tőle, na meg hogy látogasson el az én oldalamra... Akadt dolgom nekem is olyanokkal, akik éjjel-nappal reklámozták magukat és fel is voltak háborodva, ha nem kaptak hozzászólást, viszont ők sohase lettek volna hajlandók egy pillantást vetni a másik munkájára, ilyen-olyan okoknál és kifogásnál fogva, ezt pedig igencsak zsarnoknak látom; egyszerűen nem akartam ilyennek tűnni én is.

Általánosítani azonban nem akarok, hiszen mondhatni teljesen kiestem a képből, mióta nem jártam bloggeren – ezen szándékozom változtatni, és ezért is döntöttem úgy, hogy belekezdek a kihívásba, ezzel ösztökélve magam arra, hogy feszegessem a határaimat, hiszen nem csak az írást kell tanulni, de azt is, hogy hasznos, építő jellegű véleményt, vagy egy értelmes kritikát tudjak kiadni a kezeim közül.

Olvass tovább

Én és az írás

Szeretek írni, szeretem a gondolataim kifejezni akár egy lazább, egyéni szösszenet, akár egy novella formájában. Az utóbbi időben rendre elhanyagoltam az írást, úgy mint a blogomat is. Egyéb személyes problémák miatt sokszor energiám se volt ahhoz, hogy – jelképesen – tollat ragadjak, és hiába adódtak ötleteim, inkább hagytam elveszni őket, a napok pedig csak teltek, és ezért csakis magam okolhatom, amiért képtelen vagyok rendesen beosztani az időmet, és a figyelmem is gyakran elkalandozik.

Alkotói mélypont?

Mostanában valahogy nehezemre esik kifejezni magam – általában rengeteg gondolat kering az elmémben, amiket mind-mind ki szeretnék adni magamból úgy, ahogy korábban rendszeresen tettem is a bejegyzéseimben, azonban hiába az ötlet, valahogy mindig egy-egy akadályba ütközöm.

A legnagyobb hibám, hogy sokszor túl lusta vagyok írni. Fejben olyan könnyen átlátható minden, gyakorta komplett regények suhannak át az agyamon elejétől a végéig, tisztán, értelmesen, érthetően. Egyszerűen minden logikus és pöpec, és nincs kedvem leülni és pötyögni, vagy másik esetben éppen nem áll módomban, mert más teendőm akad – például a biciklimen robogok a bolt felé. Ilyenkor többnyire két eset áll fenn:

– mire odajutok, hogy lejegyezhetném vagy nekiálljak írni, elfelejtem, hogy mit is akartam, illetve

– egy idő után annyira túlgondolom és -komplikálom, csűröm-csavarom az egészet, hogy egy kusza, átláthatatlan ötlethalmazzá bogozza magát, én pedig nem hogy megfogalmazni, de átlátni se vagyok már képes.

Rendre el szoktam sírni magam – persze nem szó szerint –, hogy mikor találják fel végre, hogy a gondolatainkkal tudjunk írni, vagy bármi módon kimenteni azokat a tökéletes fogalmazványokat a fejünkből. Mennyivel egyszerűbb lenne egy regényt elkészíteni így, nem? El tudom képzelni magam, ahogy munka közben is a gondolataimmal alkotok, a kezem pedig jár, és a tennivalómat végzem közben. Ez csupa win-win felállás, hiszen a többi dolgomat elvégzem, és még “írok” is. Amennyire jól hangzik ez azonban, annyira silány is, hiszen arról tanúskodik, hogy mostanság mindenki a könnyebb utat keresi, és – mindenféle bírálat és ítéletosztás nélkül – sokan, köztük én is, kevés erőfeszítéssel akarnak hatalmas sikereket elérni. Ez pedig nem járja.

Nem állítom, hogy lehetetlen, de annak ellenére is, hogy sokszor el vagyok ájulva magamtól, és tudom, hogy van az íráshoz készségem, tisztában vagyok vele, hogy ettől még nem fogok egy szempillantás alatt hatvan könyvet írni és egyáltalán kiadva lenni. Általában az ösztöneimre hallgatva csinálok sok mindent, ez alól az írás sem kivétel. Eddig csak írtam, amikor írhatnékom volt, sosem álltam le olyan dolgokkal foglalkozni, mint a karakter jelleme, a hattértörténet vagy a világalkotás. A történet bennevolt a fejemben, én leírtam, amit le kellett írnom, aztán ennyi. Talán ezért is vannak nehézségeim, ha egy komolyabb regényben gondolkodom, mert rengeteg mindent nem tudok az írásról; technikákat, alapvető fogalmakat, és hiába az ötlet, az ambíció, folyton belebonyolódom a regényötleteimbe, sokszor el se kezdem írni, mert már elméletben összekavarodom, és úgy érzem, hogy én erre nem vagyok képes. 

Ahány író, annyiféle módszer, és talán akadnak, akik ugyanúgy szavakkal dobálóznak a vak világba, mint én is szoktam, de nekem ez nem (mindig) működik, és bár próbálok rájönni, hogy mi a bajom, miért is nem eredményes egyetlen regényem megalkotása sem, sokszor inkább csak hagyom a francba, és inkább szentelem az időm másnak, mert eléggé frusztrál is, ahogy azt érzem, szimplán nem vagyok képes egy komolyabb valamit összehozni, és talán csak egy kispályás író vagyok.

Mivel azonban nem akartam negatív írányba elmenni, el kell mondanom, hogy igazság szerint büszke vagyok magamra, amiért a tavalyi évben kipróbáltam nem egy olyan dolgot, amit sohase csináltam előtte, kísérleteztem, és tudom, hogy fejlődtem. 

Elkezdtem megadott feltételek, különböző “prompts” alapján írni, igaz, csupán fanficeket, mégis elégedett vagyok az elkészült kisebb írásaimmal, mert soha nem csináltam azelőtt, és a kihívás mellett öröm is volt kimondottan olyan helyre írni, olyan blogokon közzétenni a műveimet, ahol tudtam, hogy a téma iránt érdeklődők fogják olvasni. Hab a tortán, hogy egy önmagamnak tett kikötés végett csakis angolul írok fanfictiont, s mivel egyik álmom, hogy angolul is írjak, ez kétszeresen többet jelentett számomra, úgy érzem, sokkal többet gyakoroltam.

Mint már mondtam, eddig mindig csak akkor írtam, amikor olyan kedvem volt, amikor késztetést éreztem, mert egyszerűen hajtott az ihlet. Nos, tudom, hogy egy “rendes” író nem csupán ekkor ír, legalábbis a saját magamnak felálított mérce szerint tisztában voltam azzal, hogy a módszereim nem valami tökéletesek, és nem is annyira hatékonyak, hiszen hiába tudok megírni egy novellát pár óra alatt, ha máskor hetekig egy szót nem írok le. 

Ígéretet tettem pár embernek, hogy írok nekik valamit, az ő egyedi ízlésüket figyelem előtt tartva, erre pedig sokszor nem adódott ihletem, sokszor semmi ötletem nem volt. Ekkor mégis leültem és erőltettem, mert be akartam fejezni, hajtott a becsvágy, és persze meglepetést is kívántam szerezni annak, akinek megígértem. Általában pár perceket ülni szoktam a dokumentum fölött, de azután érdekes dolog történt: elkezdtem írni. Nem volt semmiféle tervezetem, sokszor maga a cselekmény is kételyekből állt, és sokszor vezetett törléshez, újrafogalmazáshoz, az egyéb részletek helyre igazításához, mégis többször csak úgy írtam, mert írni akartam, és észrevettem, hogy haladok. 

Vannak, akik azt gondolnák, hogy szörnyű kényszerűen írni, de számomra ez egyáltalán nem így volt! Hihetetlenül kellemes, pozitív élményként éltem meg, hogy néha nem baj, ha kedvem, ihletem nulla, ha a részletek homályba vesznek, csak írtam, és valahogy helyreállt minden, és merem mondani, sokszor jobban elégedett voltam a végeredménnyel, mint amikor órákat terveztem tényleges írás előtt. Ott ugyanis mindig azzal a problémával találkozom, hogy hiába az előzetes elképzelés, gyakran maga az írás közben újabb ötletem jön, más fordulatot vesznek az események, és ilyenkor rendszerint elégedetlen voltam, mert eltértem, és nem az lett, amit akartam, törölni és újraírni pedig sokáig nem szerettem, mert abba a kategóriába esek, hogy csodálom minden szavam, ami igencsak ostobaság.

Végeredményben

Azt hiszem, azt tanultam 2014-ben, hogy az írásra nincs egy megszokott, tökéletes norma, ahogy azt tenni illik, ahogy írni kell. Van, amikor az ihlet vezet a vakvilágba, van, amikor semmi kedved nincs írni, de ha leülsz és erőlteted, talán valami sokkal jobbat hozol létre, mint azt bármikor is gondoltad volna. Van, hogy egyáltalán a hátad közepére nem kívánod az írást – én például számtalanszor fogadkoztam, hogy soha többé nem fogok írni –, ilyenkor pedig egyszerűen ki kell kapcsolódni, leülni egy könyvet elolvasni csakis az olvasás öröméért, nem azért, hogy folyton javíts és átírj, és az sem baj, ha pár nap szabit kiveszel, hogy megnézz pár filmet, sorozatot, vagy éppen játssz.

Eddig kifogásokra hárítottam, hogy nekem nincs kedvem írni, mert a gépemnek baja van, a tablet és okostelefon írásra kényelmetlen, füzetből pedig én ugyan be nem másolom, de most ennek véget vetek. Az utóbbi egy évben túl sok ötletet, időt, energiát pazaroltam el, hagytam a semmibe veszni, és bár az újévi fogaldalmakat sose tartom be, most mégis felállítottam magamban pár célt, amiért tenni akarok, amiket el akarok végezni. És mivel az esetek többségében túl lusta és kényes vagyok, elsőként csatlakozom Olíviához a Parajunkee blogos kihívásában, ezzel ösztökélve magam, hogy igenis vegyem a fáradságot, és próbáljak időt szakítani mindenre, amit szeretek.

Olvass tovább

Kérem a könyvem!

Azt gondolnánk, a 21. század embere manapság mindent ripsz-ropsz elintézhet egy szempillantás alatt. Az emberek régen kézzel írtak kódexeket, manapság csak el kell látogatni egy online shopba, kiválasztani a kívánt tételeket, majd pár gombnyomással fizethetünk is, a futár vagy egyéb postaszolgálat még házhoz is hozza a rendelésünket. Egyszerű és gyors, nem?

A feketeleves

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy imádom a technológiát, sőt, egyenesen rajongok érte. “Élőben” beszélni a barátaiddal kilométeres távolságból, haverokat szerezni a világ másik végéből, videobeszélgetni, chatelni, élményeket szinte azonnal megosztani csodálatos élmény. Nincs olyan, hogy távolság, nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valaki hiányzik, de egyéb körülmények révén képtelen vagyok vele találkozni és beülni egy teára és sütire, sebaj, elég csak belépni Skype-ra, ahol máris szemtől szemben cseveghetünk. Elég szuperebb így a kapcsolattartás, nem olyan, mint amikor heteket vártunk egy válaszlevélre.

A probléma – legalábbis az enyém ott kezdődik, hogy világunk túlságosan átesik a ló túloldalára, és sok szolgáltató nem gondol olyan fizetési módok biztosítására, mint az utánvét. Miért kell nekem mindenáron OTP-vel, PayPallal fizetnem, arról nem beszélve, hogy még saját számlám nincs, nem hogy bankkártyám, és nem is érzem úgy, hogy kötelességem lenne vezetni egyet. Miért ütközöm folyton akadályokba mégis, valahányszor rendelni akarok egy jó könyvet, miért vagyok ellehetetlenítve ebben a modern világban, ahol az ember egy pöttyintésre van mindentől?

A helyzet még inkább elszomorít, hogy minden esetben eddig csak akkor jelentkezett ez a problematika, amikor könyvet szerettem volna venni online. A fene egye, ha a kedvenc szerzőmtől semmi nincs a közeli boltban, mikor a webshopokban rendelve még extra kedvezményt is kapok, nem kell sorba állnom a kasszánál, otthon a fotelben ülve kényelmesen vásárolhatok. Ki ne szeretné ezt rohanó világunkban? 

Nem akarok általánosítani, mert végtére is eddig csupán egy ismert magyar online könyváruházban próbáltam rendelni, a fenti okok miatt mindhiába, arról pedig a lakóhelyem se tehet, hogy rengeteg, csakis külföldről beszerezhető árucikket – esetemben egy amerikai írónő barátom első ízben megjelent, itthon még ki nem adott regényét – szinte lehetetlen az én kisvárosi otthonomhoz eljuttatni. Viszont mégis dühös vagyok, és haragszom, hogy egy informatikai eszközt minden akadály nélkül tudok rendelni úgy is, hogy nincs folyószámlám, egy olyan elemi, mindenkori, időket kiálló varázslatos terméket, mint a könyv, nem.

Olvass tovább

Gépzúgás és tea

Kicsit most olyan semmilyen viszonyban nem vagyok az írói énemmel, mert a blogomat egy jó ideje olyan minőségin alulinak érzem, viszont újba kezdeni se vagyok eléggé elhivatott, mert több írói nevet is összegyűjtöttem az évek alatt, és úgy mindet akarnám egyszerre, én meg elég nehezen választok… Végül is hogy álljak neki könyvet írni anélkül, hogy tudnám, milyen nevet is képzeljek el arra a bizonyos polcra, nem?

Talán csak én bonyolítom túl mindig, de ha egyéb ötletem akad, általában valami (=nem tudom megfogalmazni, de afféle lelki maszlag) miatt nem tudok nekiállni, hogy leüljek és írjak, vagy pedig ha leírom, a végére sosem érzem közlésre méltónak. Egyszerűen továbbra is végletes vagyok, és csak a zseniális és a kukaförmedvény között mozgok, ha a saját munkáimat kell jellemeznem, és a tökéletes-életem-művéről mindig a förtelmes-kacatra fokozom le őket, aztán csak elbújnak valamelyik mappában, én pedig a létükről is megfeledkezem.

Talán az is a bajom, hogy túlságosan buzog bennem a hatásvadászat, a nagy gondolatok is mind itt kavarognak a fejemben, viszont összekötni nem igazán megy őket.. Ámde mostanság még jobban kedvet is éreztem, hogy megint a nagyvilágba monologizáljak, csak arra várok, hogy a gépem megint használható(bb) legyen. Tudom, hogy ott az okostelefon, okospapucs, meg az Einstein-zokni, de inkább az én jól megszokott HP G62-esem társaságára vágyom a maga zajával, prüszkölésével és minden zúgásával. Hogy csak elindíthassam a zenéimet, és hagyjam, hadd vigyenek a dallamok arra, amerre akarnak, és az ujjaim is gondtalanul verjenek és csapkodjanak a különféle ütemekre.

* ** *

Olvass tovább

Íróeszköz

Közeleg a NaNoWriMo. Augusztusban még nagy reményekkel lelkesedtem, elkezdtem ráállni, vajon melyik kis ötletem vegyem elő és álljak neki kidolgozni, mentálisan felkészülni az egészre, hogy novemberben majd csak írni kelljen, mígnem közbejött a technika ördöge: a laptoptöltőm nem szuperál valami jól – egészen pontosan egyszer tölt, többször nem –, s mivel elég régi már a gépem, eldöntöttem, hogy ahelyett, hogy a javításra költök, inkább spórolni fogok egy újra, ami a legjobb indulatommal és a legolcsóbbat véve is négy hónapba fog telni.

A NaNo-val pedig vegyes érzéseim vannak; akartam is részt venni, meg nem is, de most hozzá kapcsolódóan még jobban foglalkoztatni kezdett a modernkori író problematikája: 

Most akkor mivel is írjak?

Klasszikus papír és ceruza/toll – mióta kikerültem a suliból, mondhatni igencsak rozsdásodni kezdett a kézírásom, mert manapság alig használom valamire a billentyűk, gombok és érintőképernyők rengetegében vesztegelve. Szeretek kézzel írni, megvan a maga hangulata, viszont hozzá fűződően egy dolog van, amit mindennél jobban rühellek: begépelni. 

Valahányszor füzetbe kezdtem el felvázolni egy rendesebb ötletet, ritkán jutottam el oda, hogy ténylegesen gépre vittem, majd komolyabban haladtam is vele valamire, egészen pontosan talán egy kezemen meg tudom számolni, mennyi bejegyzést osztottam meg a blogon, amit végső soron füzetbe jegyeztem le először. A csuklófájásról nem is beszélve, ami még mindig sokkal szörnyűbb, mint amit sokat gépelve érez az ember történetalkotó lánya. Arról nem is beszélve, hogy csak úgy nem tudunk kényelmesen javítgatni, törölni szavakat, esetenként mondatokat, aztán amilyen perfekcionista én vagyok, egyenesen érgörcsöt tudok kapni a sok kriksz-kraksztól és satírozástól, aztán jártam már úgy, hogy egy töltőtollam tintája fél éven belül eléggé olvashatatlanná halványodott. Összegezve nem éppen valami csini és előnyös.

Természetesen hallottam olyan fiatal íróról, aki füzetben dolgozott, és lett belőle kézirata, a könyvét pedig kezembe is fogtam nem egyszer, de ha már a NaNo-nál tartunk, ahol a karakterszám a lényeg, hogy meglegyen az 50 000, szerintem semmivel nem tudnának rávenni arra, hogy még én számoljam le nap mint nap, mennyit is írtam, sőt ki merem jelenteni, hogy nem is nagyon tudnék olyan sokat termelni napi szinten, mert klasszikus naplóírásra ha fordítok mondjuk alkalmanként fél órát, már akkor tropára van menve a kezem – őszintén szólva már nem is értem, hogy tudtam napi hat-nyolc órákat jegyzetelni suliban.

Laptop – ami jelenleg nekem nincs. Amikor először kaptam meg a notebookom, valami földöntúli, mesés érzés járt át, ahogy három éjszakán át letermeltem vagy harminc oldalt Wordben egy azóta eléggé elhanyagolt sztorimból. Bár meglehetősen messze jutottunk kényelem és hasznosság tekintetében is a gyertyalángtól és a lúdtolltól, egy számítógépnek is megvan a maga hátránya, legyen az egy kék képernyő, valamiféle önhiba – én például sikeresen töröltem egy javított teljes második fejezetet a Google Drive-omból, mert azt hittem, le van mentve a gépemre is, csúnya baleset –, illetve akár egyéb hardware-es dolog támadjon meg minket orvul. Amennyire megkönnyíti az életünk a technika, annál több gondot eredményez, arról nem is beszélve, hogy amíg a gyártók csakis a profitért szorgoskodnak, nem igazán lesznek nyugodt napjaink, ahol valami ne romlana el, és egy olyan világban, ahol a pénz beszél, a kutya ugat, nem igazán érvényesülhetsz egykönnyen – persze ez egy teljesen másik történet.

De legyünk őszinték: talán még a régi korok nagy irodalmi alakjai is le lennének nyűgözve attól, hogy lenyomnak pár gombot, aztán azonnal milliókhoz tudnak szólni, hiszen legtöbbüket haláluk után érte a nagy ováció és fedezték fel a zsenialitásukat, értékelték műveiket. Manapság valahogy egy icipicit könnyebben megy azért. Legyen bármilyen művész, napjainkban sokkal gyorsabban juthat el a közönséghez, aki akar, legyen mondanivalója értelmes, hallani, látni érdemes, avagy kevésbé, ez pedig akkor is bámulatos, ha egy-egy ilyen kommunikációs csecsebecse éppenséggel sokba kerül, vagy százféle módon mehet tönkre, ezáltal szabotálva a mi rendíthetetlen hódító hadjáratunkat az internet kusza tengerén.

Egyéb táblagépek – édesanyám folyton tablettának nevezi az iPadem. Lassan egy éve kaptam, és abban a reményben választottam új telefon vagy laptop helyett, mert azt gondoltam, hogy az Apple az csakis valami csodálatos lehet, mert Apple, ergó sokkal kisebb és szebb formában lesz egy hordozható számítógépem, amivel ugyanazt tudom majd csinálni, mégis közben sokkal stílusosabb leszek. Na hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Ezeknek a soroknak a közzétételéhez két alkalmazást használok, mivel a blogger online felülelete Chrome-ot használva is egyszerűen kezelhetetlen – telefonról nem is beszélve, ott egyszerűen semmit nem lehet csinálni bosszankodáson kívül –, már görgetni se tudok a bejegyzés végére, mert valahogy nem képes erre az Alma, s mivel az iPademen még csak flash player sincs, ennél nagyobbat nem is csalódhattam volna az Apple-ben, ahol még a gifek se mozognak a saját gallériádba mentetten, és képeken kívül mást nem igen lehet letölteni. Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, zseniálisan találtam egy ingyenes, egészen jónak mondható appot, amivel meg szoktam írni és szerkeszteni a posztot, mivel azonban a free version csak ennyit enged, piszkozatnak tudom elmenteni, amit pedig a Chrome appjából teszek közzé véglegesen. Vagyis ezért vagyok voltaképpen teljesen hallgatag, ha socialkodásról van szó, mert hiába van temérdek ötletem, egyszerűen annyi apró kis gikszer van, amik egyszerűen egy normális laptop nélkül lehetetlenné teszik egy blogger szószátyárkodását.

A másik rettenetes nagy kínom a gépelés. Anyunak nem győzöm fejtegetni, mennyire utálok iPaden gépelni, mert kényelmetlen, és egyszerűen jobban fájnak az ujjaim, mint egy normális billentyűzeten – ezt persze ő nem igen hiszi el, mivel "olyan nagy a kijelző", de aki mindezek ellenére tűrhetően tud ügyködni valamiféle táblagépen vagy telefonon, azelőtt megemelem a nem létező kalapom, mert nekem csak nem megy, pedig minden egyéb nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, hogy nem vagyok éppen hülye a technikai cuccokhoz.

Jelenleg az egyéb iPad billentyűzetekkel szemezgetek, de a jó tízezres áraikkal hiába olcsóbbak, mint egy új laptop, az Apple-féle kezelhetőséggel nem igazán lehet sokmindenre jutni, mert a normálisabb appok is mind fizetősek az App Store-ban... Az eredeti Blogger app pedig minden platformon egyszerűen szörnyű, nem is lehet sorkizártra tenni a szöveget, ami nekem halálom, ha nincs, plusz a képeket se tudom annyira szerkeszteni, hogy most hol is legyen elhelyezve, aztán arról már inkább nem is beszélek, a múltkor hány órát bíbelődtem, míg iPadet + egy Androidos Samsung okostelefont használva, a poszt html-jét Drive-ban szerkesztve sikerült az elképzeléseimnek megfelelően végeznem egy bejegyzéssel.

Mondhatjátok nyugodtan kifogásnak, azt hiszem az idei NaNo-t (is) kihagyom. Bármennyire érek rá, bármennyire van időm, annyira sok erőfeszítésbe kerül egyetlen pici posztot megalkotnom és az elképzeléseim szerint kicsinosítanom, és még ha azt mondom, iPaden megpróbálom, nem minden weboldalt lehet ezen normálisan kezelni, plusz a nehézkes gépelés miatt eleve ki van lőve az egész, aztán hiába lehet már diktálni iOS 8 alatt, úgy nem igazán akarnék írni, mert oké, hogy sose próbáltam, és azért is, szóban fogalmazni nekem csak hátrányosabb, plusz nem is akarom, hogy hallják körülöttem, amit mondok. Szóval, amíg nem találják ki, hogyan tudok a gondolataimmal írni, egy lusta mozdulattal hibernáltam most a múzsámat, talán egy párszár évre is akár...

És ha már évek, lehet, nem is előre repülnék az időben, hanem vissza: ahol gyér esti fényben, a kandalló mellett forró teát szürcsölgetve kattognék az én kis írógépemen – szorgosan vetném a fejemben képződött szavakat a koszos papírra, hogy aztán nyugodt-fáradt lélekkel zuhanjak a leszakadt rugójú ágyamba: ma is alkottam valamit, ma is előbbre jutottam a cselekményben, szélsebesen tintázgatva a végkifejlet felé.

Olvass tovább

Olvasókuckó: Tessa de Loo – Ikrek

Nem szeretem a háborút. Már történelem órákon se értettem, miért kell az embereknek folyton hadakozni egymással, pláne ilyen durva módszerrel. Mi jó nekik benne, egyáltalán hogyan képesek nyugodtan aludni, hogy ártatlan ifjakat, akár még gyerekeket is szólítanak csatasorba, miközben a nagy emberek, a fejesek, az egész dolog kiötlői sokszor kényelemben és biztonságban maradva figyelnek csupán a távolból. Úgy se volt értelme, mikor a nagy hódítók a hadseregük élén állva vívták a csatáikat földterületért, hatalomért, de legalább tettek valamit – még ha ugyanúgy hiábavaló öldöklés is az egész –, nem csupán a háttérben mozgatták a szálakat.

Mikor angol órán egyszer a tanárom elhozta nekünk megnézni a Hideghegy c. filmet, először, mint minden újdonságot és alapjában véve úgy az összesféle mozgóképet,  érdeklődve, izgatottan figyeltem, hiszen szeretem a kosztümös filmeket, és Nicole Kidman nevével körülbelül bármit meg lehet velem nézetni. Aztán ahogy szépen lassan felfestette az amerikai polgárháborút, az egész hangulatot a maga sajátos, zord valóságábrázolásával, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet, majd inkább a padomra borultam a fülemet befogva, hogy ne is halljam az egészet, annyira nem bírom elviselni az erőszakot. Nem könnyű túlérzékenynek lenni, nem is vagyok rá büszke, hogy nem voltam képes kezelni a helyzetet, aztán az osztálytársaimnak is adtam egy napra csámcsognivalót, és ment a talány, hogy mert én miért sírtam.

A barátnőm szerencsére elhajtotta őket, a filmet nézzék, ne engem, mondjuk az eseménykor nem is érdekelt, ki veszi észre és bámul, ki mit gondol, csak legyen már vége, és legkedvesebb angol tanárom se csinált belőle ügyet, hogy igenis nézzem akkor is, de egy dolgot igazán megtanultam: önszándékból sose fogok kimondottan háborús filmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni róla. Nagyvonalakban az órákon elviselem, de egyébként engem semmivel rá nem lehet többé venni, még egy kedvenc színésszel se, ahogy egyszer Colin Farrell miatt tettem a Nagy Sándorral, az is kín volt éjjel kettőkor, a Watchment meg egy határozott mozdulattal állítottam meg és töröltem ki aztán a médiatáramból egyhuzamban, pedig abból majdnem egy órát elviseltem.

Tessa de Loo írását talán azért vettem a kezembe mégis, mert megtévesztett a cím: Ikrek. Mindig is közel állt a szívemhez ez a szó, a fogalom maga, mindig is szerettem volna egy ikertestvért, és feléledt bennem a gondolat, hogy én is ikreket szeretnék szülni majd egyszer. Ezért hát nem tehettem ellene, mikor a könyvre pillantottam, egyszerűen vonzott és ki kellett hoznom a könyvtárból, akkor is, ha a hátlapon lévő leírásokon látszott, hogy világháború idején játszódik, illetve felvázolta magát a szituációt, na meg hogy nem éppen valami boldogságos egy történet.

Nem olvastam el azonnal. Igazság szerint a Nagy Nyári Olvasmánylistámra felvett tíz könyv közül egyet olvastam ki júniusban, ezt pedig most vettem elő pár napja – Hajrá, maradt még nyolc a visszavételi határidő, október 20-ig! – voltaképpen csakis azért, hogy elfoglaljam magam depis alvatlan éjszakáimon. Nem volt sok kedvem, igazság szerint 2011 óta alig olvastam könyvet, és mivel abban az évben hetente hármat elfogyasztottam, kicsit olvasási undorom is lett. Inkább a dac vezérelt, hogy elkezdtem most az Ikreket, na meg olyan csakazértis alapon, hogy ellent mondjak annak, hogy sose olvasok ki semmit újabban, csak megjáratom a nehéz lapokat a lakóhelyem meg a könyvtár között. 

Aztán a betűk erdejébe merülve, és ott vergődve valahogy rájöttem: olvasni jó. 

Ezt eddig is tudtam persze, de valahogy elfelejtettem, és egy majdnem egy egész nappal a könyv letétele után is ámulok, micsoda pozitív élmény volt, akkor is, ha a téma háború, a sztori fájó és szomorú, a cselekmény szívsajdító és a hangulat sem éppen azét a tipikus ponyvaregényét idézi. Mégis valahogy tetszett, valahogy nagyon NAGYON tetszett, úgy is, hogy második világháború, meg nácik és minden, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is  ennyire tudok élvezni egy ilyen korszakról szóló művet, de elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam.

A tartalomból nem igazán tudom, mit és mennyit ismertessek – a borító egyre inkább tetszik, mert szerintem igazán találó –, nem is akartam sose full epic könyvkritikákat írni, ahogy legalábbis azt manapság illik, mert mindenki rá tud keresni, el tudja olvasni, hogy miről szól komolyabban az adott dolog. Az sem világos, hogy most milyen díszbeszéddel kéne meghozzam hozzá mások kedvét, mert nekem speciel még ha maga az általam legjobban szeretett személy is mondja, akkor se vettem volna rá magam, hogy a kezembe vegyem és nekiugorjak egy háborús, szenvedős könyvnek. Mégis azt tudom mondani, hogy én melegen ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik olyanok, mint én, és nem kedvencük a háborúról szóló alkotások, mert nekem egy rettentő  pozitív élmény, kellemes csalódás, akkor is ha nem éppen happy end. 

Amíg beállítottam Moly.hu-n az "Elvastam"-ot – kedvencnek jelölésre nem jöttem rá, azzal esetleg valaki felvilágosíthatna –, akaratlanul is ráláttam egy-két véleményre, és bár kerülöm ezeket, mert a kritika is teljesen szubjektív, és nem szeretem olvasni őket, no meg amik nekem bejönnek, általában általános fujjogást, utálatot és leszólást kap, aztán az egész nézetkülönbségen csak felesleges vitába keveredhet az ember, úgyhogy most is igyekeztem ellesni a látottak mellett, de páron megragadt a figyelmem, és mégis muszáj kitérnem rá: 

Volt, aki azt írta, hogy rossz a stílusa, kevés a párbeszéd és sok a leirás – viszont ez nekem különösen tetszett, mert bírtam azt a fajta rendszert, ahogy felépül a könyv – egy apróbb jelenbeli történés, több visszaemlékezés a múltra –, és ez is teljesen egyéni, kinek mi jön be, csak megint elcsodálkoztam azon, hogy ami nekem annyira zseniális, másnak élvezhetetlen. A világ már csak ilyen...

Másvalaki a végkifejletet nehezményezte, hogy igazságtalan, én azonban már az utolsó fejezet előtt ráéreztem, hogy az lesz, ami, és úgy törvényszerűen végigzokogtam onnantól kezdve az utolsó pár oldalt, mégis jobb volt így, a hangulathoz is, meg úgy az egész szituációhoz is egyszerűen szerintem jobban illett, mint egy boldogabb zárás, bár elárulom, amikor sajátos szertartásomhoz híven az első pár oldal után felkerestem az utolsó mondatot a könyv végén, egész végig a boldog végben reménykedtem, és azt hittem, az is lesz.

Amin még inkább néztem, hogy egy harmadik személy szerint "lopkodás" az egész könyv, és a Két Lottihoz hasonlították, ami kapcsán én nyilatkozni nem tudok, mert azt nem olvastam; vagy hogy miért nem nevezte az egyik ikert legalább másnak, és erre a névproblematikára pedig muszáj vicsorognom: most nem tudom, kedves véleményező, hogyha valakinek ugyanaz a neve, mint neked, azon is felháborodsz? 

Tudom, hogy az illető ezt nem fogja látni, de merőben röhögtem egyet ezen a hozzászóláson, mert most van több tízezer név, író, meg miegyéb, és ha vannak is hasonló témájú írások, vagy különböző karakterek neve különböző sztorikból ne adj isten, egyezik, hát én tökön tudnám magam szúrni, hogy valaki ezen fennakad, mert az még nem éppen lopás. A plágium egy megint másik posztot követel magának, és minden molekulámmal megvetem, de ha két ember ugyanarra tud gondolni, akkor most nem kizárt, hogy ugyanaz az ötlete is támad – nekem legalábbis egy blogger írótársam majdnem minden vele megosztott regényötletemet bekatalogizálta, hogy mire hasonlít, melyik könyvben van arról szó, noha egyikről se volt tudomásom éppen –, hiszen amennyire hatalmas a világ, olyan korlátolt maga az emberiség, megvan egyfajta halmazunk, amiből szellemileg, fizikalilag táplálkozunk, amiben élünk, és csak úgy lopkodással minősiteni valamit meg valakiket igazán oktondi dolog valamelyest, pláne, ha nevek kapcsán. Persze bevallom, én is a hajamat tépem, mikor egy másik írótársam sorra azokat az elemeket, egyéb dolgokat szövi bele a saját írásaiba, amik nekem különösen fontosak, és magamnak akartam felhasználni őket, ezért direkt nem is említettem neki, de most az utcában sem egy Manyika van, ezen túl kell lépni. Kelep Elek és kelepelek közt is van különbség, és a valóéletbeli Harry Potter sem tud varázsolni.

Ha meg Két Lotti újradolgozás for real, akkor üsse kő, nem fog kevésbé tetszeni, és a neveken pláne nem akadnék fenn, mert az akkor is banális.

Egy szó, mint száz, talán a magánéletemhez elég szorosan köthető párhuzam és aktualitás miatt is ragadhatott meg ennyire ez a mű, és nem biztos, lehet, ha más időszakban, más sorssal veszem a kezembe, köpködve dobom el, hogy ez igenis egy szar, és kiolvasatlanul teszem félre egy hanyag mozdulattal, de most egy virtuális cuppantósat küldök az írónőnek, amiért megajándékozott életem egyik nagy élményével. 

Mintha azt láttam volna, hogy megfilmesítették a könyvet, azt viszont nem hiszem, hogy meg fogom nézni, mert ebből a mindenkönyvetmegfilmesítünkmost nevezetű lázból kicsit elegem van, amolyan modern klisé, de már csak azért se akarnám, mert olvasni és vizuálisan, valóban látni más, és volt egypár eléggé "brutális" és megrázó jelenet a cselekményben, és mozgó formában nem igazán szeretném azt látni. Legalábbis ma nem.

Bejegyzésem vége előtt még egy dologra szeretnék kitérni, amit majdnem el is felejtettem: a fordító, illetve a kiadás maga. Tudom, mert valahogy törvényszerű is, hogy nincs olyan nyomtatott könyv, megjelenített cikk vagy sajtó, akár online az interneten, amiben ne lenne valami hiba. Bár afféle szentségtörés is, hogy egy könyv, egy KÖNYV ne lenne tökéletes, velem is megesik, hogy hatvanszori átolvasás után is csak százegyedszerre akad meg a tekintetem egy elíráson, egy rosszul begépelt szón, vesszőn vagy ragon. Ennek ellenére mindig felbőszít, hogy mégis milyen kiadó az olyan, vagy akármilyen szervezet, ami csak úgy pontatlan dolgokat tesz közzé, miért nem lehet igényesen világra bocsátani valamit, és még sokszor tankönyvekben is van ilyen. Az Ikrek sem volt kivétel, és néha van, hogy kukacoskodásból számolom, mennyi hibára lelek egy könyvben, itt is volt a fentiek közül jó pár, és szerintem rossz fordítás is volt helyenként, ha szőrszálhasogatás, ha nem, ezt mindenképp muszáj volt megemlítenem, milyen kiábrándító, kizökkentő tud lenni, mikor ilyenbe botlik az ember. Lehet, csak én vagyok túl szigorú, de számomra az írás szent dolog, és szerintem egy írónak is roppantul igényesnek kéne lennie, pláne egy olyan szakembernek, aki eleve azért kapja a fizetését, hogy javítsa ki ezeket az esetleges bakikat. 

Nem dobálózom kavicsokkal, nekem is elő szokott fordulni nem egyetlen hibám, de egy könyv számomra akkor is egyfajta mágikus, szent tárgy, egy ereklye, és mindig felzaklat, hogyha azt látom, hogy igenis hibás. Talán túl perfekcionista vagyok, de nem önelégült, és nekem is vannak ilyen mulasztásaim, vagy csak a szemem gyenge, de azért valahogy jó lenne, ha ki tudnának adni valamit egyszer, amiben nincs semmi kifogásolható.

Olvass tovább

Pókháló

Az emberi agy különös – szemünk vagy fennakad minden apró részleten, vagy totálisan észrevétlen maradnak, még ha sokszor szúrja, böködi is a látásunkat. Mintha önkényes, önkénytelen pajzs lenne, hályog az elmére, vagy tényleg ilyen pontatlanul érzékelünk?

Van az életemben egy nagy csoda, egy rejtély, ami meghökkentő, ami hihetetlen. Banális. Nem igazán tudom, mit kezdjek vele, mert ha felveszem a kis sisakom, hogy ne lássak semmit, csak zárjon ki minden mást és védje rezgő kis lelkemet, akkor valóban annyi az egész: semmi, ám ha feleresztem a rostélyt, ha a gondolatok kicsit is mozgásba kerülnek, egyszerűen elszédülök, a furcsaságok kitöltik a horizontot, olyan sok van, sűrű vékony fonál, annyira valós, mégis ez okozza önnön kiírtását, mert annyira felfoghatatlan, annyira szürreális, hogy egyszerűen ilyen nincs, nem lehet igaz. 
Ez teljesen más, mint amikor olyan túlcsöppent, szappanoperaszerű drámai történések esnek meg velünk, bár az is ugyanúgy felfoghatatlanul nevetséges, hogy lám, ilyen van, megengedi az isten, mégis sokkal általánosabb, mint egy megfoghatatlan mizéria, egy kusza halmaz, egy piszkos, mégis aranyosan csillogó bog az éterben. 

A sisakom kényelmetlen, szorító, megrepedt az alatta felgyülemlő meghatározhatatlan adattól, álmoktól, talányoktól. Nehéz a levegővétel... 

De ha oly mértékben elviselhetetlen mindez, levehetjük-e azt a sisakot, hogy védtelenek maradjunk teljesen?

Olvass tovább

Felkészületlen

A nevemen és a szemem színén kívül egy dolog biztos, ha rólam van szó: mindig mindenen töprengek, az én agyamnak nincs olyan, hogy nyugi – nekem folyton fel kell készülni mindenre, ki kell elemeznem mindent, és jelentőséget tulajdonítani neki, összefüggéseket levonni belőle, ami lehet a legsületlenebb, legröhejesebb dolog, nekem akkor is szuperfontos mondanivalója lesz, és rohadtul meg fogok bántódni rajta olyan esetben. Akárhogy is igyekszem, ez valahogy elkerülhetetlen, és valahogy semmi sem jó, mindenben van valami, amit mélyen magamra tudok venni és amin kiborulok. Nem tudom, hogy ez a személyiségemben egy hiba, amit kezelni kéne, igyekszem nem kiakadni mindenen és nem zavarni vele semmit, de elég nehéz...

Nehéz, mert... számomra nem olyan nehéz egyáltalán, hogy az emberek csak tudják, hogy mikor mire vágyom, mi az ami bánt, amit szeretnék – persze ezeket sokszor én se tudom, de hát a barátaim, ismerősök miért nem tudják, mikor folyamat küldözgetem a kis jeleket, a burkolt célzásokat, és nekik csak észre kéne venni, nem? Mondjuk nekem meg ki kéne mondani nyíltan, de valamiért az sose megy.

Olyan ramatyul érzem magam, mert mindig mindenre próbálok felkészülni, hogy tudjak jól reagálni, hogy ne érjen váratlanul semmi, ne csapjon képen valami katasztrófa, és tudjam kezelni a helyzetet. Talán túlkomplikálom az egészet, talán feleslegesen hajtom vele magam és fogyasztom az energiám, hogy mindig mindent analizálok, és szabályosan aludni nem tudok, mert az agytekervényeim meg nem állva működnek, de mit tehetnék, ha egyszerűen ez vagyok én?

Hiába pörgetek le mégis számtalan jelenetet, annál is több reakciót, hogy hogyan is kezeljem, van, amire soe lehet felkészülni, mindig váratlanul csap le rád, te pedig egyszerűen tátott szájjal állsz, és a szavad is elakad, hiszen olyan hirtelen, olyan semmiből történt az egész, mégis egy pillanat leforgása alatt megváltozott minden.

Idén kettő ilyen megdöbbentő esemény történt velem; az elsőről azt hittem, hogy még helyrehozható, nem úgy, mint a másik, bár lehet, hogy tévedek. Az emberi kapcsolatok nem olyan, mint egy elektronikai eszköz vagy bármiféle tárgy, hogy csak úgy meg lehet javítani. Vagyis attól függ, miről van szó – egy törött poharat, egy kristálycsillárt, vagy kerámia vázát, ha össze is sikerül ragasztani az embernek, a repedések megmaradnak, és ilyenek a kapcsolataink embertársainkkal is. A kimondott, leírt szónak, a tetteknek súlya van, elrondítják a viszonyokat, talán még csúnyábban, mint egy foltozás vagy egy karc egy tárgyat.

Mindig okosabbnak hittem magam az átlagnál, hogy én számításba veszek mindent, mégis sorra követem el a meggondolatlanságokat és a butaságokat, egymás után, napról napra halmozom, és úgy érzem, mindegy mennyire akarom, mert tényleg akarok kilábalni belőle, helyrehozni a dolgokat, az életemet, valahogy csak egyre jobban tetéződik az egész, valahogy csak egyre rosszabbá válik minden a kezem alatt, ahogy sorra követem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Mindig óvatos voltam, mindig vigyáztam a dolgaimra, mert zöldhasú nélkül nem igazán lehet mindig mindent elintézni, megjavítani, mégis sorra történtek balesetek, én pedig értetlenül álltam csak az eset fölött, hogy miért is ver az isten? Talán mert nem hiszek benne, és dacból kisbetűvel írom a nevét folyton?

Nem tudom. Talán nem próbálom eléggé, talán minden porcikám rosszul van beállítva, és gyökeresen meg kéne változnom. De mégis hogyan, és kivé? A személyiség nem olyan, mint egy ház, nem bonthatod le a téglákat, hozhatsz bele újabb elemeket és formázhatod át. Vagy igen? De akkor az még mindig én fogok lenni?

Talán ostoba vagyok, hogy nem vagyok hajlandó orvoshoz menni a depressziómmal, de egyáltalán nincs kedve hülye tablettákat szedni, amik nem is biztos, hogy használnának. Ám így meg saját magamat és a környezetemet pusztítom, és ez elég... fenntarthatatlan.


*Hirtelen ért ez a szeptember, és bár eldöntöttem, hogy ezúttal nem hagyom magam, és nem gyűr le az őszi-téli depi – mondjuk bele se tudok gondolni, milyen lenne egy újabb adag szezonális egyembengyem a meglévő tavalyi mellé, amit már négy évszak óta cipelek –, valahogy magamhoz se tudok térni, hova tűnt el egy évem úgy, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam, minden csak rossz, minden negatív, hiába próbálom pozitívan szemlélni az eseményeket, mindig csak az marad: hiába.

Olvass tovább

Működési zavar

A hiba a mátrixban egy olyan élmény, amely során valami nincs rendben a tapasztalt világgal, vagy alkalmanként az agyunkkal.

A következőkben megismerkedhetsz pár – elmondások alapján igaznak vélt – beszámolóval.

Halott, de mégsem
– 3clipse reddit felhasználó története

Tudtam, hogy a nagybátyám meghalt. Édesanyám hívott fel a szomorú hírrel, éppen munka közben, és egy munkatársamnak is elmondtam, aki részvétét és együttérzését nyilvánította ki. Pár héttel később a testvérem említette, hogy a nagynéném és nagybátyám csinálnak valamit, mire én közbeszóltam: de hát a nagybátyám meghalt! A testvérem közölte velem, hogy ez nem igaz, mire felhívtam anyámat, csak hogy megbizonyosodhassak róla, a nagybátyám igenis életben van.
A mai napig nem tudom, mennyit képzeltem az egészből, illetve mennyi az, ami valóban megtörtént; egyáltalán beszéltem a munkatársammal, vagy édesanyám nem is hívott aznap? Teljesen kiakaszt a tudat, hogy az agyam csak úgy képes ilyen konkrét emlékeket gyártani magától.

* ** *

Miért is beszéltünk mi úgy?
– WittyRepost reddit felhasználó története

Néhány évvel ezelőtt a ma már exbarátnőm mellett ébredtem, és folyékony beszélgetést folytattunk franciául. Felkeltem az ágyból és kimentem a fürdőbe, a víz csobogása közben ráeszméltem: egyikünk sem beszél egy mukkot sem franciául. Amikor kimentem, megkérdeztem a barátnőmet is, aki emlékezett is az egész dologra, mellette ugyanolyan zavarodott volt, mint én. Fogalmam sincs, miről is folyt a társalgásunk, hiszen nem ismerem a nyelvet. Az emberi agy hátborzongató.

* ** *

Elfelejtve 
– Joevual reddit felhasználó története

Édesapám epilepsziás, és elmondása szerint akkor tapasztalja ezt a fuga állapot-szerű (A fuga állapot a pszichogén amnézia egyik formája, mely alkalmával az egyén kiszakadva megszokott környezetéből képtelen felidézni saját identitását és korábbi emlékeit – a ford.) dolgot, amikor nem veszi be az előírt orvosságot.
Aspenbe utazott üzleti útra egy síházat tervezni, de otthon felejtette a gyógyszereit. Egy elég komoly előadásra volt hivatalos, amin viszont nem jelent meg. A munkatársai órákon át keresték, mire végre megtalálták őt, amint az országúton sétált a hóban, úgy 12 kilométerre a hoteltől. Látszólag teljesen elvesztette azzal kapcsolatos emlékeit, hogy ki ő, hol van, és miért van ott, aztán később rájött, hogyha járkálni kezd, apró puzzle darabkákként össze tudja szedni ezekre a kérdésekre a választ.
A jelenség elmúlt, és minden visszaállt a régi kerékvágásba, amikor meglátta az ismerős arcokat a munkatársai személyében.

* ** *

Egy másik út
– A_lot_of_italics reddit felhasználó története

Egyik nap éppen a belvárosban helyet foglaló munkahelyemre igyekeztem, mikor hirtelen késztetésem támadt egy másik útvonalon menni. Egy pillanatnyi ösztönszerű érzés volt ez, ami a semmiből jött, de örökre megváltoztatta az életem.
Egy sikátorhoz érkeztem, amit soha nem láttam azelőtt, és ahogy emlékszem, úgy 15 lépés távolságot hagytam magam mögött, mikor az a tényleges "hiba" megesett velem. Minden összekavarodott a fejemben, s azt éreztem, nincs már testem, hanem egy féléber entitásként lebegek át valami másik fura dimenzión. Váratlanul egy sor különböző színből és alakzatból álló látomás jött elém; egy csoport furán kinéző embert láttam, akik üzletemberekre emlékeztettek. Döbbenten néztek rám és megijedtek, hogy látom őket, aztán egyikük egy gyors mozdulatot tett, mire minden fekete lett körülöttem.
Amikor magamhoz tértem, egy teljesen másik utcán álltam, ugyanazon, amelyiken mindig is munkába szoktam igyekezni. Rosszul éreztem magam, zavartnak és lehangoltnak. Soha nem drogoztam, nem volt semmiféle hallucinációm, soha nem történt velem semmi hasonló korábban. A legfurább dolog, hogy amikor a hiba kijavította magát, és képes voltam látni azokat az "embereket", akik úgy figyeltek engem, mint egy ketrecbe zárt állatot, nagyon is az az érzés járt át, hogy irányítanak. A mai napig nagyon zavar.

* ** *

Egy éles kanyar
– pistacchio reddit felhasználó története

Tíz vagy tizenegy éves lehettem, mikor a strandra készültünk a nagynénémmel és az ő barátaival. Két kocsival mentünk, és útközben keresztül kellett haladni egy nagyon nagy ipari területen. Nem tudtuk, merre kell menni, ezért az előttünk lévő autót követtük, mikor hirtelen megfordultak, és a sofőrünknek is egy éles kanyart kellett tenni emiatt. Abban a pillanatban egy nagyon tiszta és nagyon hangos hangot hallottunk a kocsin belül, amint azt mondja: "Éles kanyar, hm?!"
A vezető azonnal fékezett, tanácstalanul néztünk egymásra, ahogy tudtuk, az a hangszín sehogy se lehetett a miénk. Egyidejűleg észrevettük azt is, hogy a másik kocsi is megállt, ezért a sofőrünk kiszállt és odakiáltva megkérdezte tőlük, ők hallottak-e valamit. Mint kiderült, a saját kocsijukban ugyanannak voltak fültanúi, mint mi, holott a környék teljesen elhagyatott.

* ** *

Az öngyilkos álom
– 47attemptslater reddit felhasználó története

Tinédzserkoromban kettő nagyon intenzív álmot láttam. Az elsőben egy internetes barátom hívott, hogy elmondja, szakított a barátjával, és hívás közben  Seal "Don't Cry" c. dalából énekeltem neki pár sort, míg a másik álomban egy helyi jóbarátot találtam holtan a fürdőkádban.
Nem is gondoltam rá, amíg egy este az fogadott, hogy az első álmomban szereplő ismerősöm online elmondta, dobta őt a barátja. Azonnal megkérdeztem, akar-e beszélni telefonon, mire azt felelte, nem. Emlékszem, azt gondoltam, ennek van valami jelentése, mintha meg tudnám változtatni.
Nem sokkal később csörgött a telefonom, és az a második álmomban szereplő barátom hívott – ebben a pillanatban teljesen beparáztam, de vele igyekeztem normálisan beszélgetni. A barátom suliról és mindenféle dolgokról mesélt, mikor egy loccsanásra lettem figyelmes a háttérből. Azonnal megkérdeztem, a fürdőben van-e, mire elmondta, hogy igen – ekkor a szívem ki is hagyott egy ütemet. Megkérdeztem azt is, mit csinált, amire nem felelt azonnal, majd egy hosszú szünet után előadta, hogy egy egész doboz gyógyszert beszedett, vodkával és varázsgombával együtt, és megijedt, amíg hat neki, ezért felhívott engem, hogy hallhassa valaki hangját. Azonnal megszakítottam a hívást, majd tárcsáztam a 911-es segélyhívót, mire kiértek, a barátomat eszméletlenül találták, de még élt. Ma már két gyönyörű lány édesanyja, és jól van.

* ** *

Semmi horzsolás vagy sérülés
– mbalsevich reddit felhasználó története

Majmosat játszottam a negyedik emeleti erkélyemen, és le is estem, amit két haverom teljes sokkban nézett végig. Emlékszem, hogy láttam a betont közeledni, hiszen fejjel előre estem, és azt gondoltam, "A fene, el fog törni a csuklóm!" (Hogy miért a csuklóm, azt nem tudom...)
A következő emlékképem, hogy a haverjaim üvöltenek fentről, hogy jól vagyok-e, mire felnéztem, és azt kérdeztem, mi történt? Ők nem látták, mikor a talajra érkeztem, csak utánam futottak, ki az épület elé, és látták, hogy már kint állok és felfelé nézek. Semmi horzsolás, semmiféle sérülés nem volt rajtam, semmim nem fájt. Nem emlékszem, hogy a talajra estem volna, arra sem, hogyan álltam fel, semmire. Azon kívül az egy-két másodpercnyi villanáson kívül semmiféle emlékem nincs. Hármunk közül egyikünk sem érti, mi történt, de mindannyian láttuk és egyetértünk abban, hogy tényleg megtörtént.

* ** *

Égnek a szemeim
– ClassicJenny reddit felhasználó története

Úgy 15 évvel ezelőtt a barátaim szülei, Steve és Julie éjjel egykor egy egész házat megrengető, hangos puffanásra riadtak fel álmukból. Aggódva, hogy valamelyik gyerekük netalán kiesett az emeletes ágyból, Steve a földszintre ment, hogy megnézze őket, de mindhárom gyerkőc épségben és biztonságban szunyókált a helyén. Julie azt javasolta Steve-nek, hogy nézzen körbe a ház körül, hátha van valami nyoma behatolásnak, ezért a férfi ellenőrizte az ajtókat és az ablakokat, mielőtt kiment volna.
Körülbelül tízpercnyi nyomozás után Steve nem talált semmi szokatlant, ezért visszament a házba lefeküdni, a feleségét azonban teljes aggodalomban találta, és az asszony követelte, hol volt idáig, és mi történt. A férj bár zavarodottan és fáradtan, de elmagyarázta a nőnek, hogy nem talált semmit, illetve próbálta megnyugtatni Julie-t, aki azonban rámutatott arra, hogy már hajnal négy órát ütött az óra, és Steve három órája eltűnt. A feleség még ki is ment a férje után, hogy megnézze, mi van vele, de nem találta sehol, és nem is felelt, mikor Julie a nevét kiabálta. Képtelenek megfejteni a rejtélyt, mindketten lefeküdtek, amíg Steve-nek kelni kellett munkája miatt.
Steve ugyanis festő, és pár órányi munka után észrevette, a szemei annyira égnek, hogy már megpróbálta nyitva tartani a szemhéját, hogy még csak véletlenül se pislogjon, mert akkor úgy érezte, valóságos smirgliként hatnak a szemgolyójára.  Az alkalmazottai kórházba szállították a férfit, akit másodfokú égési sérüléssel kezelték, és elmondták neki, hogy a szemének állapota egyenlő azzal, mintha hosszú ideig hegesztőbe nézett volna bármiféle védelem nélkül. Szerencsére Steve rendes ellátást kapott, és teljesen visszakapta a normális látását.

* ** *

Hát ennyit mára. Ha érdekelt a téma, további érdekes sztorikat olvashatsz még itt angol nyelven. Veled történt valami hasonló furcsaság?


Ez a fordítás általam készült, remélem, senkit nem sértettem meg vele.
Forrás: tumblr

Olvass tovább