Bánat

Én akkora egy marha vagyok, hogy...

Mióta éjjelente nem tudok aludni, napközben pedig nem járok suliba, mert valamikor azért aludnom is kell, van időm, hogy mindenféle kósza gondolat, egy-egy ezeréves emlék tanyát verjen a fejemben, és ne hagyjon szabadulni a mardosó bűntudattól. Napok óta itt zeng a fejemben, a Mi lett volna ha? típusú kérdéskör. Mi lett volna, ha másként csinálom, mi lett volna, ha nem lettem volna hülye? Minek van most rossz kedvem, ha akkor helyesen döntöttem?

Volt egy jó barátom, aki nincs már. És most hiányzik. Hiányzik az a régi sok-sok szép idő, amit együtt töltöttünk, hiányzik az, hogy olvassa az írásaimat, és röhögjön az egyik szereplőn, akit egy stréber volt osztálytársamról mintáztam. Hiányzik, hogy azt mondja, mikor kezdek már magammal valamit, mert már alig várja a folytatást. Hiányzik, mert tudom, hogy sokat változott, és az, akivé látom, hogy lett, már nem ugyanaz a személy, akit én régen szerettem. Nem írhatok neki, hogy Hé, mi van veled, kezdjük már el megint a barátnősdit!, mert megbántottam őt, meg nekem is vannak sérelmeim, amik felett hol szemet hunyok neki, hol véresen felemlegetem őket, és ilyenkor azt gondolom, hogy jó döntés volt megszabadulnom egy ilyen "baráttól".

De ha arra gondolok, hogy Mi lett volna, ha? - nos ekkor, mintha megszakadna a szívem. Az a baj, hogy tél van már. Mondhatom még a téli napfordulóig, hogy majd csak akkor lesz tél, de már magam sem tudom, hogy van ez, hiszen örülnöm kéne annak a decemberi napnak, mert akkortól kezd fordulni a kocka, a nappalok lassan elkezdenek hosszabbodni, az idő pedig melegedni fog. Úgyhogy most nem tudom, hogy van-e tél, vagy csak egy félelem, egy fóbia, ami a fejemben létezik? Talán amikor majd a sós tavaszi latyak átáztatja a tornacipőmet, akkor kézzel fogható magyarázatot kapok arra, hogy van tél. De ez, a tavasz, a napfény, a csicsergő madarak, a tornacipő - akkor is beszerzek egyet lila meg szürke színben! -, a bőrdzseki, a piros Ciao Bellás pólóm olyan távol tűnik innen!

Hát még a nyár! Mintha nem lenne, mintha egy definíció nélküli elképzelt tudósteória lenne. Megfoghatatlan, elérhetetlen. Mint az a Srác is meg az elmúlt barátság is. Meg minden, amit el szeretnék érni.

Ha jobban belegondolok, csak eltoltam mindent 2010 nyara óta. Olyan dolgokat cselekedtem, aminek hatására már nem bízok saját magamban. (Nem kell olyan szörnyű tettekre gondolni, csak a szeretett naplóimat meg pár kéziratot, vázlatot tettem hamuvá.) Eldobtam egy sokat érő barátot egy kósza szeszély miatt. Aztán összehozott a sors egy másikkal, aki mint most kezd kiderülni, nem volt egy percig sem barát. És én? Itt tengődöm a depresszióban, az önsajnálat-önmarcangolásban, űzöm a Napfényt, de ő is elhagy engem. Itt tévelygek a sötétben, fuldoklom, nem kapok levegőt, és még csak december van. A vizsgák közelednek, szeretett pszichológiám jön hónap közepén vagy egy nappal később, és hiába szeretem, hiába érdekel, úgy érzem emiatt meg kell felelnem a profnak, a csoptársaknak, mindenkinek, mert ha a kedvencem, ha szeretem, akkor minimum 100%-on kell teljesítenem, nem?

Fuldoklom. A környezetemtől meg magamtól is, egyedül talán itthon, ha jól tudom pár kicsiny kis másodperc erejéig is érezni magam. Az egyetemen... kötelességből vagyok, a vizsgák stresszelnek, mert meg kell felelnem. A kollégium... utálom a szobatársam, és amit kigondoltam, hogy elköltöznék valahova, az se biztos, hogy jó lenne. A szobatársamhoz már kezdek olyan mértékben negatívan viszonyulni, hogy már csak centik válasszanak el attól, hogy nagyon összevesszek vele, azt pedig nem szeretem, mert nem bírom a stresszes szitukat. Remegek, dadogok, sírok, meg egyebek. A vita nem az én műfajom, ezért hogy is képviselhetem majd az érdekeimet az életben? Az az erős, felnőtt, egyedül is boldogulni képes nő, akit célként, bár már inkább csak egy vágyképként látok magam előtt, olybá tűnik, marad inkább álom örökre.

A gépemet már félek bekapcsolni, mert mióta értesültem róla, hogy egy-két ismerősömnek (közvetett meg közvetlen ismerősök, ha fogalmazhatom így) bedöglött a laptopja, bevonzom a rosszat magamnak is, és tudom, hogy el fog romlani az enyém is, azt meg nem akarom megélni, megérni, tök mindegy, de nem. Inkább be se kapcsolom tavaszig. Tavasszal minden szép, és minden jó, akkor kisebb valószínűséggel ér balszerencse is. Utálnám a telet, ha nem világítaná be az eget az én drága Csillagom, de hiába minden, Ő sem ad erőt nekem, mert a szürkeség mögé bújik előlem. Nem érdemlem meg, hogy lássam?

---Most találtam egy medált a Csillagomról, 700 ft. Megyek, meglesem. A plectrum nyakláncomat úgysem hordom már, mert nincs értelme, úgyhogy jó is lesz nekem az a medál. Hátha okosabb leszek tőle...