Első bejegyzésem

Hát elkezdtem a blogolást... Hogy jól tettem-e vagy még várnom kellett volna, nem tudom, de mostmár mindegy. Ez a bejegyzésem nyomi lesz - már csak azért is, mert nyomi hangulatom van. Ma voltam betekintésen, és olyan idióta voltam, hogy nem írtam fel a pontszámaimat. Ez egy jelentéktelen dolog, mert a végső jegy számít majd -amit pár hét múlva kézhez is kapok-, és senki sem fogja kérdezni, hány százalékos lett az érettségid? Legalábbis a nagyok ezt mondják...

Egy kicsit mérges vagyok magamra, mert nem szeretem, amikor ilyen figyelmetlen vagyok...

Ezen kívül jobban megrázott az a valami, amit hazafeléjövet láttam a buszról: baleset volt az M7-esen, és pont "megcsodálhattam" egy-két dolgot. Nagyon durva dolgokat nem, csak villogó autómobilokat: mentő, tűzoltó, rendőrség, és egy kocsit, aminek totálkáros volt a hátulja (vagy az az eleje lett volna?).

Kicsit letaglózott a gondolat, hogy valaki, valakik talán már meg is haltak, én pedig élek tovább. Mi az a valami, ami miatt ő, ők nem léteznek többé, én pedig még itt vagyok, és mostmár zsibbasztani fogom a világot a gondolataimmal?

Ez a kérdés mindig is foglalkoztatott. Lét és nemlét...Mi a fenének vagyunk itt, ha egyszer majd nem leszünk? Van-e értelme valamit is csinálnunk, ha előfordulhat, hogy nem élvezhetjük a gyümölcsét? Van-e értelme ennek a blognak?

Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ, de ha már egyszer itt vagyok -lassan már 20 éve-, és a blogom is létrejött -lassan már 20 perce-, akkor megpróbálom kihozni a legjobbat magamból és a blogomból is. ^.^

Ha minden jól megy, és nem szúrom el, ki tudtam fentre tenni az egyik kedvenc számomat: Linkin Park- One Step Closer.
Nem vagyok pörfikt angolból, de elboldogulok vele (Lehetnék sokkal jobb is!), és egy-két dolgot megértek. Ennek a dalnak a szövegét imádom, mert tökéletesen kifejezi azt, amit én is érzek - méghozzá elég gyakran. Azt hiszem, most meg is hallgatom... :D