Emberek és az ő nyavalyáik

Azt mondják, mi, emberek állunk a képzeletbeli piramis csúcsán, mi vagyunk a fejlettebbek, az okosak, az irányítók... Néha kétlem. Vegyük például az állatokat. Lehet, hogy szerintünk, okos, fejlett, irányító emberek szerint ők buták, az ösztöneiknek élnek, nem tudnak beszélni, és a többi, de úgy vélem, ez nem igazán helytálló gondolat. 

Vegyük például az oroszlánokat! Leopárdokat akartam, de róluk nem tudok annyi mindent, az állatok királyáról meg csak van sejtésem, na meg a csillagjegyem is az, mondjuk ettől eltekintve mondhatok én is hülyeséget. Nincs kizárva. De akkor az oroszlánok, nagyok, erősek, büszkék. Olyan nemesek. Falkákban élnek, és megvan köztük is egyféle társadalmi hierarchia, hogy ki a főnök, és ki nem, mondjuk ez a legtöbb falkánál így van, mégis törődnek egymással. Lehet, hogy egy madár nem tudja visszatenni kiesett fiókáját a fészekbe, és otthagyja, mert nem tud mit csinálni, de úgy érzem, a színes állatvilágban sokkal több a törődés és a szeretet, mint az emberek között.

-- Igen, ezt most jól elsarkítottam, de elgondolkodtam, hogy voltaképpen mit is akarok az állatokkal, és lehet hülyeséget beszélek... Na mindegy. --

Mert mikor keresek meg valakit, én, az okos, fejlett, irányító ember? 

1. unatkozom
   
   
   Az időt valamivel el kell tölteni, te meg éppen megfelelsz erre a célra. Legyünk legjobb barátok! (Legalábbis cirka öt percre...)
   
   
2. kíváncsiság
   
   
   Jaj, olyan régen beszéltünk, mi van veled, nosza mondd el, hadd adjam tovább a fél megyének!
   
   
3. nagyzolás
   
   
   Jaj, most kaptam egy csilli-villi iPhone 17-et, hadd dicsekedjem agyon magam, tudom, hogy neked nincsen még!
   
   
4. önérdek
   
   
   Nekem nincs meg az új tenisz játék Xboxra, de neked megvan, gyorsan rád írok valami túlmázolt rizsaszöveggel, add már lécci oda!

És a többi, és a többi... Van-e olyan, hogy színtisztán azért keresek meg valakit, mert törődöm vele, mert érdekel, mert szeretem, fontos az életemben, és szabályosan fáj az a lyuk, ami a hiányával keletkezik? Makulátlanul, száz százalékig nincs. Itt vagyunk, már a tököm se tudja számon tartani hány milliárd emberi lény, sürgünk-forgunk egymás között így vagy úgy, mosolygunk, kedveskedünk, de mindenkit valami önérdek hajt, a saját terveit akarja mindenáron megvalósítani, saját magamutogató vágyait akarja kiélni. Nem mondom, hogy nem törődünk egymással valamilyen szinten, de vegytiszta érzelmek nincsenek. Lehet, hogy érdekel, mi van veled, de közben hajt az önérdek, űz a saját vérem, hogy a porba tiporjalak, hogy bántsalak, mert túlságosan közel vagy hozzám, mindig kéznél, és meg kell bolondulnom egy percre, vagy kettőre, háromra, ezerre, hogy érezhessem betölthetetlen hiányod.

Tegnap szombat volt – s mint a szombatsághoz híven szarul is alakult, kezdve azzal, hogy felébredtem reggel. Nem, most éppen nem azzal a kamu tiniszöveggel akarok jönni, hogy „Ejj, de rossz az életem, és depis vagyok, és meg akarok halni...” Egyszerűen csak olyan kibaszott szép, jó, kellemes, leírhatatlanul gyönyörűséges helyen dagonyáztam álmomban, hogy legszívesebben üvölteni lett volna kedvem, miért ébredtem fel. Legalább hadd álmodhattam volna picivel tovább, ha a való életem bármennyire is szép, nem ennyire pöpec. De baszottul optimista vagyok 2013-ban is, és örök hála érte, hogy ennyi jutott! 

Aztán... Bár felébredtem, elég tűrhetően alakult ez a második áprilisi szombatom szombathoz képest, és a szombatságot sem éreztem, amíg sikeresen fel nem kaptam a vizet véletlenül megint ugyanazon. Most nem tudom, részletezzem-e, vagy diszkréció és tolerancia, és egyebek, és nem kéne kiírnom magam, de annyi idióta ír ki annyi mindent, amire azt hiszi, hogy remek, és ez az én blogom, és azt írok, amit akarok, de ezzel a kijelentéssel beszoptam, mert az meg az övéké, és ugyanebben a kifogásban megmaradva ők is úgy erőszakolják az internet kusza halmazába a saját hülyeségeiket, mint én az enyémeket...

Tehát mi a konklúzió? Szar az egész, és pont. Az emberek okosnak hiszik magukat, csak azért, mert valahogy elértek egy olyan szintet, hogy négy helyett két lábon ugassanak – bár a kutyákat nem kéne ide kevernem, hiszen ők aztán tényleg zseniális teremtmények, akárcsak a delfinek –, a világot az irányítja, aki szerencsés helyre pottyan ezen a szaros bolygón, amit mellesleg úgy pusztítunk, hogy az már fáj, idióták kezében van a hatalom, az esély, te pedig el vagy nyomva, mert nem voltál szerencsés, és/vagy totálisan balfasz vagy...

De nem akartam politizálni, csak azt, hogy:

A tegnapom. Könnyes, borzalmas, szörnyű, szépséges, bosszantó, ábrándos, tüneményes, kétségbeesett, reménnyel telített, kiábrándult, verőfényes szombat volt vattapamacs felhőkkel a mesés kék égen. Sírtam, nevettem, elérzékenyültem, döntöttem, lelkekkel játszottam, csak mert megtehettem, mert szeretem a hatalmat érezni a kezeim között, fejetlen vagyok, szenvedélyes és hirtelen, Karamella szerint akár egy valóságos Petőfi...

És ha már karamell, az is tejes, olyan kedves-finom, édes. Tegnap elrontottam a karamellem; mohón magamba faltam, aztán leégettem, és kidobtam, utána pedig mivel nem volt több cukrom, kimentem Érte a szemetes kukához, és visszahoztam.

– de túl költői vagyok. Meg nyálas és szánalmas.

Egy szó, mint száz, a törődés, az érzelmek, az emberek, és az állatok. Karamella. Tegnap csúnyán viselkedtem valakivel, aki nem létezik, akit nem ismersz, de nekem fontos, és bár nem használom ezt a szót egyéb személyes problematikákból kifolyólag, mégis a barátnőm, akit szeretek. Sőt, nemcsak tegnap csesztem bele a lelkivilágába – amihez aztán nem is lenne jogom –, egész évben; elrontottam a barátságunkat, pedig az olyan különleges volt, olyan szép, ragyogó és tiszta, de aztán én megmérgeztem, és örülhetek, hogy mindemellett még szóba áll velem, és nem akarja egyéb életlen szerszámokkal eltávolítani a nemlétező heréimet. 

Karamella, mindig téged bántalak meg, mert te vagy hozzám a legközelebb, utána meg van pofám, és rohanok hozzád mégis. Mikor elkezdtem nagyokosan hadoválni a bejegyzés elején, a fejemben volt, hogy miért teszem ezt, de már elfelejtettem... Vagyis mire leírtam az előbbi mondatot, eszembe jutott, de úgy döntöttem, túl nyálas, túl mézes-mázos. Vagyis igazából nem. Inkább őszinte.

Isten tudja, miért, vagy hogyan, de valahogy elviselsz, beetted magad oda, ahova minden érzelmet helyeznek az emberben, ennek ellenére mégis tudlak bántani, és azt hiszem, azért, mert nemcsak próbára akarlak tenni, hogy meddig viselsz el, hogy meddig vagy itt, hogy állj már végre a lábadra, és ne legyél egy szubmisszív kis herélt kos, hanem azért is, mert túlságosan itt vagy, és egy részemnek ez fura, hogy valaki itt lehet, aztán persze tudom, hogy az idők változnak, és majd nem lehetsz mindig itt, de nekem mégis kellesz, mert olyan szuper ez az egész, de nem lehetek ennyire önző, és inkább távolítanálak el szikével, vagy bármivel, idő előtt, hogy megszokjam, hogy nem vagy itt, ne érjen egyszer majd váratlanul, és fel tudjak készülni... Mert nekem ez ilyen bonyolult, tudod? Mindig minden bonyolult.

Tegnap azért volt pofám újra megtenni, amit annyiszor előtte, azok után, amiket még többször csináltam, mert rám törtek az emlékek, hogy mit veszítettem, és mit hagyok ki, s bár egy részem azt gondolta, így van jól, hiszen megannyi emberrel tettem már ezt azelőtt, mégis szurkált, hogy ezt csinálom, hogy megadtam magam, aztán kibaszottul szégyelltem a pofám, hogy ezt folyton eljátszom, és nincs értelme az egésznek, hogy mindig patáliázok, aztán meg vissza akarom vonni, semmissé tenni... Néha, olykor, amikor elkap az indulat, az érzékeny lelkem elázik a heves érzelmekben és elkavarodom, semmissé akarom tenni a barátságunk, mert nem érzem helyesnek, hogy nekem ilyen lehet, úgy érzem, kihasznállak, lehasznállak és lefoglallak, leszívlak, hogy elvesztegeted rám az időd... Nem érzem fairnek az eddigi lelkekkel szemben, akiket magam mögött hagytam, hogy velük elbántam, veled meg valamiért nem vagyok képes. Néha, olykor, alkalmanként, egyre többször semmissé akarom tenni a köztünk lévő valamit, hogy ne is legyen, mert csak nem szabadott volna létrejönnie, és túl sok felelősséggel jár, túlságosan fájni fog, ha már nem leszel, én pedig hogy viselem el... Ezek komoly dolgok, ha én valakit szeretek, hiába bántom, ha őt bántják, az fáj, azt csak nem hagyhatom, de én mégis bántom – ki érti ezt? De így van mégis. Bonyolultan működök.

Most én is sírok, nem is tudom már, miért, hogy az önbecsülésem siratom, vagy hogy hülyének néznek, vagy hogy ezeket a sorokat sose teszed magadévá, mert úgy érzem, túl... émelyítő, túl veszélyes. Vagy az örökké bennem szúró hiány miatt folynának a könnyeim, amit senki se pótolhat, de úgy érzem, neked mégis sikerült? Köszönöm!