Ma reggel olyan nyugodtan ébredtem, és még csodálkoztam is, hogy nem remegek tetőtől talpig a szóbeli miatt. Aztán vagy fél órával később a gyönyörű napos reggelen azzal a gondolattal lépkedtem ki a buszmegállóba, hogy minden bizonnyal utolsó nap kell legyek beosztva, és addig még tudok készülgetni. Azok a szép kis álmok!
Beértem a suliba, és egyre jobban idegeskedtem, hátha mégis a mai napon leszek. És az is lett.
A megnyitó - ami tulajdonképpen az igazgatóhelyettes és a vizsgaelnök szerencsére nem nagy terjedelmű beszédéből állt -, végén megkérték az első öt embert, hogy maradjanak bent, a többiek pedig mehettek még a dolgukra. Azt hittem, az agyam eldobom, amikor meghallottam a nevemet az első öt között. Ó, mamám! Mit mondhatnék én feleletként, mikor egy betűt nem tanultam?
Azért büszke vagyok magamra, mert jól bírtam a helyzetet, és nem történt velem semmi extra: se ájulás, se síróroham. Utóbbitől tartottam a leginkább. Igazán ciki lett volna - utálok bőgni -, és azzal úgysem szerzek pluszpontot.
A némettől be voltam parázva, mert rögtön kezdtünk, igaz én csak harmadiknak ugrottam a mélyvízbe. A nyelvizsgám létét megszégyenítve makogtam hetet-havat, és a teremben páran mosolyogtak egyet, amikor a doch helyett kicsúszott a számon egy de.
(Magyar vagyok, na. És a német nyelv amúgy sem a szívem csücske. Azért tanultam azt, mert általánosban az én koromban még csak azt lehetett.)
Német kipipálva, pár korty víz után irány a magyar tételek boríték tára.
És a fenébe is, megint egy mázlista állat voltam, hogy olyan tételt sikerült húznom, amiről tudtam beszélni. Többet ne mondja nekem senki, hogy a 13 szerencsétlen szám, mert irodalomból és nyelvtanból is azt húztam, és nem hiszem, hogy ennél jobb témát kaphattam volna. (Arról nem is beszélve, hogy péntek 13-án hozta ki a postás a minimum egy héttel később esedékes Muse könyvemet. ^.^)
Örkény: Tóték c. drámáját mondhatni kentem-vágtam - szerény megítélésem szerint -, és drága magyartanárom csak akkor szólt közbe, amikor egy hülye szerkezetű mondatom után megállított, hogy nem tudja követni, ki az alany. Ezt kijavítottam, és robogtam tovább, de egy utolsó kérdéssel kifogott rajtam: akárhogy is kutatgattam az agyamban, nem akaródzott eszembejutni, hogy mi a groteszk definíciója.
A nyelvtanról minden szörnyűséget képzeltem, csak azt nem, hogy cirka 3 perc után végzek. Elemeztem két mondatot, kitértem a létigei állítmány fajtáira, és kész is voltam a magyarral. Csak azon aggódtam még, hogy a piszkozati papíron rosszul elemeztem egy mondatot, viszont szóban már jól mondtam, és remélem, hogy azért nem húznak le.
Na a harmadik - vagy ha a magyart szétbontjuk kétfelé a negyedik - felelettől már jobban féltem. Töriből mindig is hülye voltam, és hiába gondoltam azt, hogy majd a forrásokban benne lesz a tételem kifejtésének a fele, igencsak megijedtem, mikor kiválasztottam az athéni demokráciát. A felkészülési idő nagy részét azzal töltöttem el, hogy siránkoztam, miszerint most fogok pofára esni, mert nem tudok mondani semmit. Próbáltam információkat szedegetni a papírosomról, és igyekeztem fejben tartani a történelem szakos érettségi elnök vizsga előtti tanácsát: csak azt mondjam, amit tudok, és ne kezdjem el magam értékelni a "Nem tudom." kifejezéssel.
Nem voltam tökéletes, de remélem, hogy egy elfogadható közepest sikerült összehoznom.
Az utolsó kör az angolé volt. Ezt már jobban szeretem a németnél, csak egy bajom van vele: hiába tudom a nyelvtant és van egy kevés szókincsem, ha beszédnél gyakran nem jut eszembe semmi.
Szóval, a legjobban a magyar ment, a nyelvek úgy ahogy, és a töri is elfogadható volt - tegyük hozzá, hogy szerintem.
Alig várom, hogy szerdán 15 órakor megcsodálhassam az eredményeimet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése