A mai egy érdekes nap volt...(Persze melyik nem az?)

Először is, elhatároztam, hogy ha megtehetem, lelkiismeret-furdalás nélkül fogom itthagyni ezt az országot. Eddig fenntartásaim voltak ezzel kapcsolatban, mert úgy gondoltam, ha már egyszer ide születtem, ez lett az otthonom, ezen a szép nyelven fogalmazom az írásaimat (és az állam is fizette a tanulási költségemet), akkor szemétség lenne hátat fordítani neki. De ma nagyon felidegesített egy kórházi jelenet, aminek szem- és fültanúja voltam.

A magyar egészségügy - hát igen. Én ugyan nem akarok kritizálni senkit -na jó, csak egy picit-, ezt az írást az a személy ihlette, aki megkeserítette vérvételen egy szerencsétlen páciens -nevezetesen az Öcsém- napját, és laikus szemlélőként azt merem mondani, hogy igen csak pocsék volt a mai napi teljesítménye.

Nem kevésbé vagyok elfogult a kis lurkóval, mert ugye a család mindenek felett -most nem számítom bele a kivételeket-, de szerintem igazán nem tehet arról, ha vékonyak az erei, és emellett nem a szíve csücske a vérvétel. Ő abba a fajtában tartozik, aki ritkán nyújtja oda a kezét az injekciós néninek.

Én nem vagyok sem orvos, sem nővér, de én úgy gondolom, hogy az ilyen nehezebb eseteket is lehet kezelni, persze ha ért hozzá az ember. Ugyanis, amikor legutóbb volt Öcsinek vérvétele, a gyerekosztályon két hozzáértő nővér 5 perc alatt elintézte az egész ceremóniát, anélkül, hogy az Öcsém megnyikkant volna. -> Vagyis nem lehetetlen a feladat.

De ma? Valami újfajta rendelet szerint nem a gyerekosztályra küldtek minket, hanem egy kis nőcihez - a megnevezéssel ellentétben már jóval túl volt a nőciségen-, akinek a váró egy kis sarkában szorítottak helyet. Szó-mi-szó, nem volt olyan rugalmas, mint a gyermekosztályos kollégái. Amikor Anyunak nem sikerült lefognia a testvéremet, arra az elhatározásra jutott, hogy hív valakit segíteni. Ez nem is lett volna baj, ha nem úgy jön ki a váróba, hogy szétnéz a többi emberen, és azt fontolgatja, ki tudná lefogni a kisgyereket? Nos, behívott engem, annak ellenére, hogy Anyu korábban felvilágosította, hogy mégsem kéne, mivel nem bírom a vért. Velem sem ment sokra, és akkor jött a hisztije, hogy "Nekem erre nincs időm, nekem mennem kell!".


Ez végülis nem nagy bűn, hiszen mindenki siet valahova, mindig. De az a stílus, amiben beszélt velünk, és főleg Anyukámmal, az egyenesen gyomorforgató volt. Lehet, hogy én egy tudatlan, naív, idóta kis fruska vagyok, de szerintem egy nővérnek megértőnek, kedvesnek, türelmesnek kellene lennie. Ha egy páciens nehezen áll hozzá a vérvételhez, akkor megnyugtatni, elvonni a figyelmét, beszélgetni vele. Szerintem.


Most jogosan mondhatnák nekem, hogy mit szólok bele, hiszen fogalmam sincs az egész rendszerről. Ez igaz is. De mint ember, úgy érzem, sokkal jobban oda kellene figyelni a másikra, mint ahogy azt manapság mi, 21. századi értelmesek tesszük.