Visszatérés

Szavak, amik jönnének, de nem tudnak. Gondolatok, amik félúton elhalnak. Tettrekész-tehetetlen ujjak, buzgó vágy; frusztrált kétségbeesés.

Egy ilyen drámai, költő-wannabe bevezető után oldottabb hangulatban: na csókolom! Eltűntem sok... sok, soksoksok... soooook rettentő sok időre, és már kétségbe is vontam, hogy vajon tudok-e még betűkből mondanivalót formálni, vagy végleg befellegzett? Majd meglátjuk.

Mondanivalóm mindig is volt, ha kérték az emberek, ha nem. Annyira akartam hallatni a gondolataimat, ha már a számat nem is tudom, hogy szinte szétfeszített-emésztett a közlésvágy, ami elevenen marcangolt, amikor úgy éreztem, hogy teljesen körbeölelt, maga alá temetett, megfullasztott az írói blokk.

Blokk... Írói blokk – mi az? Hiszen igazán sosem tartottam magam írónak, csak egy írni vágyó álmodozónak. Olyan egyszerű szó az hogy író, de annál nehezebb egy szakma – nem is igazán tudom, hogy tényleg csak nem vagyok méltó erre a titulusra, vagy csak az elképzeléseim és az elvárásaim nagyok?!

Na de ha író nem is, a blokk az csak jön valahonnan. De kérem, ki blokkol és mit? Én saját magamat, vagy az energiavámpír munkatársak, akik heti negyven órában szívják ki belőlem a lelket?

Azt hiszem, panaszkodásnak ennyi burkoltan elég volt, nem lehet mindig másokat hibáztatni mindenért. Pontosabban: sose lenne szabad úgy igazán.

(A jelenlegi munkatársaim viszont téééééényleg elegek lennének minimális adagban, mondjuk olyan évente-egyszer-se-futok-vele-össze-véletlenül-karácsonyi-bevásárlás-folyamán rendszerességgel.)

Szóval akkor a blokk. Fránya egy dolog, amikor van, és nekem olyan régóta, hogy már inkább önszabotázsnak kezdem hívni. Mert mondanivalóm még mindig akad, de kifejezni magam... na az valahogy sehogysem akar menni. Annyira nem, hogy már azt kezdtem hinni, hogy talán nincs is értelme nekem annyira járatnom az ujjaim, s a gondolatok is jobb, ha elfelejtődnek az agyamban. Hallatlanul, meg nem értetten. Némán.

Hiszen ha szavakkal-szóban mindig is elvéreztem, szavakkal-írásban mindig is oda tudtam tenni magam, kifejezni, megérinteni, eljutni valahová – emberekhez, akik hasonlottak, akik igazán érteni tudták. Manapság írásban se tudok kommunikálni, bilinguálisnak csúfolnám magam, ha másnak nem merem, de még annak se vagyok jó: az angol összekeveredik a magyarral, de egyik nyelven se tudom kifejezni magam igazán...

...és ez az ami felőröl tulajdonképpen, nem az a rosszindulatú megjegyzés, ami a cukormázas kolléga szájából repül felém, s eltalál, mert pajzsom nincsen, s a köröttem fortyogó buborék olyan vékony, hogy egy szóra elpattan...

És

Akkor

Nekem

Végem.

* ** *

Rövidre fonva: történtek dolgok. Dolgok, amiket vártam, dolgok, amikre esküdtem, hogy sosem fognak, nem történhetnek. A számba köphettem volna sokszor az álszentségekért, azért a rengeteg vétekért és a sok pálfordulásért. Nehéz a fejlődés, ha az ember lánya makacs és nem tanul sose, és mindig, mindig, mindigmindigmindiiiiiiiiig ugyanúgy cseszi el.

De azért szeretem azt gondolni, mégis fejlődtem, haladtam egy jobb irányba, még ha csupán egy millit, akkor is! F-yeah!!

Nem tudom, fogok-e még írni. Vagyis rossz megfogalmazás – biztosan, hiszen az összesminden közül, ami kicsúszott a kezem közül, az írás valahogy mindig visszatalált hozzám. Igaz, hogy utóbbi időben egyre hosszabb időre zárkózom el, alkotásmentes hosszú, sívár hónapokra, azért mégiscsak jönnek a betűk, ha akadozva is, de formálódnak a szavak, alakulnak a mondatok, bennem pedig itt bugyog a közlési vágy, hallatni akarom a hangomat, úgy is, ha csak a fejedben cseng csupán.

Változni fogok...

...és nyerni.

Olvass tovább

A sértett alkotói egó

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Olvass tovább

Boldogság

Nincs is jobb annál, amikor az ember írni szerető lányának három napos hosszú hétvégéje van – ez szerintem afféle százévente egyszer megeső alkalom –, és más dolga nincs, minthogy önfeledten írjon reggeltől estig.

Tudom, rengetegszer rinyáltam már azért, hogy nem tudom az alkotói énem érvényesíteni, mióta dolgozom, mert a beosztásom pocsék, és már eleve az stresszel, hogyha tudom, hogy x órán belül meló...

Próbálok a jelenben maradni, nem stresszelni, de ez mindig is nehezen ment számomra, mert mindig elkalandozik az elmém, emiatt csomó jelen pillanat elveszik számomra, mert nem használom ki. Nem tudom, mit csináljak mégis, hogy ezt a rossz szokásom leküzdjem, mert próbáltam egyet s mást, de hát ez van. Majd alakul idővel, és jobb leszek ezen a téren. Remélhetőleg...

Visszatérve az írásra, nagyon boldognak érzem magam, és izgatottnak, amiért megint bele tudtam feledkezni egy sztoriba. Igaz, ez csak egy sima fanfiction, amin éppen dolgozgatom, de annyira élvezek vele foglalkozni, még a kutatómunkát is komolyabban veszem, mint szoktam, és úgy pöpec az egész.

Olvass tovább

Minden nap egy kicsit

Igaz, hogy nehéz a felfogásom, de hogy több mint két évtizede nem vagyok képes megtanulni, hogyha minden nap egy kicsit is tennék valamit (valamiért), nem pedig az utolsó pillanatra várnék, amikor ezerszeresére dagad a tennivaló, és szét kell szakítanom magam, hogy el tudjam végezni, azt én tényleg nem értem meg.

Mert most egyetlen mondatot, egy fél oldalt, vagy egyetlen bejegyzést összehozni egy nap tényleg nem eget rengető feladat, de amikor napokig, majd hetekig, hónapokig, évekig csücsülsz egy-egy ötleten, az már nem csak azt jelenti, hogy magad alatt vágod a fát, hanem rettentő tiszteletlen magára az írásra nézve is – ha magamból kiindulva akarok példát hozni.

Hiszen mire várok? Általános iskola végén kezdtem el írogatni, ha nem akarok felfelé kerekítve túlozni kicsit, az is 10 év, és ezalatt mit értem el? Aha, nagy büdös semmit...

Álmodozom, arról, hogy majd egyszer a polcokon látom a saját könyvem, és igen, becsvágyó vagyok, mégis mit csinálok? Mindig csak álom marad, és sose teszek egy milliméternyi lépést se előre az ügy érdekében. 

Persze még mindig fiatal vagyok, voltaképpen éretlen is ahhoz, hogy író legyek, de ha csak egyetlen picike bekezdést is összehoznék bármelyik írásomnak, már elmondhatnám, hogy igen, ma tettem valamit, nem csak siránkoztam és kifogásokat kerestem, hogy ezért vagy azért nem tudok írni.

Néha kicsit seggbe kell rúgni magunk, hogy elrugaszkodjunk előre, s ne csak egy helyben dagonyázzunk, vagy ha ez nem is sikerül, a Bosszúállók még mindig megadhatják számunkra a kezdő löketet.

Neked most írnod kellene

Olvass tovább

A csintalan múzsa

Egyszer agyontöröm az agyam, akkor se jut eszembe semmi, máskor csak simán meglátok egy fura alakú felhőt, vagy belemerülök egy dallamba, és ezernyi ihlet csap meg... 

Nem mondok újat azzal, hogy minden alkotó a fejét töri, amikor a múzsa nem hajlandó úgy fütyültetni, ahogy mi táncolni szeretnénk. Ilyenkor általában hagyom magam elveszni a hétköznapokban, mást csinálok, és hozzá se szagolok se íráshoz, se bármi más kreatív időtöltéshez, amit űzni szoktam. És ez baj.

Nem akarok motivációs szónoklatot tartani, mert magamról tudom, mennyire nincs kedvem leülni írni, amikor úgy érzem, hogy nem áramolnak az energiák bennem megfelelően – úgyis csak pocsék lesz, úgyse tudom megcsinálni, inkább vesztegelem az értékes perceim másra... 

Na ja, csak hogy senki könyve, cikke, novellája nem írja meg magát, amíg mi a lábunkat lógatjuk a semmibe.

Olykor muszáj megerőltetni magunkat, mindegy, mennyire hallgatag is a múzsa, olykor csak oda kell tenni magunk, elkezdeni, nekilátni, mindegy, mi sül ki belőle, akkor is csinálni, hiszen sosem lehet tudni, mitől fog felkattanni a kislámpa a fejünkben, nem szabad mindig az isteni sugallatra várnunk, néha önmagunknak kell elkezdeni fújni a levegőt, amíg az ihlet szele arcon nem csap.

Olvass tovább

Teher

Mostanában egyre nagyobb nyűgnek érzem, amiért kitaláltam, hogy naponta egy bejegyzéssel fárasszam a világot, mert sokszor rohadtul nem tudom, mi a francról kéne írnom, az meg hogy mindenféle baromságot idedobáljak, csak azért, hogy ki legyen pipálva a nap eléggé nem tölt el elégedettséggel.

Nem is az, hogy nincs időm vagy témám, amiről írhatnék, hanem az, hogy nincs kedvem. Egyfajta tehernek érzem már, és a motivációm meg szépen lassan eltűnik, de nem is akarom abbahagyni a projektet, mert túl önfejű vagyok, szóval feltehetőleg még kínlódni fogok jó 230 napig, halleluja...

De hogy többet ilyenbe nem lovalom magam, az is biztos.

Olvass tovább

Egy mondat

Éppen a szokásos napi közösségi hálózásnak szenteltem a reggelem, amikor is szembe jött velem az egyik szeretett közösségi oldalamon (a.k.a. tumblr) ez a poszt:

Forrás

Nos, tömören arról van szó, hogy valahányszor ezt a posztot látod meg a hírfolyamodban, hagyd abba az online dőzsölést, és igenis vedd a fáradságot, hogy az egyik aktuális projektedhez, legyen az egy hosszabb regény, novella, fanfiction vagy egy sima blogposzt, illetve akármi, igenis ülj neki és írj egyetlen mondatot. Tényleg csak egy mondatot, utána visszatérhetsz tovább vesztegelni az időd online.

Bevallom, inkább átoknak éreztem, mikor a szemem elé került ez a poszt, mert nem akartam megcsinálni, hiszen fogalmam se volt, mégis melyik projekthez is írjak, vagy mit. Így voltaképpen kihagytam – Ejnye! –, de ha még egyszer szembejön velem, igenis ráveszem magam, hogy adjak neki egy esélyt.

Őszintén szólva nem igazán látom értelmet lefirkantani egy mondatot, mert azt elég selejtnek is érezném, és szerintem az ember nem megy vele semmire... Azonban nem találkoztam még ilyen jellegű poszttal azelőtt, szóval mindenképpen meg kellett osztanom itt a blogon is – szóval most szépen le is jegelem a délutáni bűntudatom, amiért ellustálkodtam azt az egy szem mondatot, lévén, hogy ebben a bejegyzésben többet hoztam össze annál.

Neked, kedves Idetévedő, mi a véleményed erről a kezdeményezésről? Hiszel benne, hogy ezzel az egy mondattal haladhatsz is valamit, vagy merő baromságnak véled?

Olvass tovább

Flowergraphy

Kora délután hazaérve munkából nincs is jobb, mint a természetben fotózgatni. Íme pár kép anyu kertjéből.

Olvass tovább

Egy másik lány

Az egyik legnehezebb feladat számomra az, hogy találjam meg a helyem a való világban. Mert sajnos a saját világomban sokkal jobban szeretek ellenni, de nem gubózhatok be, nem élhetek a rózsaszín felhők fölött, hiszen már nem vagyok gyerek. Vannak dolgok azonban, amik – mindegy, milyen szám villog a koromat jelezvén – nem látszanak változni évről-évre, s talán soha nem is fognak.

Példának okáért ott van az, amikor is nekem csúcskomolyan melózni kellene a munkahelyemen, elvégre felnőtt, pénzkereső nő volnék, de akkor betoppan hozzám egy srác Amerika kapitányos pólóban, és ne akarjam lemarni róla, mert hát a bennem élő fangirl sosem hal meg. (Jegyzet: Most tényleg nem értem, miért olyan érthetetlen egy pár ismerősömnek, hogy tényleg a pólóra gerjedtem rá, és nem magára a gyerekre.)

Vagy amikor legszívesebben elbújnék az asztal alá, mert odajön hozzám 4-6 tipikus tapló hímnemű, akik vagy valami idióta és eléggé zavaró szöveggel kezdenek el "flörtölni", vagy minden egyéb lenéző megjegyzéssel élvezkednek azon, hogy most fölényben érezhetik magukat velem szemben.

Nem akarom eldramatizálni, hogy de rossz nekem, mert különc vagyok, és az emberek többsége úgy viselkedik, hogy így vagy úgy, de mindig ugyanide lyukadunk ki, hogy rohadtul nem vagyok idevaló, és rohadtul nem tudok beilleszkedni. Az interneten annyi meg annyi zseniális rokonlélekkel lehet találkozni, de mindegyik mérföldekre lakik, ha éppen nem terül közén több óceán, ellenben a körülöttem lévőkkel valahogy sose tudom megtalálni az igazi hangot, és lehet, hogy ez az én hibám, mert túl félénk vagyok kijönni a csigaházamból, de egyrészt minek akarnám elhagyni a komfortzónám, hogy egy kétszínű, hamis csoport tagja legyek, ahol sehogy se érzem jól magam?

Talán az a bajom, hogy nem tudok játszani úgy, mint mások. Én nem tudok manipulálni olyan szinten, vagy hogy csellel érjem el, amit akarok. Talán naív vagyok, és túl őszinte, talán mindig eltaposnak majd és én húzom a rövidebbet, de akkor is örülök, hogy létezik még az a másik lány, aki lehetek zárt falak között, aki úgy igazán én vagyok, nem az a publikus verzió, akit fenn kell tartani mások előtt, aki lehet az az ártatlan, rajongó lélek, aki örömöt tud találni a legapróbb dolgokban, mint hogy elvesszek a társadalomban, miközben azt űzöm, hogy fogadjanak be és szeressenek mindenhol.

Olvass tovább

Polgárháborúztam

Több hónapos várakozás után végre – VÉGRE!!! – ideért a pillanat, és el tudtam menni a moziba megnézni az új Amerika kapitány filmet. Még mindig nem tértem magamhoz, még mindig a hatása alatt vagyok, beszélnék is róla, de nem is, mert egyelőre még csak az emésztő fázisban vagyok, közben nincs olyan perc, hogy ne akarnám újranézni, és bár nem két fillér egy mozijegy, erősen kísért a gondolat, hogy fizessek egy 3D-s előadásért is, mert az élményért mindenképpen megérni perkálni, akkor is, ha szar a szinkron...

Nem vagyok filmkritikus, nem is tartom magam jó kritikaírónak, mégis muszáj pár szót ejtenem róla, megpróbálom spoilermentesen, vagy különben a bennem lévő fangirl szétpukkan az izgalomtól.

Dióhéjban

Akik jobban elmélyültek a Marvel világában, a kacifántos képregény-univerzumot is beleértve, már Vasember és Amerika kapitány első találkozása óta sejthették, hogy az ellentétes habitusok és szemléletük egyszer pokoli nagyot fog ütközni. Sarkítva erről szól a Polgárháború. A Bosszúállók csapata egy újabb csúnya incidens után megoszlik, mikor is a világot irányító fejesek úgy vélik, ideje gyeplőbe fogni az önkéntesen repkedő szuperhősöket, hogy ne csak a maguk feje után menve üldözzék a rosszfiúkat, hanem igenis szükség van nekik is felügyeletre, akik arról rendelkeznek, hogy mikor vethetők be a szuperhősök és mikor nem.

Míg Vasember az új javaslat mellett van, s úgy véli, igenis szükség van arra, hogy valaki felügyelje és ellenőrizze a Bosszúállókat, Amerika kapitánynak koránt sem tetszik a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek a politikának. Az egyetértés hiánya és a film egyéb cselekményei oda vezetnek, hogy akik eddig egymás oldalán harcoltak az ellenséggel, most egymással kénytelen megküzdeni, ellenfélként, ki-ki a maga igazáért.

A nagyon is hardcore fangirl szemszögéből

Ó, én imádtam ezt a filmet. Akkor is, ha nem egészen az volt, amit vártam – viszont amit kaptam, több volt, mint amit remélhettem –, és akkor is, ha voltak benne hibák meg nem igazán tetsző elemek. Talán nem nagy spoiler, ha azt kiemelem, igazán kiábrándító, amikor egyik Marvel filmben ez játssza Tony Stark apját, másik Marvel filmben pedig az – mondjuk értem, miért, de hát lol a kontinuitás miatt itt-ott –, vagy hogy mit keresnek német rendőrök Bukarestben, bár bizonyára csak én mulasztottam el egy fél képkockát és nem értettem valamit, illetve vagyok túl szőrszálhasogató, hogy fennakadjak ezeken.

Robert Downey Jr. már kicsit sok nekem az utóbbi időben, féltem, hogy majd ő akar pompázni az egész filmben, de hál' Istennek, nem voltak túlerőltetve a jelenetei annyira, és a többi – egyébként rengeteg – karakter is elég jól szerepelt. A film sztárja kétség kívül A tél katonája volt, bár mégis azt kívánom, bárcsak többet láthattam volna belőle és Amerika kapitányból kettejükből, mert bár számos cuki jelenetük volt – igen, erre más szót nem lehet használni, szóval just feel the bromance –, mégis elég pöttömre sikeredett.

Ami igazán nem tudott velem rezonálni – mert bizony vannak ilyenek is –, az Pókember. Nem tudom, hogy ennyire megnehezítem az új színész dolgát, hogy szinte egyáltalán nem akarom a szívembe engedni, de részben annyi Pókember filmet láttam már, hogy teljesen közömbös vagyok egy újabb iránt, és annyira nem is hozott lázba, hogy helyet kapott ebben a nagyszabású moziban. Mert szereplőből aztán volt sok, és volt egy pont, amikor azt hittem, ez már tényleg csak túl sok lesz, mégsem éreztem zsúfoltnak a filmet, sőt mi több: csillagos ötös, akkor is, ha vannak benne nemtetsző dolgok – és most ne spoilerezzek, de sebaj, majd Twitteren és Tumblr-ön kisírom magam a többi rajongóval együtt.

Összességében a Polgárháború egy jó film, és a jó az igencsak gyenge kifejezés itt. Az MCU-ból inkább az Amerika kapitány filmeket szeretem a legjobban, köztük is az abszolút number one A tél katonája, amit se megunni nem tudok, és felülmúlni is lehetetlen...nek bizonyul egyéb Marvel filmeknek a szememben, de a Polgárháború valahogy mégis ott csattog szorosan mögötte, ami igazán nagy szó tőlem.

De hogy a nemtetszésemnek is hangot adjak: a stáblista utáni első kis pluszjelenet eléggé felháborító volt, köztük azzal a bizonyos jelenettel a filmben és a röhejes csókkal egyetemben, de bízva(?) a Marvel fejeseiben, idővel úgyis túl tudok lépni a szívfájdalmakon, és kíváncsian várom, mi lesz majd ebből az Avengers következő részében, mert hogy az is lesz bezony, és már megint számolhatom a napokat, az egyszerre izgalmas és bosszantó, de hát ez van, ez a fangirl lét – filmekre várunk, filmek jönnek, a pénztárcánk meg szépen kiürül, de ebben a konkrét esetben egy pengő nem sok, annyit nem sajnáltam kiadni a Polgárháborúért, s amíg marad elrángatnivaló haver vagy ismerős, s amíg végleg ki nem ürül a bankszámlám, én el fogok menni újranézni, mert egyszerűen fenomenális.

Olvass tovább

Kelni a kakasokkal

Nem tudom, miért, de egész héten 6-7 óra körül felébredtem minden reggel, akkor is, ha későn értem haza és későn kerültem ágyba, vagy éppen hullafáradt voltam.

Részben jó, mert korán kelve több időm van egy nap – mármint amíg nem esek össze holtan a kimerültségtől, mondjuk a poén az, hogy nem is érzem magam fáradtnak, pedig a héten nem aludtam valami sokat...

Mindazonáltal hiába nyitom ki a csipás szemem a korai órákban, hogyha voltaképpen nem használom ki az időt, és semmivel se érzem magam előrébb, mintha éppenséggel délben keltem volna ki az ágyból...

Bár igaz, ami igaz, tegnap este és ma egész délelőtt végre le tudtam ülni rajzolni egy picikét, és bár nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, valamennyire helyreállt a lelki békém, mert a rajz mindig is megnyugtatott, ellenben idejét se tudom, mikor vettem a kezembe bármilyen rajzeszközt tényleg azért, hogy rajzoljak is valamit, s ne csak egy-egy jegyzetet skicceljek fel.

És a műről? Nos, amiről korábban már órákat zengtem, a Lifeline telefonos játék megihletett egy képre, és azon ügyeskedtem most, bár konkrétan hetek óta vártam, hogy végre tudjak foglalkozni vele, mert az ötlet hiába volt meg, ha kedvem vagy időm nem volt leülni rajzolgatni.
Nem mondanám, hogy be is fejeztem, bár szerettem volna, azért mégis csak olyan félkésznek érzem, így most nem igazán merem közzétenni, bármennyire is vágyok mutogatni, mert úgy gondolom, inkább kerüljön kicsit később a közönség elé egy alkotás, mint hogy csiszolatlanul ki legyen állítva, aztán a sok profi kritikus is csak a fogát fenje rajta...

Bár amilyen izgága vagyok, egy kis „teasert” mutathatok belőle, mert úgyse bírom ki:

És most nemsokára a nyakamba veszem a várost, és VÉGRE MEGNÉZEM AZ ÚJ AMERIKA KAPITÁNY FILMET, NYÁHH!

Olvass tovább

Ragyogás

Hatalmas nagy space nerd vagyok, szóval amikor megláttam a boltban ezt a fluoreszkáló bolygó és csillag szettet, nem volt kérdés, hogy megint könnyebb lesz a virtuális pénztárcám pár fillérrel...

Nem a legjobb képem,
de azonnal feltéptem a csomagolást, amint ez elkészült,
így most esélytelen egy művészibbet lőnöm ezután...

A probléma ott kezdődik, hogy semmi útmutatás nem volt mellékelve, és az a pár kis kütyü, ami a csomagban található, nem igazán ad egyetlen támpontot sem, hogy most mit is kellene velük csinálnom, hogy a kis égitestecskék a plafonon is maradjanak...

Kaptam úgy fél méter damilt, pár műanyag dugót, amik a csillagok és bolygók hátoldalán lévő lyukakba passzolnak, illetőleg van még kétoldalt ragadós szivacs is – ezzel próbálkoztam, kérdés, mennyire is maradnak majd fenn a csillagok a gerendán.

Tény, hogy nem igazán mondhatom magam DIY királynőnek, és nem éppen a legügyesebb vagyok kézimunka terén. Először megpróbáltam felfüggeszteni az elemeket egy régi babajátékra, hogy lógjanak a plafonról, de nem igazán tudom mihez rögzíteni az égitesteket, hiába a mellékelt damilszál, szóval ha valaki profi az ilyesmiben, örömmel várok mindenféle jótanácsot, hogy mégis mi a francot kezdjek a csomagban található „segítséggel”.

Mondjuk nem mintha nem lennének már ilyen sötétben világítós csillagok az ágyam fölött, de hát aki space nerd, az forever space nerd, így eggyel több űrös cucc sosem árt, kivéve a bankszámlámnak.

Olvass tovább

Szinkronicitás

Fura egybeesések, misztikus véletlenek? Gondolsz valamire, s az megtörténik, esetleg valaki más tőled függetlenül ugyanazt vagy hasonlót ejt el, tesz, amire pillanatokkal korábban te is gondoltál? Egy teória szerint nincsenek véletlenek, hanem az egész Univerzum, benne minden élőlénnyel összhangban van, így minden véletlennek tűnő eseménynek jelentése, sőt mondanivalója van a számunkra, csak nyitott szemmel kell járjunk, hogy észrevegyük és megértsük őket. Tömören ez a szinkronicitás.

Humbug, nem humbug?

Bár érdeklődöm az ezotéria iránt, mégis nehéznek érzem beszélni róla. Nem csupán azért, mert annyi a szkeptikus, gúnyolódó ember, vagy azért, mert alapjában véve nehezemre esik kiselőadást tartani bármiről is, hanem mert úgy vélem, nem elég, sőt, nem is lehet az emberek tudatát tágítani azzal, ha eléjük tárjuk a száraz tényeket, mint afféle történelmi leckét. Szerintem mindenkinek megvan a maga lelki meg egyéb érettsége, s ha nem éri el azt a „szintet”, mondhat neki bárki bármit, akkor se fogja elhinni, ha neonlámpákkal villogtatják elé...

Azt hiszem, mindenkinek a maga bőrén kell megtapasztalni dolgokat, nemcsak egyszer, hanem addig, amíg valóban el nem oszlik a szemünkről a hályog és rá nem jövünk, mi is áll a dolgok hátterében igazán.

Tapasztalat

Nem szeretek ilyen, „nem hétköznapi” dolgokról beszélni másokkal, mert részben sose vesznek igazán komolyan – vagy csak kevesen –, másrészt néha olyan röhejesnek érzem, ami velem történni szokott, hogy nem is merem elmesélni másnak, lévén, hogy úgyis kiröhögne csak...  Mert végül is én is reagálhatom túl, nem?
Azonban amikor tényleg gondolok valamire, aztán be is következik, sokszor hajszál pontosan, legyen szó jóról vagy rosszról, az igazán megráz, hiszen nem is nagyon tudom hova tenni. Mármint most tényleg lenne egy bábmester, aki így elrendezi a dolgokat, vagy hogy is van ez az egész tulajdonképpen? Mindannyian csakis zsinóron rángatott, amnéziás babák lennénk, akik olyan morbidak, hogy újra ás újra megszületve, mindent folyton elölről kezdve áhítoznak elérni valami magasabb szellemi és lelki fejlettséget? Hát nem tényleg őrület az egész?!

Viszont tény, hogy gyakran találom magam érdekes élethelyzetekben, és gyakran történik meg velem ugyanaz a dolog, én pedig bármennyi okosító és elmetágító varázscikket olvasok a neten vagy könyvek lapjain, akkor se igazán tudom megfejteni, mi a mondanivalója az Univerzumnak most mégis, vagy hogy mi a francot kellene megtanulnom, vagy éppen tennem, hogy „jó” is legyen az végre.

Abban viszont valamelyest hiszek, hogy valamilyen szinten mind összekapcsolódunk, nem is tudom igazán kifejezni, de végtére is talán csak azért történnek ilyen különös dolgok, mert leegyszerűsítve is igaz, hogy mind egy hajóban evezünk az élet csodás, ámbár éppolyan borzasztó vadvizén.

* ** *

Ha érdeklődnél, ajánlom figyelmedbe Az ébredés hajnalán... című blogot, ahol sokkal elgondolkodtatóbb és szebben megfogalmazott cikkeket közölnek spirituális témákban, köztük a szinkronicitásról is.

Olvass tovább

Eláztam...

2015. szeptember 25.

...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*

Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

A fotó története

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.

Olvass tovább

Nyűgöske

Nem tudom, hogy a kettős fronthatás, az eső vagy a hétfőség miatt volt ma semmi kedvem a naphoz, az új héthez meg úgy általában az élethez, de a nap végére már jobban nyavalyogtam, mint máskor menstruáció előtt, és már saját magam idegesítettem, lol...

Őszintén szólva fogalmam nincs, mire is lenne szükségem; egy hét szabira, egy hónap nyaralásra a francia Riviérán, pár év nyugalomra egy lakatlan szigeten, vagy csak simán a szemléletemen és a hozzáállásomon kellene változtatni – esetleg tényleg elkezdek magnéziumot szedni, mert azt mondják, az jó, de hogy rettentően utálok ennyire nyűgös, hisztis kínkupac lenni, az biztos.

Blogos berkekben:

Mostanában enyhén elkezdtem nagyon majrézni, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy kifogyok a mondanivalóból, mert vagy fogalmam nincs, mit írjak, vagy simán nincs kedvem komolyabban belemerülni a témába, amiről írni szerettem volna, így nem csak elmaradozok a bejegyzésekkel, de még dunsztom sincsen, hogy miről koptassam az ujjaim... És ez igazán piszkál, mert szerettem volna kreatívan végigcsinálni a 366 bejegyzést idén, de hát most írjak arról, mennyire sajog a nagylábujjam, vagy hogy mekkora trauma, hogy a pár hónapja vásárolt bakancsom orra finoman elkezdett leválni, illetőleg hogy mennyire irigy vagyok a barátaimra, akiknek jobb munkahelyet sikerült találni, mint nekem?

Jó, tudom: én vagyok az örökös elégedetlenke, de hát na. Nem lehet mindig jó képet vágni mindenhez, olykor kiborul az ember lánya és fia, mondjuk azzal se lesz jobb, ha citromba harapott ábrázattal járok-kelek a világban, de nem is tudom... Talán semmi nem hozná meg a kedvem most, még a legfavoritabb film se.

Szó, mi szó, hisztis vagyok, de fotóztam ma is egy szépet, és megint lélegzetelállító volt a naplemente, kár, hogy a szomszédos placc kitakarja a panorámát, mondjuk nincs messze a rét, de hát egyedül nincs kedvem lemenni fényképezni, mert rossz a környék.

Olvass tovább

Május? Május!

Amikor ma reggel megláttam, hogy ma igenis május 1-je van, három gondolat futott végig rajtam.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Olvass tovább