Az önértékelésről

Legyen az ember egy egyszerű alkalmazott vagy magas célokat maga elé tűző művészlélek, legtöbbünk vágya az elismerés. Keményen dolgozunk nap nap után, hogy az a fránya főnök végre megveregesse a vállunk, elszántan töltjük fel a munkáink az online világ végtelenjébe, várva, mikor figyelnek ránk végre fel... Ezernyinél több példát is felsorolhatunk, és talán nem lódítok, ha azt mondom, minden egyes földi léleknek rettentő jól tud esni, ha akármilyen formában is megdicsérik.

Már gyermeki kortól kezdve figyelemért küzdünk, vágyjunk csupán szüleink elismerésére, később egy nagyra becsült mentor sokat érő szavaira, vagy a "vetélytársunk" méltatására, akire olyan nagyon felnézünk. Egy egyszerű "Jó a ruhád!" is rengeteget tud jelenteni a sokszor szürke mindennapokban, amikor mindenki jobbára csak magával van elfoglalva, illetve azon versenyeznek, kinek szól hangosabban a kúl zenéje az utcán. Mindig úgy gondoltam, egy váratlan bók nagyon feldobhatja az ember napját, s mivel mindig is szerettem örömet szerezni, szívesen dicsérek meg másokat, mert szeretem látni azt a boldogságos mosolyt az arcukon... Ugyanakkor kicsit félek is, nehogy félreértsék, rosszul vegyék a szándékom, esetleg valaki csak zavarba jöhet tőle, így a legtöbb esetben mindig várok egy kicsit, míg legyőzöm a bátortalanságom, és ki merem mondani azokat a szavakat. Pedig azt kívánom, bárcsak mindenki ilyen lenne: őszintén, önzetlenül kedveskednénk egymáshoz – és igen, az egyéb alulfejlett férfiformák csinos nők után történő fütyülése ez alól szigorúan kivétel.

Visszatérve a fő témához, becsvágyónak lenni úgy gondolom, nem bűn. Viszont ha átesünk a ló túloldalára, és a munkánk és saját értékünk mások elismerésében mérjük, az nem csupán az önértékelésünknek tesz rosszat, de akár a saját leleményességünk, a kreatív energiáinkat is elpusztíthatja.

Megint csak magamból indulok ki: gyakran megesett – megesik –, hogy egyszerűen csak elvárom másoktól, hogy felfigyeljenek rám, hogy illessék pár szép szóval a képeim, az írásaim, a rajzaim. Az esetek 101%-ban ezt sose kapom meg, és különösen fáj ez valaki olyan esetében, akire még valamilyen szinten fel is nézek, illetőleg számítana a véleménye.
Észrevettem, hogy butaságot csinálok, hiszen úgy kezdtem osztályozni magam, hogyha nem kapom meg azt a bizonyos elismerést, akkor nem is vagyok jó. Ez pedig őrületes hiba, hiszen hiszem, hogy egy jó művész – lelje bármiben is kreativitását –, nem mások véleményére ad, nem másoktól vár elismerést, hanem önmagának akar megfelelni.

Persze nem azt mondom ezzel, hogy a visszajelzések egyáltalán nem fontosak! De mint mindent, ezt is mértékkel; nem szabad, hogy túl fontosak legyenek számunkra, és letargiába essünk, ha nem kapjuk meg. Úgy vélem, minden földi teremtmény különleges, egyedi értékkel bír, ami nem mérhető szavakban vagy számokban. Egy sikeres művész az én szememben attól sikeres, ha tisztában van önmagával, a képességeivel és az értékeivel, nem száll el magától, ha jó kritikát kap, nem esik depresszióba, ha esetleg rosszat, illetve a negatív kritikák közül is ki tudja szűrni, ami neki hasznos és építő jellegű. 

Várhatunk a vállveregetésre, azokra a bizonyos szavakra és a számokra, és igen, a fellegekbe is repíthetnek, de ha nem is azonnal, mindenképp észre fogod venni, hogy ezek mit sem jelentenek igazán, és ami igazán fontos, hogy önmagad túlszárnyald, ki tudd fejezni, és olyat hagyj hátra a világban, amire elsősorban büszke lehetsz, ami te vagy, és soha senki nem tudta volna úgy csinálni, ahogy te – hiszen erről szól a játék, hogy ne egy népszerű puzzle egyetlen darabkája legyél, hanem egy színes mozaik, kinek párja nincsen.