Életkép július tizenegyedikéről

Furán fúj a szél. Kellemesen hűs, de valamiért különös. Enyhén baljóslatot hordozó. Kint ülök a verandán, az erősen zümmögő laptop a működés hevében felmelegíti az alatta lévő csillagászos könyvet az ölemben. Bogarak jönnek a halovány fényre. Különleges érzékük van ahhoz, hogy megtalálják a számat. Tücskök ciripelnek, bogarak repkednek, közben egy pók valahol éppen a hálóján ereszkedik le. A szél... A szél rejtett üzenetet hordoz enyhén ijesztő, susogó hangján. Anyám ideges, apám nyugodt - én valahol a kettő közt vagyok. Még csak alig múlt este tíz, még nincs kedvem feküdni, még be akarom fejezni a videót, amit két órája kezdtem el nézni. De nincs kedvem. Pedig már egészen betöltött. Ha most kikapcsolom, holnap újra be kell töltenem, és az veszteség. Kíváncsi vagyok rá, meg akarom nézni, de... Ha most rögtön befejezem, már tudni fogok mindent, vissza kell térnem a valóságba, hogy egy másik "cél" után kutassak. De nem akarok mást. Ezt szeretem, ebben érzem magam jól. Ezt már ismerem. Benne akarok élni, a másik nem jó. Nem akarok kiszakadni belőle. De mégis, enyhe félelem tölti el a lelkemet. A szél. A szél baljóslatú ma éjjel. Sötétben minden olyan idegen és félelmetes. Ám egy pontról, a megnyugvást rejtő ágyamból a sötét megnyugtat, körül ölel, megvígasztal. Energiával tölt el. A sötét eltakar, nem fedi fel titkaidat. De a szél! A szél sötétben vihart kavar bennem. Lágy légmozgás, de olyan különösen rossz érzetet hagy. A széltől ma nem tudok aludni, ugyanakkor mást sem tudok csinálni. Megbénít. Ilyenkor a nappalra vágyom. Minden realisztikusságára, minden éleslátására, minden optimizmusságára. A melegítő fényre, ami nem enged reszketni. Nem olyan, mint a szél éjjel, sötétben.